Ha lenne ennek a blognak olvasója, biztos, hogy ezután a poszt után ignorálná végleg a böngészőjében ezt az oldalt. Ki kíváncsi egy Bridget Jones féle elbaszott naplóra férfi kiadásban? Szerintem senki. Engem sem izgatna különösebben. Ezért jó, hogy egyentlen ember sem ismeri ezt a blogot és cenzúra nélkül leírhatom nem csak a kemény, néha vulgáris gondolataim, hanem a csöpögős, nyálas nem igazán férfi emberhez méltó dolgaimat.

Néhány héttel ezelőtt már írtam a Találkozzunk a Piccadillyn bejegyzésemben arról, hogy a Karácsony közeledtével szerettem volna meglepni valamivel azt az embert, aki még jelen pillanatban is a legfontosabb számomra. Azt a lányt, akivel életem legszebb éveit töltöttem el, és akit mindennél jobban szerettem/szeretek.

A mindenható fészbuk újra megosztott velem néhány információt egy harmadik személy segítségével. Kiderült, hogy célba ért a meglepetésem. A bejegyzés alapján nagyon úgy tűnik, hogy elértem amit akartam. Kivehettem a részem Karácsonya még boldogabbá tételében.

Csupán azon nem gondolkoztam el, hogy mi lesz azután, ha megkapja. Biztos voltam benne, hogy valamilyen módon megpróbálja kideríteni, hogy kitől is származik a vintage óranyaklánc, de körülbelül ezen a szinten meg is állt az agyam. Nem gondoltam tovább. Nem tudom, hogy most mi a helyes. Teljesen tehetetlennek érzem magam. Ezért arra jutottam, hogy maradok továbbra is inkognítóban.
A célom az volt, hogy boldoggá tegyem és nem vártam semmit ettől az akciótól.
Ezt hívják önzetlen (plátói) szerelemnek?