Egy igazi csemegére bukkantam, amikor tovább kutattam a régi, vagy forgalmon kívülre helyezett metróállomásokra való bejutási lehetőségeket. Gondoltam, kicsit elkalandozok a budapesti földalattik irányába is, hiszen a már-már közlekedési múzeumba való metrószerelvényeivel a fővárosi metróhálózat is különleges feelinget nyújt. Nehéz elhinni, hogy fővárosunk azok közé a városok közé tartozik, ahol a világon az elsők között építették ki ezt a tömegközlekedési formát.
Egy 2005-ös cikktalálat szerint, Budapesten már négy év múlva futhat az 5-ös metró, továbbá az Olimpia megrendezéséhez is elengedhetetlen. Mertünk nagyon álmodni. Milyen aranyos.
Hamarosan itt a Karácsony. Úgy döntöttem, hogy valamivel meglepem Őt, ha már ezt az ünnepet nem tölthetjük együtt. Rengeteget gondolkoztam, hogy ugyan mi is lehetne az az apróság, amivel kifejezhetném érzésem az iránt a valaki iránt, akit már fél éve elveszítettem. A fészbuknak hála, a sok agyalást követően megkaptam a választ, ugyanis a közösségi portálon sikerült kilesnem egy kívánságát.
Fel is vettem a kapcsolatot a Lucával, (aki az ékszereket is készíti) hogy milyen módon tudnám neki eljuttatni Karácsonyra ezt a kis apróságot úgy, hogy én jelenleg Londonban tartózkodok. Mit ad Isten, néhány levélváltás után kiderült, hogy jelenleg Ő is itt él, így a legokosabb az lenne, ha egy személyes találkozó kereteiben egy forrócsoki mellett megbeszélnénk a részleteket. Így is tettünk, és még a héten összehoztuk a találkát a Piccadillyn a Costa kávézóban. Nem tudtam eldönteni, hogy helyes-e ha tudatom vele, hogy tőlem származik az ajándék, ezért úgy döntöttem, inkognítóban maradok. Nem az a lényeg, hogy tudja kitől származik ez a figyelmesség, csupán csak az számít, hogy örömet okozzak neki.
Luca megkérdezte tőlem, hogy mit is várok ettől a lépéstől, ugyanis kifaggatott, (persze jó értelemben) hogy ki is a címzett és hogy miért nem vagyok vele a szeretet ünnepén. A válasz nagyon egyszerű. Csupán annyit, hogy egy pici örömet csempésszek némi titokzatossággal a Karácsonyába. Ha ki kell derülnie annak, hogy az ajándék tőlem származik az úgyis ki fog, (vagy csak szinplán érezni fogja) ha meg nem, az sem baj. A lényeg az, hogy örömet tudjak neki okozni. Tudom, hogy a nagy önzetlenség közepedte szinte már csorog, sőt inkább folyik a nyál és a sorok között, de igazából leszarom. Nem érdekel másnak a véleménye. Szeretem, és ez a legfontosabb még akkor is, ha ez a szerelem az utóbbi hónapokban már csak plátói.
Luca egyébként szimpatikus csajszi, aki kb. kétszáz százalékon pörög. Igazából nem nagyon volt olyan téma, amiről ne tudtunk volna beszélni. Közvetlen, jófej leányzó. Ő most tölti második hónapját Londonban, ezelőtt pedig Párizsban élt, ahová eltökélt szándéka visszaköltözni. Őt oda köti szerelem, barátok és minden más, ami itt nincs meg számára. Közel két óra beszélgetés után magunk mögött hagyva a kávézót (ahol nem igazán jó a latte és a forrócsoki) metróra szálltunk, majd a második megállónál elbúcsúztunk ismétlést fogadva.
Érdekes témára bukkantam a weben, miközben elhagyatott, elfeledett, vagy be nem fejezett metróvonalak után nyomoztam. Számomra mindig egy különös érzést nyújtott az Underground-lét, mivel egy szavakkal ki nem fejezhető érzés tölt el minden egyes alkalommal, ahányszor leereszkedek a mélybe, különösen a régebbi vonalakon. Eredeti célom az, hogy ezeket a különösen régi vagy forgalmon kívülre helyezett metróállomásokat személyesen is felfedezzem.
A londoni metrókat egy nap több ezer ember használja, hogy eljusson a metropolisz különböző pontjaira. A fővárosban közel 150 éve beszélünk metrózásról, ugyanis 1863. január 10-én indult el az első szerelvény Metropolitan Railway néven mindössze két vonallal. Ennek egy része még ma is a Hammersmith & City line részét képezi. A dupla vonal mára tizenegyre dúzzadt, amely összesen 408 kilómétert tesz ki 268 megállóval, így ez a világ legidősebb földalattija, és a legnagyobb a vonalak összhosszúságát tekintve.
A régi vonalakkal kapcsolatban sikerült találtam is egy oldalt, ami nem a legjobb, de egyenlőre a célnak megfelel. Ahogyan a bejutás lehetőségét kutattam ezekre az állomásokra, teljesen véletlenül rábukkantam egy igen érdekes cikkre; Kísértetek a londoni metróvonalak mélyén
A szemem egyből megakadt, hiszen érdekelnek az ilyen és ehhez hasonló természetfeletti dolgok. Egyáltalán nem vagyok az a kuruzslóhoz járó típus, nem jósoltatok, nem idézek szellemet és még csak poharat sem táncoltatok, csupán csak érdekel a téma.
Az Undergroundhoz köthető szellem észlelések és történetek kezdete egészen a 17. századig nyúlik vissza. Ekkor tombolt Londonban a bubópestis, melynek áldozatait hatalmas mély gödrökbe temették, hogy a járványt megfékezzék. Ekkor még nem gondolták, hogy a ma is közlekedő metróvonalak több ilyen gödrön át fognak haladni. Amikor az új metróvonal terveit készítették, ugyan tudtak ezekről a mély gödrökről, csak azt nem tudták, hogy pontosan hol helyezkednek el.
1960-ban a Victoria vonalának építésénél az alagút fúrói egy ilyen pestis gödörbe futottak bele a Green Parknál, amely nem kis galibát okozott a kivitelezésben. Egy másik példa erre a gyűjtőhelyre a Bakerloo vonalán található. A déli végén két alagút fekszik, melynek egyik kijárati vonala az Elephant & Castle, a másik oldala zsákutca. Ez a befalazott útszakasz arra szolgál, hogy az elszabaduló szerelvényeket megállítsa. A "fékezőfal" mögött London egyik legnagyobb, úgynevezettsokcsapásosgödre bukkantak. Szemtanuk több megmagyarázhatatlan jelenségről is beszámoltak, továbbáa személyzet nagy része a fal mögött található pincébe sem hajlandó lemenni. Valamitől nagyon félnek.
A kiemelt szellemjárta állomások közé tartozik az Aldwych Station, melyet 1907-ben nyitottak meg, melyet a Royal Strand Theatre helyén építettek fel. A színház épületét az East Strand átalakítása, az Aldwych, valamint a Kingsway utak megépítése miatt az 1890-es években teljesen lerombolták. Így kapott helyett Aldwych állomása.
A második világháború idejére ezt a vonalat bezárták, mivel ezt az alagutat használták óvóhelyként légitámadások idején, továbbá itt tárolták a British Museum nemzeti kincseit is. A háború befejeztével újra üzembe helyezték egészen 1994-ig, amikor a felújítást már nem látták kifizetődőnek és végleg bezárták a stationt. Ma már csak nyilt napok során tekinthetik meg az érdeklődők, továbbá filmforgatásoknak és rendhagyó partiknak ad helyet.
Számos látogató és alkalmazott állítja, hogy a mai napig kísérti egy szellem az Aldwych állomást. Úgy gondolják, hogy a kísértet egy színésznő, akinek nem igazán tetszett, hogy a Royal Strand Theatre végleg lehúzta a függönyt. A MostHaunted(Rém-képek) stábja is készített egy dokumentumfilmet, hogy ők is meggyőződjenek ezekről a mendemondákról. Egy teljes napot töltöttek el az állomás mélyén hogy találkozhassanak a művésznővel. Derek Achorah a stáb egyik tagja elmondása szerint felvette a kapcsolatot egy Margaret nevű nővel, aki nincs kizárva, hogy az a színésznő, akiről többen is beszámoltak. YvetteFielding a sráb másik tagja pedig az alagútban látott valakit vagy valamit, de nem tudott pontosabb információval szolgálni.
"Legközelebb ha metrózunk, véssük az eszünkbe, hogy ameddig a digitális kijelzőn az érkező vonatok információit olvassuk, nem láthatjuk, hogy ki áll mögöttünk. Mind the Ghosts." Spooky.
Amióta itt vagyok, talán ez a hétvége repült el a leggyorsabban. Igazából nem történt semmi azon kívül, hogy szétfagytam és T-nél kellett megmelegednem. Mikrós porleves még sosem esett annyira jól, mint amit a Brooke roadon csináltunk egy kis húsos rizottóval (vagy mivel) kiegészítve. Éljen a huszonegyedik század egyik legegészségtelenebb kajája és persze a mikrohullámú sütő, ami nélkül nem jöhetett volna létre a "bőséges vacsora".
A cv véglegesítése után meglátogattuk a The Drop nevezetű klubot, ahol néhány Hobgoblin sör társaságában kicsit nosztalgiáztunk, majd átcsaptunk a jövőt illető tervek vesézésébe.
A gázt illetően egyre nagyobb a gáz, ugyanis továbbra sincs fűtés és ezzel együtt meleg víz sem. A tusolást mikróban felmelegített vízzel voltam kénytelen megoldani ami úgy érzem, hogy egy darabig így is marad. Éljen a nomád életmód harmadik napja. Fuck ya!
Mondhatni csodásan indult a szombat reggelem. Arra ébredtem, hogy sokkal hidegebb van a megszokottnál. A fejem búbjáig be voltam takarózva, de még akkor is úgy éreztem, hogy teljesen le van fagyva az orrom, a radiátor pedig jég hideg volt. Mi a fene?
Kikászálódtam az ágyból hogy lecsekkoljam a bojlert, hátha csak a nyomás ment el, ugyanis volt már rá példa. Első ránézésre a nyomás rendben volt, de a fűtés továbbra sem működött. Egy kicsi piros izzó villogott a kazánon, amit nem igazán tudtam, hogy mit jelent. Miért is kellett volna tudnom? Nem vagyok én gázszerelő.
Gondoltam, hogy csinálok egy jó forró teát meg egy rántottát, aztán majd tüzetesebben megvizsgálom a szerkezetet. Köntösben, csipás szemekkel begyújtottam a gázt, ami néhány másodperc pislákolás után szépen lassan kialudt. Basszameg. Nincs gáz! Hát ezt jelenti a villogó piros fény. Eszméltem fel. Na nem baj. Egy frissítő meleg zuhany alatt majd kigondolom, hogy mit is tudnék tenni.
Ami ezután történt, azt nem kívánom senkinek. Beálltam a zuhany alá, majd koppig megnyitottam a meleg-vízcsapot. Körülbelül három másodperc alatt kihullott az összes csipa a szememből és a zuhanykabin oldalát kiszakítva ugrottam ki a jéghideg víz alól. Basszus! Ennyire hülye én sem lehetek! Ha nincs fűtés és gáz, akkor szinte egyértelmű, hogy melegvíz sincs. Fuckme.
Két szentségelés között miután visszahoztam magam a hipotermia határáról, valami meleg helyre vágytam. Legjobbnak láttam, ha átugrok a sarki kávézóba egy forró kávéra, ahonnan írtok is egy mailt a Landlordnak. "Houston we got a problem" A rapid melegedést követően gyorsan beszereztem a Sainsburrysben egy heatert, hogy legalább a szobában ne fagyjak meg. Ezt követően vonatra szálltam és elindultam Stoke Newingtonba T-hez, hogy egy meleg leves mellett véglegesítsük a cv-m.
Túl vagyok a Barclays Bank biztonsági ellenörzésen. Mostmár teljes jogú ügyfél vagyok. Halleluja. Apropó Halleluja. Este a csepergő esőben útban hazafelé megállított egy udvarias fekete fiatal úriember. Arra volt kíváncsi, hogy hívő vagyok-e, hiszek-e az egyetlen Istenben, továbbá melyik felekezethez tartozok. Közöltem vele, hogy igen, hívő keresztény vagyok, de nem az egyházban hiszek. Nincs szükségünk az egyházra ahoz, hogy higyjünk. Szerintem. Talán ezért látogatom csak a fontosabb ünnepeken az Isten házát.
A kis fekete srác szemei kikerekedtek, majd folytatta. Tisztában vagyok-e azzal, hogy a megváltó hamarosan eljön a Földre ítélni jókat és rosszakat? Bőszen bólogattam, közben arra gondoltam, hogy remélem ez a látogatás nem az elkövetkezendő napokban fog bekövetkezni, ugyanis van bőven a rovásomon.
Elder (ugyanis így hívják az Úr szolgáját) gyorsan megadta a telefonszámát egy kis névjegykártyához hasonló papírkán, aminek az alján a mormon.org szerepelt. Kérte, hogy nyugodtan keressem meg, ha esetleg beszélgetni támadna kedvem. Tényleg ennyire szarul kinézni, hogy már az utcán is lerít az arcomról, hogy nem vagyok százas? Vagy csak simán jönnek az ünnepek? Kampányidőszak van? WTF?! Már csak egy kérdés maradt hátra, mielőtt elköszöntünk volna egymástól. - Where are you from? - From Hungary. Válaszoltam. - És amúgy hogy vagy? Kérdezte. - Jól, köszi. Válaszoltam két álleszakadás között, majd elköszönt, ugyancsak magyarul. Nem is értettem, hogy hol marad a szokásos gulyás, vagy Puskás. Na mindegy.
Hazafelé folyamatosan Moby, After című zenéje járt a fejemben és közben azon filóztam, hogy lehet hasznomra válhatna egy kis lelki dopping. Nem lenne hülyeség elmenni egy Istentiszteletre. Az utóbbi időben úgyis sokat káromkodtam. All the same.
A téma nem igazán érdemel már több karaktert, ezért nem is nagyon feszegetem. Ebből a bejegyzésből legfeljebb annyi hasznos információ derülhet ki, hogy hogyan NE küldjünk értékesebb levelet/csomagot külföldre.
Ahogy javasolták, a héten felkerestem a Magyar Nagykövetséget. A konzulátuson közölték velem, hogy a küldeményem érdekében ők sem tudnak többet tenni, mint amit eddig megtettem. Felvilágosítottak, hogy akármennyire dicsérik hetedhét országon (is) túl a Royal Mailt, semmilyen központi rendszerük nincs és nagy a fejetlenség. Véleményük szerint nagy csoda lenne, hogyha előkerülne még a küldeményem, de ugye a remény hal meg utoljára. Azt javasolták, hogy várjam meg azt az 50 napot és ha a feladó címére addig sem érkezik vissza, akkor azonnal letiltják az útlevelem.
A srác akivel beszéltem a konzulátuson, megemlítette, hogy gyakran tűnnek el levelek rejtélyes módon. Nem is olyan régen ők is kipostáztak egy útlevelet, (országon belül) de sajnos az is felszívódott valahol köztük, a Royal Mail és a kézbesítő háromszögében. The Royal Mail Triangle. Ha-Ha. Ebből az a tanulság, hogy csakis kizárólag csomagküldő szolgálaton keresztül szabad értékesebb, vagy személyes okiratot tartalmazó küldeményt postázni. Drága tanulópénz volt, na de ez van. Ebbe a történetben nem csak a Magyar Posta és a Royal Mail volt a ludas, hanem én is.
T-vel már régebben is útba akartuk ejteni Stoke Newingtonban a The Jolly Butcherst, de mindig közbejött valami. Többnyire mindig full house volt, amit nem is csodálok, hiszen ez a különleges sörök egyik szentélye. Igényes, igazi kis angol pub feelingje van a helynek a sörkínálatról nem is beszélve. Annyiszor szóba hoztuk már, hogy rendesen ki voltunk éhezve valami ütős 9%-os alkoholtartalmú nem mindennapi nedűre.
Egy gyors kaja után be is tértünk a helyre és betámadtuk a pultot. Az első kóstoló igazából nem is tudom hogy miből jött, de nem hagyott bennem mély nyomot. Ami viszont azt követően érkezett, nos azt egy életre megjegyzem. Delerium Tremens és Chimay. Ennek a két sörnek olyan különleges ízvilága volt, amit még másnál nem éreztem.
Nem vagyok egy nagy szakértő a témában. Egyáltalán milyen söröket ittam eddig? Nézzük csak... Kőbányai, Soproni, Borsodi, Löwenbräu, Kozel, Amstel, HB, Stella Artois, Gosser, Pilsner Urquell, Becks, Coronita, Budweiser, Heineken, Guinness, Edelweiss, Leffe, Kwak és lassan be is fejezem a felsorolást, mert még engem is megrémiszt ez a check list, amihez most hozzájön a Delerium Tremens és a Chimay.
Négy pint sörtől olyan hangulatba kerültünk, mintha a hagyományos komlóból megittam volna dupla ennyit. Röpke három órát időztünk a The Jolly Butchersben, ami olyan gyorsan elrepült, mint múlt héten Z-nél az Old Streeten. Egy szó mint száz, fasza kis hely, biztosan meglátogatom még, de akkor a kajákat is le kell tesztelni.
Szombaton késő délután futott be volt kollégám hívása, miszerint este halászléfőzés lesz Willesden Greenben és a megjelenés kötelező. Nem kellett sokat győzködni, ugyanis már nagyon untam a helyi vegyeskonyhát a sok különleges zöldséggel és fűszerrel. Sosem voltam egy nagy halászlé fan, de már nagyon vágytam valami hazai ízre.
Útaban a metró felé beszereztem még néhány Cidert, majd irány az Underground. Negyven perc suhanó földalatti élet után meg is érkeztem a megbeszélt címre, ahol fincsi házipálinkával fogadtak. Jobbat nem is kívánhattam volna. Néhány kör pálesz után neki is láttunk a bajai halászlének és arra a felismerésre jutottam, hogy basszus, én igenis szeretem a halászlevet. Az sincs kizárva, hogy azért esett annyira jól, mert aznap keveset ettem és ahogy édesanyám mondaná; A legjobb szakács az éhség. Lehet benne valami, viszont én akármennyire éhes vagyok, a Pho vietnámi leves minden alkalommal egyre szarabb a többi távol-keleti létyóval együtt. Az indiai lakótársam szerint még néhány hónap és mindegyik egyforma lesz. Maximum egyformán fos.
A leves nagyon frankó volt, sőt mindezt még megfejelték egy jó kis pörkölttel. Igazán nem lehetett egy szavam sem. A bőséges "ünnepi" lakoma után beindult a szeszfogyasztás és az ezzel járó intenzív eszmecsere is. Mindenki egyre jobban szeretett mindenkit. Pálinka-whisky-vodka-cider kombó. Egy ideig még vígan bírtam az iramot, mivel a kiadós vacsora védelmet nyújtott az idő előtti meghajlástól, de már a sokadik koccintás után én sem voltam olyan nagylegény. A totális kártól a metróindulásom mentett meg, mivel éjfélig közlekedik minden földalatti és nem szívesen aludtam volna Willesden Greenben. Ha mégis így alakult volna, az két dolgot jelentene. Az egyik, hogy mocskosul berúgtunk, a másik, hogy másnap korán reggel gatya másnaposan még haza kellett volna zötyögnöm egy kiadós fejfájás társaságában. Ezt mindenki tudja, hogy mennyire szörnyű tud lenni. Ez most nem az az este volt. A kapuig kikísért még egy fél pálinka, majd könnyes búcsú után célba vettem a metrót ami egy átszállással az összehugyozás határáig és Walthamstow állomásáig vitt.
A Onedotzero fesztivál után egy kis hétvégi italozásra vágytam. Jól esett volna már egy kicsit kikapcsolni és megcsusszanni. Na nem úgy, mint ahogy azt még Nyíregyházán tettem azon az ominózus estén, hanem csak óvatosan, azt a bizonyos holtpontot súrolva. Erről a nyíregyházi "balesetről" majd később, bővebben mesélek.
Útban a metró felé T még megcsörgette Z-t és pillanatokon belül összeállt a hármas. - Meeting point Z-nél az Old Streeten. - Oké. Gyorsan beszereztük az estéhez szükséges kellékeket - Bacardi, limonádé, cider, doritos - és hogy ne legyen csúnya vége a spontán italozásnak, betoltunk még egy Kebabot is.
Az este olyan jól sikerült, hogy mikor az óránkra néztünk, nem hittük el, hogy már hajnali négy óra. Jó társaságban repül az idő. Főleg, ha a piáláshoz előkerül egy Xbox is. (Don't drink and drive)
Fél öt magasságában voltunk képesek összekaparni magunkat, majd furcsa geometriai alakzatban elindultunk hazafelé. A egyetlen gondom csak az volt, hogy az oysteremen egy kanyi font sem volt. Feltölteni nem tudtam sehol, ugyanis az Undergroundok még zárva voltak és a kijelölt oyster feltöltő pontokon közölték, hogy csak öt után tudnak top-uppolni. Fasza. Gondoltam. Még jó, hogy T-vel elhoztunk az útra egy-egy doboz sört. Megvárhattuk volna még azt a szűk órácskát, de inkább úgy döntöttünk, hogy trippelünk egyet Stoke Newingtonig, ott meg az első vonatok egyikével már haza tudok zötyögni. Életemben nem akartak még annyi kokaint és füvet eladni út közben furcsa arcok, mint ezen a 4,5 mérföldön. Izgalmas túra volt, azt meg kell hagyni. Reggel hét órára sikerült is hazaérnem.
Pénteken este elkeveredtünk T-vel a Onedotzero filmes és animációs fesztiválra a BFI Southbankbe. A fesztiválon feltörekvő művészek alkotásai kerültek bemutatásra sok-sok izgalmas installációval és interaktív bemutatóval fűszerezve. A találkozó immár tizenötödik alaklommal került megrendezésre, ahol idén egyszeri élő audiovizuális előadások, klub éjszakák és nem mindennapi filmvetítések részesei lehettünk.
T-nek részben munkája miatt is meg kellett jelennie ezen az eseményen, így ebből kifolyólag hál' Istennek sikerült bejutnunk több előadásra, továbbá még a kulisszák mögé is betekintést nyertünk, ahol izgalmas információkat tudhattunk meg kortárs művészektől, többek között Marcinkowski Dawidtől akivel még néhány szót is sikerült váltani.
A fesztiválról két olyan dolgot említenék meg, ami igazán megfogott. Az egyik az Onward, amely egy olyan vizuális installáció, ahol egy sötét szobában szögletes üveggömbök vertikális és horizontális fényjátéka tükrökkel megtörve komoly vizuális hatást ér el. A fényhatások totálisan azt az érzetet keltették, mintha egy szögletes világ nyilna meg körülöttünk. A másik úttörő bemutató Marcinkowski Dawid nevéhez fűzhető, (sok más előadó mellett) aki az interaktív filmek világába kalauzolt el Who is Rosa Von Braun? alkotásával. A sztori számomra kicsit nyomasztó volt, de talán ez adta meg a pikantériáját. A film technikai hátterét tekintve egy flashmozi chapterekre és levelekre bontva. Mi dönthetjük el, hogy kivel beszélünk és melyik irányt választjuk a forgatókönyvben. Mi vagyunk a sztori mozgatórugója. Ezért interaktív. Dawid közel tíz évig dolgozott ezen a projekten, aki ezzel kivívta magának az interaktív mozi úttörője és egyben szülőatyja címét.
Mindent egybevetve, ez egy igen igényes és színvonalas fesztivál volt rengeteg érdekes és informatív bemutatóval. Látványos, élvezhető és mindenképpen ad valami újat. Erre miért nincs igény Magyarországon? Vagy ha van is, akkor miért nem szerepel a Onedotzero Adventures In Motion Festival fővárosunk valamelyik filmszínházának programfüzetében? Tudtommal mi is zabáljuk a kultúrát. Vagy már mind megettük?!
Továbbra sem ért véget az a kálvária, ami az eltűnt küldeményem körül zajlik közel egy hete. Senki nem tud semmit, senki nem látott semmit. A Magyar Posta mossa kezeit, ugyanis a nyomon követésből tisztán látszik, hogy a levél rendben megérkezett a célországba. Azt viszont senki nem tudja, hogy melyik Royal Mail fiókhoz.
Magyar Posta
Beszereztem az ajánlott szelvényen található kísérőokirat számot, aminek tudatában úgy gondoltam, hogy ezennel vége minden kutatásnak és végre átvehetem az útlevelem nem beszélve arról a "kevés" euróról, amit még a passport mellett magam után küldettem. - Az otthoni fényes árfolyamok tudatában úgy gondoltam, hogy jobban járok, ha majd itt váltom be. - Fuckme.
Önelégült vigyorral a fejemen újra felkerestem a Royal Mail walthamstowi fiókját a Church Hillen, ahol a postai alkalmazott már messziről köszönt, ugyanis vele társalogtam előző nap. Átadtam neki a kísérőokirat számot amit előző nap hiányolt, majd néhány percre eltűnt óriási leharcolt monitorja mögött. Elég régi darab. - Gondoltam.
Miután visszajött, közölte velem, hogy nagyon sajnálja, de nincs ilyen szám a rendszerükben. Az "ez hogy lehet?" kérdést már meg sem várta és még azzal a levegővel tudomásomra hozta, hogy amikor beérnek az országba a küldemények legyen az ajánlott vagy akármilyen más levél, azok automatikusan egy új kísérőszámot kapnak. - A kellemes kis illúzió amivel érkeztem nem tartott sokáig, elég hamar beleért a kezem a bilibe. - Az álam leesett és hirtelen nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, esetleg káromkodjak és sírjak, vagy mindezt egyszerre. - Double Fuckme.
Utolsó mentsvárnak megkaptam a Royal Mail Customer Services telefonszámát, mondván, ott majd tudnak segíteni. Majdnem olyan mint a showhivatal. - Gondoltam Nem jártam messze az igazságtól, ugyanis 2 perc megfeszített billentyűnyomkodás után végre eljutottam a megfelelő menüpontba, ahol az operátorral gyakorlatilag ugyanazt játszottam végig, amint személyesen néhány órával ezelőtt a postán. Annyi plusz információval lettem gazdagabb, hogyha nem veszik át a küldeményt 50 napon belül, akkor automatikusan visszapostázzák a feladónak, továbbá érdeklődjek azon a postán a levelem hollétéről, ahol feladták.
Ugyan már kérem szépen! Hogy a picsába jutottam volna el eddig, ha nem ott kezdem? Kitől tudtam volna meg a kísérőokirat számát, ha nem a Magyar Postától? Honnan a frászból tudnám napra, órára, percre pontosan, hogy mikor érkezett meg az országba? Ők irányítottak a Royal Mailhez. És amúgy is! Miért kell ezt nekem átélnem?!
Egyenlőre még nem tudom, hogy most ki a hunyó. A Magyar Posta, vagy a Royal Mail? Jelenleg csak annyit tudok, hogy mindkettő egy elbaszott társaság. Nem tudom elhinni, hogy a fent említettek ismeretében, továbbá a feladó és a címzett pontos adatainak megadása mellett sem képesek megtalálni egy szaros kis küldeményt.
Úgy érzem, hogy ezek után az elcseszett kis drogdíler agymenésem akár valóra is válhat. Holnap irány a Magyar Nagykövetség. - Treble Fuckme!
Elkapott az első igazi londoni eső útban a postára. A feeling kedvéért nem a megszokott irányba indultam el, hanem kicsi utcákon, sikátorokon keresztül ballagtam a ritmusosan hulló esőszemek között a High street felé. Aki gyakran hallgat zenét utazás közben, az tudja, hogy minden utca, városrész, megálló egy videóklip, mikor zene szól a fülében.
Két hete várok egy küldeményt Magyarországról, ami az útlevelemet tartalmazza. Olyan lúzer voltam, hogy indulás előtt egy nappal kaptam észbe, hogy igazából fingom sincs, hogy hol lehet a passportom. Pontosabban volt egy sejtésem, de egyéb okok miatt nem állt módomban utána járni. Meg amúgy is. Szerintem már nem volt érvényes, így jobbnak láttam, ha csináltatok egy újat. Utoljára két éve találkoztam vele, amikor turistaként látogattam másodmagammal Angliába. Éljenek az Uniós tagállamok és a személyi igazolvány.
Az okmány sikeresen elkészült amit fel is adtak a megadott címre, csupán az a bibi, hogy a Magyar Posta szerint már november 11-én megérkezett és a Royal Mail átvette. Ez tök jó. - Gondoltam. De akkor én miért nem tudok róla? Nem kaptam semmilyen értesítést. A cím biztos hogy jó, mivel ugyanazt a kontaktot adtam meg, amin a Barclays és a Jobcenter Plus Office is kommunikál velem. Így jobbnak láttam kézbe venni a dolgokat és magam próbáltam utánajárni a rejtélynek, ami holnap reggel a központi fióknál meg is oldódik. Pontosabban csak remélem, ugyanis a helyi postafiók kedves indiai ügyintézője tovább küldött a kínommal a Royal Mail Sorting Office walthamstowi birodalmába.
Mi történhet? Legrosszabb esetben már eladták a feketepiacon és valami elcseszett kábítószer diller éppen most készül belépni vele Guatemalába.
Végre hétfő. Otthon utáltam a hétfőket, de ez az elmúlt hetekben megváltozott. Mostmár a péntek és a szombat vívta ki magának az "éljük túl" napokat. Ha eljön a hétvége, akkor tudom, hogy a következő néhány napban szar sem fog történni. Most indul a hét, előttem a sok hasznos hétköznap és nincs időm megzuhanni. Üdvözöllek hétfő, becsüld meg szeretetem.
Reggel hétkor már ki is ugrottam az ágyból és nekiláttam az álláskeresésnek. Önéletrajz farigcsálás ide-oda, mert ugye nem küldhetem minden helyre ugyanazt. Délig megfeszített tempóban nyomtam az ipart, majd T-vel összehoztunk egy gyors ebédet az Old streeten. Vietnámi csirkeleves. Körülbelül annyira volt szar, mint amennyire a neve, de legalább felmelegített. Gyors eszmecserét követően a Hyde Park felé vettem az irányt, hogy Z-vel és egy másik régi kollégámmal találkozzak "meseországban".
Winter Wonderland egy hatalmas karácsonyi vásár, amit minden évben megrendeznek sok-sok árussal, órisákerékkel, hullámvasúttal, szellemkastéllyal, beszélő fával és rénszarvassal, sült gesztnyével, sőt még egy magyar stand is helyet kapott, ahonnan finom forraltbor, lángos és sültkolbász illata terjedt. A karácsonyi feelinget és a színvonalat tekintve csillagos ötös, de mostmár biztos vagyok abban, hogy az ilyen és ehhez hasonló mulatságokat egy bizonyos gondolat úgyis tönkreteszi. Nem tudok mit tenni. Szép volt, jó volt, de valami/valaki hiányzik. Pocsék lesz ez a Karácsony. ...take me to the wonderland.
A laza péntek esti sörözést követően miután elköszöntem a társaságtól, útban az állomás felé azon agyaltam, hogy össze kéne ütni egy rakott krumplit szombaton délután. Egyre jobban hiányoznak a hazai ízek. Első néhány napban még fasza a kínai, másképpen csíp az indiai is, sőt a Burger King is finomabb mint otthon. Csak az az egy gond van ezzel, hogy ez a feeling hamar elillan.
Mire felszálltam a vonatra, már össze is állt a fejemben a bevásárlólista a díjnyertes szombat délutáni rakott krumplimhoz. Nem messze onnan ahol lakok, van egy kisbolt, ami mindig azt hirdeti, hogy "open till late". Bíztam benne, hogy nem lesz annyira till late éjszaka kettő órakor és megejthetek egy gyors bevásárlást.
Ahogy leültem vonaton, felcsaptam a fülest, és már indítottam is az utazós zeném. Imádok ilyenkor az ablakon kifelé bambulni és elmerülni a gondolataimban.
A szokásos két megálló után (amerre T-hez is járok) gyorsan lepattantam a vonatról és fantom módjára kisunnyogtam az állomásról. Annyira akklimatizálódtam már, hogy a bliccelésre is rákaptam. Ezen a vonalon meg lehet tenni, mivel itt nincs kapu és nem szükséges az Oystert lehúzni.
A kisbolt tényleg "open till late". Gondoltam. Krumpli, tojás, tejföl, kolbász, virsli, sajt gyorsan a kosárba. That's all.
Másnap, azaz ma döbbentem rá, hogy a rögtönzött bevásárlásban elfelejtettem a zsemlemorzsát, így életem második rakott krumpliját kénytelen voltam anélkül elkészíteni. Miközben sült a finomság, elkaptam a Reszkessetek betörők első részét a tv-ben, amire sikerült úgy rábambulnom, hogy majdnem odakozmált a remekművem. Egy apróbb hiányosságtól eltekintve azért így is finom volt, nem beszélve arról, hogy én csináltam és nem valami fast food, vagy eat and go cucc volt.
Péntek este egy születésnapi párira voltam hivatalos Stoke Newingtonba a The Jolly Butchers pubba. Hogy kinek? Ezt most túl bonyolult lenne leírni, így inkább bele sem merülök. A vendéglistán a születésnapos Ági mellett szerepelt T, F és Mariann, akivel igazából most találkoztam másodszor. Tűzről pattant pörgős leányzó, azt meg kell hagyni. Ha angolul tolja a rizsát és kissebb káromkodásokra van szüksége a mondanivalójához, akkor ő nem a megszokott "fuck", "shit", "holy shit" mindenki számára ismert töltelékszavakat használja, hanem anyanyelvén, azaz magyarul káromkodik. Persze csak akkor, ha szükséges. You Know What I Mean. Bazdmeg. Nagyon vicces tud lenni, szinpi a csajszika. Mint említettem, a The Jolly Butchers volt az első számú meetingpoint, de sajnos full house miatt nem kóstolhattuk meg azokat a különleges söröket, amiről T már hónapok óta ódákat zeng. Majd legközelebb. Utunk így a The Drop bárba vezetett, aminek hangulatos berendezése és apró kis részletei kishazám néhány pubjára emlékeztetett. A zene és a sör is nagyon jó volt, nem beszélve a társaságról. Életembe nem kóstoltam még annyi sört, mint ezon az estén.
Tegnap késő délután tettem egy nagy sétát a Tower környékén, ahol egy volt kollégámmal hozott össze a sors. Hihetetlen. Kiba' régen nem találkoztunk. Ő most hagyott fel az "amerikai álommal" és úgy döntött, hogy a pálmafák és a véget nem érő homokos tengerpartok országából szedi a sátorfáját és betámadja Angliát. Jó néhány mérföld séta és sztorizás után megittunk egy lattét jó habosan, (ahogyan azt kell) aztán a Banknál elváltunk. Miközben a lépcsők fokait szedtem magam alatt a metró irányába, eszembe jutott, hogy az oysterem tuti lemerült, így tolni kell rá néhány fontocskát, hogy le tudjak ereszkedni az underground titokzatos és egyben vonzó világába.
Oyster egyenleg: -0.20£
Hát igen. Persze, hogy mínuszban vagyok. Itt miért nem lehet bliccelni? Méltatlankodtam magamban. Megetettem az autómatával 10 fontot, majd amikor a mágneskapuhoz értem, rezegni kezdtem. "You have got 1 message" - lássuk csak.
"Összeütünk egy jó brassóit ma este. Ha van kedved hozzá, akkor találkozzunk a Hoxton squaren fél7kor."
Hogy van e kedvem? Összeütünk? Brassói? Friss kaja? Simán! Az utóbbi időkben nagyon ráálltam ezekre a gyorsan elkészíthető vegyes konyhákat felölelő étkekre, így megváltás egy kis friss brassói még akkor is, ha nem teljesen mondható hazainak. Változott az uticél. King's Cross helyett Old street. "Please mind the gap between the train and the platform." - oké.
A Hoxton squarhez érkezve nem is kívánhattam volna jobb fogadtatást. Ingyen sör osztás. Nem hittem a szememnek én csóri magyar. Otthon nem vagyunk hozzászokva az ilyen vagy hasonló "jótékonykodásokhoz". Gyorsan fel is markoltam egyet, majd nem sokkal később T barátom is előbukkant a melóhelyéről. Magunkhoz vettünk a biztonság kedvéért még egy üveg bort, és egy kisebb zsugor cidert a sarki Tesco expressből, majd irány F. Nevét szándékosan nem írom le, mivel a Google túlságosan okos és szeretném, ha ennek a blognak a szerzője még egy jó darabig inkognítóban maradhatna. Hogy miért? Mert így nem gondolok meg minden mondatot háromszor, mielőtt leírom.
F-ről amúgy azt kell tudni, hogy egy nagyon jó arc. Eddig a napig még csak kétszer találkoztunk, de hál' Istennek én az első alkalom után tudom, (többnyire helyesen) hogy ki melyik oldalhoz tartozik. Ő nem dark side. Ez biztos. Egyenlőre legyen ennyi elég.
Érkezésünk után gyors pacsi, élménybeszámoló az elmúlt napok történéseiről, hétköznapokról, melóról, majd egy kis Xbox. Mire lecsúszott az első két cider, el is készült a nap fénypontja. Brassói aprópecsenye londoni magyarok módjára és egy kis csemegeuborka. A kiadós és egyben páratlan vacsora után legurítottunk még néhány söröcskét meg fröccsöcskét, majd éjfél környékén zárórát fújtunk. T-t nem igazán akartam egyedül elengedni, mert hát valljuk be, nekem is volt már a fejemben, Ő pedig néhány körrel előttem járt.
A buszon útban Stoke Newington felé kezdtem el csak igazán gondolkozni. Elmúlt éjfél. Meddig járnak a vonatok? Hogy a picsába fogok én Stoke Newingtonból Walthamstowba eljutni, ha már zárva lesz az állomás? Oké, ne pánikoljunk, majd ráérek akkor, ha a feltételezésből tény lesz. - gondoltam.
Nagyjából 20 perc zötykölődés és néhány perc séta után célba értünk. Gyorsan elköszöntem T-től, aztán szaporára vettem a lépteim. Út közben folyamatosan a B terven gondolkoztam, hogy mi lesz ha... Sajnos nem jutott eszembe semmi. Itt még a taxi sem húzott volna ki a szarból, mivel körülbelül 10 font volt a zsebemben ami kétlem, hogy elég lett volna. Befordultam az utolsó sarkon, és láss csodát! Az állomás még nyitva. Kapuinak fénye úgy csalogatott, mintha csak arra várna hogy belépjek, aztán gyorsan be is záródjon. Nem jártam messze az igazságtól, ugyanis az utolsó vonat érkezéséig 4 percem volt hátra. Megkönnyebbültem. Tudtam, hogy most már csak két megálló és 10 perc gyaloglás választ el az ágyamtól.
U.i.: Vannak azok a fos napok, mikor rohadtul kínszenvedés a gondolataid értelmes mondatokba foglalni. Ez most pontosan egy olyan elcseszett nap volt. Biztosan a telihold teszi.
Szinte hihetetlen, hogy máris eltelt egy teljes hét. Csütötökön nem hittem T-nek, hogy valóban a hét negyedik napját gyűrjük. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, hogy hétfőn beszippantott valamilyen dimenziókapu, s előrerepített néhány nappal az időben. A biológiai órám megált valahol kedd magasságában.
Jelenleg is úgy érzem magam, mintha csak tegnap szídtam volna a transzferes jó k***a édesanyját, amiért nem volt képes bevárni a gép 20 perces késését. Ezúton javaslom mindenkinek, hogy aki Londonba készül és Lutonra érkezik, az ne fizessen transzfert, mert a repülőtér bejáratával szemben található egy GreenLine elnevezésű (sűrű) menetrend szerint közlekedő autóbusz, ami ugyanúgy mint a transzfer a Victoria Station állomásra ékezik. Ráadásul még olcsóbb is és a menetidő is hasonló. (1-1,5 óra)
Mosolyogva gondolok vissza azokra az órákra, percekre, amikor Budapesten a becsekkolás után azon gondolkoztam, hogy van e még egy ilyan idióta mint én, aki képes úgy utazni egy idegen országba, hogy még percekkel a felszállás előtt nem hogy fogalma, de még halvány fingja sincs arról, hogy hol fogja érni az éjszaka. Az indulás előtti este még találtam egy hirdetést a Gumtreen, amit fel is hívtam. A vonal másik végén egy Sharon nevezetű leányzó fogadott, aki megígérte, hogyha a városban lesz, akkor még az érkezésem napján meg tudja mutatni a szóban forgó albérletet. - De mi van ha nem? Merült fel bennem jogosan a kérdés. - Akkor ki kéne valahogy húznod hétfőig, ugyanis akkor leszek újra a városban. Mondta. Végülis, jobb mint a semmi. Gondoltam magamban.
Miután felszáltam a gépre és elfoglaltam a helyem, egy afroamerikai, vagy valami hasonló nemzetiségű fiatalember szólított meg. - Szabad ez az ülőhely? - Persze. Válaszoltam. Nem telt el öt perc és máris bántam, hogy mellém ült. Az úriember a felszállás pillanatáig megállás nélkül mormolt valamilyen imát, amit kissebb előrehajlásokkal is "szinesített". Félreértés ne essék! Nem vagyok egyik vallás ellen sem, csak ugye keveset repülök és mostanság sokszor hall az ember ezt-azt és... Ezt nem is magyarázom tovább, mert ebből mostmár úgyis csak szarul jöhetek ki. Szóval. Miközben a gép szárnyát vizsgálgattam az ablakon keresztül, arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ez a sárc értem is elmondana egy imát, hogy ne a Tower alatt keljen töltenem ez elkövetkezendő néhány éjszakám.
A gépen rengeteg gondolat járt a fejemben. Hol fogom tölteni az éjszakám? Milyen lesz London? Jól döntöttem? Lelkileg fogom bírni? Ha a repülőn dobnék egy barnát, akkor az lehúzás után elhagyja a gépet, vagy valahova gyűjti? Ha az előbbi, akkor akár lesza****ok egy egész országot? Nem tudom. Majd utánaolvasok.
Két Wizzaires sonkás szenya után megkezdtük a leszállást, majd földetérés után transzfer hiányában buszra száltam. T barátom (akiről már többször is írtam) a Victorián várt. Felhívtuk Sharont, aki közölte, hogy tudunk találkozni egy órán belül. Afroamerikai barátom imái és persze az enyém is meghallgattatak, így nem a Tower alatt kellett töltenem az első éjszakám, hanem már azon a helyen, ahol huzamosabb ideig szeretnék maradni.
Nos, így indult annak a hétnek az eleje, aminek most a végére értem. Boldog hétfordulót! Erre bontok egy sört.
