Vaknyugat

Egyszerűen nem is zárhatnám jobban ezt a fantasztikusan elbaszott évet, mint egy kiadós kötőhártya-gyulladással. Vagy mi a franc akar ez lenni.
Az első tünet csütörtökön jelentkezett a jobb szemem mellett a halántékom környékén éles fejfájás formájában. Akkor még nem is nagyon izgatott a dolog, mivel úgy voltam vele, hogy biztosan a szokásos menetrendszerű migrénes fejfájásom jelentkezik.
Másnap reggelre viszont a szemgödrömet és a szememet is éles fájdalom kezdte elborítani. Amikor a tükörbe néztem, nem igazán tetszett látvány. Úgy néztem ki, mint egy bokszoló a második menet után, aki nem képes védekezni. Szépen bedagadt jobb szem néhány könnycseppel fűszerezve. Úgy gondoltam, hogy ezt lehet nem ártana megmutatni egy orvosnak.

Pénteken délelőtt fel is kerestem a helyi dokit, aki nem igazán nyugtatott meg. Megkérdezte, hogy van e lázam, fáj e a torkom és persze hogy honnan jöttem. Amikor másodjára futottam neki tüneteim ismertetésének, csak mosolyogva bólogatott. Fasza. Gondoltam. A szokásos Budapest, és Puskás mellett felírt egy 500mg-os Paracetamol tablettát 3x2-es arányban és egy Chlorampenicol szemkrémet.

Az intenzív kezelést megkezdtem. Ma reggelre meglepve állapítottam meg, hogy javult a helyzet. Remélem, hogy a terápia némi alkohol hozzáadásával még hatásosabb lesz.

El sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok. Vége ért az idei Karácsony. Igazából már csak egy névnap és egy Szilveszter van hátra, amit nagyon remélek, hogy gyors lefolyású lesz és a lehető legkevesebb emlékkel fogok rendelkezni ezekről az éjszakáról január első napján.

Reminiscence

Szentestére hivatalos voltam T-hez, mivel egy kisebb összejövetelt szervezett Karácsony szent ünnepének alkalmából. A kollektív vacsorára és az azt követő csendes bebaszásra hét fő volt hivatalos, akik közül két embert ismertem T-n kívül.
Nem sok kedvem volt a bájvigyorgáshoz, ezért nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy egyáltalán elmenjek-e.
Az egyetlen probléma csupán csak az volt, hogy én kaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy elkészítsem az ünnepi gulyást a vendégek számára.

Csak tudnám, hogy miért kell mindent megígérni már hetekkel előre...

Még indulás előtt is olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy csak egy telefont kell megeresztenem és már nem is kell megjelennem. Majd azt mondom, hogy ment a hasam, vagy elkaptam valami vírust és éppen két hányás között vagyok. Kivitelezhető és hihető tervnek tűnt.
Na nem mintha antiszociális lennék, csupán csak kurvára nem volt kedvem azt nézni, hogy a párok hogyan csorgatják egymásra a nyálukat. Na mindegy.
Ha már megígértem, akkor nem kéne segget csinálnom a számból. Megcsinálom gyorsan a gulyást és már jövök is haza.
Legközelebb pedig nem ígérek semmit előre.
Volt még egy üveg hazai pálinkám, amit gyorsan magamhoz is vettem. Nem akartam üres kézzel beállítani. Olyan három órára magasságára sikerült teljes mértékben összekaparni magam, és kilépni a bejárati ajtón.

Útban a station irányába hasonló kép fogadott, mint otthon Szenteste napján. Teljes csendesség, és minden utca teljesen kiürült. Érezni, hogy ez a nap valamiért más. Hétköznapokon itt egymást érik az autók és versenyt dudálnak egymással. A nyugalmat csak egy-egy kósza gyermekkacaj zavarta meg, ahogyan apukájával fogócskázott az üres utcában. A kislány első ránézésre pont abban a korban járt, amikor a legkedvesebb ünnep számára a Karácsony.

- Apu biztosan megkapta a feladatot anyutól, hogy ameddig ő elkészíti az ünnepi vacsorát, addig foglalja le a kislányt, így egyikük sincs láb alatt. Anyu biztosan feszült egy picit, mert fél, hogy nem tudja időben befejezni. Gondoltam. -


Az állomásra érve tovább figyeltem az embereket. Látszott, hogy mindenki izgatott. Most a szerelmes párok is szorosabban fogják egymás kezét. Ezen a napon mindenki úgy tud szeretni, ahogyan mindig is szeretnünk kéne.
Körülbelül tíz perc várakozás és elmélkedés után befutottt a vonatom. Szokás szerint az utolsó kocsiba szálltam, mivel attól még hogy Karácsony van, most sem fogom az oysterem lehúzni a kezelőn. Csak két megálló. Fölösleges.

A vonaton eszembe jutott, hogy reggel kaptam egy levelet, amit nem volt időm felbontani, ezért indulás közben csak besúvasztottam a táskámba.
Ezért elő is kaptam gyorsan a küldeményt, ugyanis az a két megálló tökéletesen elegendő idő arra, hogy elolvassam.
Itt jött az, amire nem számítottam. Képeslap jókívánságokkal otthonról. Ahogyan a sorokat olvastam, kedvem lett volna visszafordulni, de ezt a gondolatmenetet a claptoni megálló meg is szakította. Leszállás.

Az állomást elhagyva nem több mint tizenöt perc séta után megérkeztem T-hez. Én voltam az első "vendég". Egy kis zene, két pálinka és egy jó sör mellett nekiláttam az előkészületeknek, hogy minél hamarabb végezzek a főzéssel. Nem volt megfelelő méretű edény amiben elkészíthettem volna a levest, így kénytelen voltam párhuzamosan két lábasban főzni az ünnepi gulyást.

Nem sokkal utánam befutott a csapat többi tagja is, akik közül mint már említettem, csak két embert ismertem. Mariannt és Ágit.
A másik két lánynak és a srácnak a nevét nem jegyeztem meg, ugyanis nem hagytak túl nagy nyomot bennem. A két lányról annyit tudok, hogy az egyik fodrász, a másik stylelist, a srác pedig Mariann barátja, aki valahonnan Vietnámból vagy Thaiföldről származik. Véleményem szerint elég furcsa teremtés, viszont jó zenéket hallgat.

Mire századjára is elmagyaráztam a hülye picsáknak, (kettőt leszámítva) hogy igen, valóban én főzöm a levest és igen, valóban nokedlit is fogok bele szaggatni, végre elkészült a magyaros leves. A vendégek szerint nagyon finom lett, továbbá az is visszaigazolás volt számomra, hogy az utolsó cseppig elfogyott.
Feladat teljesítve és még csak éjfél. Gondoltam magamban.
Néhány koccintást követően úgy éreztem, hogy itt az ideje távozni. A társaság egyik fele köztük a házigazda, ekkorra már amúgy is bealudt, a másik fele pedig a bor, sör, baileys, pálinka kombót nyomta. Ennek így nem sok értelme.

Tömegközlekedés híján kénytelen voltam taxit hívni, mivel ez az egy lehetőségem volt, hogy eljussak Stoke Newingtonból Walthamstowba.
A könnyes búcsút követően tíz perc taxizás és tizenhét font kiperkálása után végre hazaértem.

Az ezt követő három napban nem történt semmi. Teljesen visszavonultam. Szombattól egészen kedd délutánig a napot sem láttam.

Egy 2007-es késői szüretelésű Tokaji Cuvée és egy üveg szabolcsi szilvapálinka lesz az ünnepi menü. Boldog Karácsonyt mindenkinek.

Ha lenne ennek a blognak olvasója, biztos, hogy ezután a poszt után ignorálná végleg a böngészőjében ezt az oldalt. Ki kíváncsi egy Bridget Jones féle elbaszott naplóra férfi kiadásban? Szerintem senki. Engem sem izgatna különösebben. Ezért jó, hogy egyentlen ember sem ismeri ezt a blogot és cenzúra nélkül leírhatom nem csak a kemény, néha vulgáris gondolataim, hanem a csöpögős, nyálas nem igazán férfi emberhez méltó dolgaimat.

Néhány héttel ezelőtt már írtam a Találkozzunk a Piccadillyn bejegyzésemben arról, hogy a Karácsony közeledtével szerettem volna meglepni valamivel azt az embert, aki még jelen pillanatban is a legfontosabb számomra. Azt a lányt, akivel életem legszebb éveit töltöttem el, és akit mindennél jobban szerettem/szeretek.

A mindenható fészbuk újra megosztott velem néhány információt egy harmadik személy segítségével. Kiderült, hogy célba ért a meglepetésem. A bejegyzés alapján nagyon úgy tűnik, hogy elértem amit akartam. Kivehettem a részem Karácsonya még boldogabbá tételében.

Csupán azon nem gondolkoztam el, hogy mi lesz azután, ha megkapja. Biztos voltam benne, hogy valamilyen módon megpróbálja kideríteni, hogy kitől is származik a vintage óranyaklánc, de körülbelül ezen a szinten meg is állt az agyam. Nem gondoltam tovább. Nem tudom, hogy most mi a helyes. Teljesen tehetetlennek érzem magam. Ezért arra jutottam, hogy maradok továbbra is inkognítóban.
A célom az volt, hogy boldoggá tegyem és nem vártam semmit ettől az akciótól.
Ezt hívják önzetlen (plátói) szerelemnek?

Ma hajnalban a tv csatornái között szörfözve futottam bele a BBC-n Kim Dzsongil halálhírébe. Először hihetetlennek tűnt számomra a bejelentés, ugyanis a kommunista diktátor egészségi állapotáról szinte sosem látott napvilágot hivatalos közlemény.
Mattia, az olasz lakótársam félálomban csak annyit reagált a bréking nyúzra, hogy "még egy szararccal kevesebb". - Ha te mondod... Gondoltam.
Ezt követően meghúzta a sörét, majd elment aludni.

A BBC hírei szerint legelőször az észak-koreai állami televízió jelentette be hétfőn a "Kedves Vezetőként" emlegetett Kim Dzsongil halálhírét. A "hivatalos" orvosi vizsgálatok szerint szívroham végzett a vezetővel. Egészsége már 2008 óta folyamatosan romlott, akkor állítólag agyvérzést is kapott, igaz ezt hivatalos források sohasem erősítették meg. Észak-Korea olyan, mint egy hermetikusan elzárt kabin, ahol egy teljesen elszigetelt életforma alakult ki. Zárójelben megjegyzem, hogy olyan beszámolókat is olvastam elismert külföldi hírportálokon, miszerint a diktátor már péntek óta halott volt, csupán csak most hozták nyilvánosságra. Semmi nem szivárog ki abból az országból, csak ha Ők akarják.

Kim Dzsongilről a médiában sohasem jelenhetett meg olyan fotó vagy videó, amin esetleg szembetűnő lehet, hogy a diktátor betegeskedik. Nagyon figyeltek arra, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vezetője mindig fitt legyen, így sokszor hamis képekkel próbálták az egészséges Kim Dzsongil látszatát kelteni.
Személye nem csak vezetőként hagyott mély nyomot a történelemben, hanem a photoshop-huszárok is szívesen foglalkoztak a stílusikonnal. Később a Kim Jong Il Looking At Things projekt is nagy sikereket ért el az internetezők körében. Ą KCNA állami hírügynökség hivatalos közlése szerint a Kedves Vezető egy vonaton lett rosszul, mikor szokásos vidéki szemleútján „testi és szellemi kimerültség" okozta szívelégtelenség lépett fel nála.
Még "megnézett néhány dolgot" utoljára... - Jó, ez paraszt volt.

A sztálinista vezér helyét több hírforrás szerint is legkisebb fia, a 27 más források szerint 28 éves Kim Dzsongun foglalja majd el.
Egyesek úgy gondolják, hogy annak ellenére, hogy az észak-koreai vezető rendelkezett az utódlásról, nem lehetetlen, hogy hatalmi harcok kezdődnek az atomfegyver-programot folytató országban.

A 2011-es év nem a napszemüveges diktátorok éve volt, ugyanis alig temették el Kadhafit, most a 69 éves Kim Dzsongil halt meg.

Én ezzel a kis videóval emlékezem meg a legendás vezetőről és napszemüvegéről:

Update: Kim Jong Il Dropping The Bass

Ma van kereken egy hete, hogy semmit sem írtam. Hogy miért? Azért mert olyan üres vagyok belül, mint amilyen "üres" volt a blogom az elmúlt egy hétben.

Vajon mennyire képes kiürülni az emberi test? Az utolsó grammokat tényleg a lelkünk nyomja? Egyáltalán létezik lélek? Duncan MacDougall amerikai orvos volt az, aki egész karrierjét a lélek létezésének bebizonyítására áldozta. Elgondolása szerint, amennyiben az embereknek valóban van lelkük, az valamilyen anyag formájában van jelen a testben, és mint ilyen, tömege kell, hogy legyen.

A francia lakótársaim 15-én végleg elhagyják Angliát, és hazaköltöznek szülővárosukba. Ebből kifolyólag jött az ötlet, hogy rendezni kéne valami búcsúbulit, ha már amúgy is hétvége van. Vincent gyorsan felhívott néhány embert, én pedig szóltam a ház többi lakójának, hogy este farewell party a földszinten.
Vince egy fiatal, jófej srác, aki barátnőjével vágott neki a londoni tripnek kereken egy évvel ezelőtt tapasztalatszerzés és nyelvtanulás céljából.

A esti banzáj előtt még beugrottam T-hez Stoke Newingtonba egy gyors teára, majd hazafelé útba ejtettem az Asdát, hogy beszerezzem a szükséges party kellékeket. Hosszú agyalás után magamhoz vettem egy Smirnoff vodkát és egy narancs jucet a vodka narancsos középiskolás emlékekre, plusz még néhány sört és egy Doritos csipszet.

A házibuli valamikor nyolc és kilenc óra között startolt. Az elején inkább hasonlított egy délutáni teázásra, mintsem egy búcsúbulira. Többnyire a különféle akcentusokról, filmekről, zenékről és Vincent jövőjéről témázgattunk.
Olyan éjfél magasságában történt valami. Hirtelen megőrült mindenki. Valószínű, hogy az alkoholnak ennyi időre volt szüksége, hogy a görcsös bájcsevegést mindenkinél felváltsa egy féktelen "szarok a világra" partira.
A teljes létszám olyan tíz fő lehetett, amelynek egyik része a ház lakóiból, a másik pedig Vince néhány munkatársából és barátjából állt. Pontos létszámot igazából akkor tudnék mondani, ha látnám a fényképeket, ugyanis ekkor már én is kezdtem megcsúszni és az emberek is cserélődtek.
A sör, a vodka narancs, a viszkikóla kombója igen veszélyes tud lenni.

Megismertem Szöszikét, Vince munkatársát, akit igazából fogalmam sincs, hogy hogyan hívnak. Csupán annyit tudok róla, hogy félig francia, félig olasz és ő lesz az új lakótársunk ha Vincent és a barátnője elutazik.
Annyira tetszett neki a magyar nyelv, hogy szinte folyamatosan az anyanyelvemen kellett neki beszélnem és teljesen meg volt arról győződve, hogy a nyelvünk nagyon hasonlít az oroszra.

Ahogy telt az idő, az alkohol is egyre gyorsabban fogyott. Szépen lassan mindenki kezdett elég keményen szétcsúszni. Később arra lettem figyelmes, hogy egyre csak fogynak az emberek és lassan már csak a keménymag van jelen.
Végül a bolgár lakótársam tette fel az i-re a pontot. Hogy teljes legyen az éjszaka, olyan három óra magasságában összeszedte a megfogyatkozott társaságot és meginvitálta egy spanglira. Természetesen mindenki benne volt a dologban. Tudtam, ha erre az alkoholmennyiségre rászívok, akkor több mint valószínű, hogy nekem meszeltek, így igyekeztem kimaradni a körökből. A többiek persze mohón szipkázták a jointot. Látszott, hogy sokan még sohasem szívtak, vagy ha mégis, azzal nem voltak tisztában, hogy piával párosítva mit képes művelni az emberrel.

Természetesen ezt közöltem a bolgár sráccal is, aki csak annyit mondott mosolyogva, hogy teljesen igazam van és ő is várja már a végeredményt. - Kis geci. Gondoltam magamban.
Mi már javában buliztunk, amikor Ő megérkezett. A helyében még én is nagylegény lennék.

Ahogy elfogyott a joe, én még kint maradtam elszívni egy szál cigit Szöszikével. Piercingekről beszélgettünk, hiszen neki is volt kettő. Pontosabban csak kettőt láttam.
Nem tudom, hogy mi történhetett, de néhány mondat után hirtelen nekipréselt a falnak és arra eszméltem, hogy egy félig olasz, félig francia csajjal (akivel most találkoztam először, továbbá még a nevét sem tudom) olyan vadul smárolok, hogy levegőt is alig kapok. A csók végén megkérdeztem tőle, hogy ez most mi volt? Erre Ő csak annyit válaszolt egy huncut mosoly mellett, hogy "sorry", majd arcon puszilt.

Hirtelen Vincent esett ki az ajtón két pezsgővel a kezében, és közölte velünk, hogy most azonnal be kell mennünk, mert eljött a francia pezsgő ideje.
Jézusom. Itt a vég. Gondoltam.
Három pohár után hirtelen úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Lelassúlt minden, szédültem, hányingerem volt és képtelen voltam koordinálni a mozdulataim. Éreztem, hogy csupán percek, vagy talán már csak másodpercek választanak el a mocskos részegség állapotától, ezért jobbnak láttam, ha angolosan távozok.
- Képszakadás

Kulcsszavak: hányás, asdás szatyor, tusolás, délben ébredés

Egy igazi csemegére bukkantam, amikor tovább kutattam a régi, vagy forgalmon kívülre helyezett metróállomásokra való bejutási lehetőségeket. Gondoltam, kicsit elkalandozok a budapesti földalattik irányába is, hiszen a már-már közlekedési múzeumba való metrószerelvényeivel a fővárosi metróhálózat is különleges feelinget nyújt. Nehéz elhinni, hogy fővárosunk azok közé a városok közé tartozik, ahol a világon az elsők között építették ki ezt a tömegközlekedési formát.

Egy 2005-ös cikktalálat szerint, Budapesten már négy év múlva futhat az 5-ös metró, továbbá az Olimpia megrendezéséhez is elengedhetetlen.
Mertünk nagyon álmodni. Milyen aranyos.

Az utóbbi napokban egyre inkább kezd a fa***om tele lenni ezzel az elcseszett világgal, de leginkább saját magammal. Több mint egy teljes hónapja dekkolok itt, és még csak egy lepattant melót sem sikerült találnom.
Komolyan kezdek azon elgondolkozni, hogy itt nem az országgal vannak problémák, (gondolok itt Magyarországra) hanem saját magammal.

Nem is olyan régen a társadalom hasznos emberének éreztem magam jó állással, normális fizetéssel jó úton az egzisztenciám megteremtése irányába. Azalatt a közel hét év alatt úgy gondoltam, hogy semmi és senki nem állhat az utamba. Emelt fővel osztottam azt a gondolatot, miszerint nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember.
Hittem azt, hogy azok a szakmai tapasztalatok és leküzdött akadályok a hátam mögött elegendőek lesznek arra, hogy szinte bárhol folytathassam azt, amit itt elkezdtem.
Körvonalazódik bennem az a tény, hogy igazából szarhoz sem értek, csupán csak akkor kaptam meg az élettől az a bizonyos "nagy dobást", amit más később, vagy soha nem kap meg.
Talán nem becsültem meg eléggé? Lehet.

Irigykedve néztem azokat az embereket, akik azidő alatt míg én már "tapostam a malmot", ők élték a felhőtlen főiskolás éveket és nem hagytak egy lehetőséget sem veszni hagyni. Sokszor feltettem magamnak azt a kérdést diákéveim alatt, hogy én miért nem tartok a többiekkel? Előadások után miért nem megyek valami korunkhoz illő dolgot csinálni? Mit keresek én ebben az irodában egy monitorral barnítva a fejem? Akkor mégis úgy voltam vele, hogy ennek egyszer meg kell térülnie.

Diploma után hirtelen úgy éreztem, hogy enyém a világ. Mindenem megvolt. Jócsaj, fulltimeos meló fasza fizetéssel, sok-sok barát és ismerős. Egyre inkább beletemetkeztem a munkámba és persze pótolni akartam mindent, amit addig elszalasztottam. Ezzel egyenesen arányosan felgyorsult a világ körülöttem, én pedig tartani akartam azt az életszínvonalat, amit eddig megszoktam.
Freedom, Dugs and Rock'n Roll.

Ez működött is egy darabig, elismerték a munkám és szinte párosával vettem a ranglétra fokait. Csupán azzal nem számoltam, hogy ezzel az életmóddal teljesen megfelejtkezem azokról a dolgokról, amik a legfontosabbak számomra. Görcsösen próbáltam bepótolni azt az elrepült időt, melyet úgy éreztem, hogy elveszítettem. A hosszú évek alatt annyira megváltoztak a dolgok körülöttem, hogy azon kaptam magam, lassan minden szétesik körülöttem. Belekényelmesedtem egy monoton életmódba, ami szépen lassan beszippantott. Mire észbe kaptam, teljesen elidegenítettem magam mellől Őt és a családom is. Makacs és önfejű fickó voltam, nem igazán tűrtem el, ha valaki befolyásolni próbálja az életem menetét még akkor sem, ha azzal csak jót akar. Azt hittem mindent kibírok a "buszok jönnek mennek" alapelven.

Mai napig emlékszem a napra, amikor végleg kilépett az ajtón és felszállt Budapest-Nyugati pályaudvarán arra a Rétköz InterCityre, ami 9:25 perces indulással elzötyögött Nyíregyháza irányába. Talán ezen az állomáson váltottam én is jegyet arra a hullámvasútra, ami azóta sem halad felfelé.
A történtek után néhány hónappal az állásom is befuccsolt a költségmegtakarításra és a válságra hivatkozva, az új helyeken pedig zárt ajtókat, vagy nevetségesen kevés fizetést találtam. Egy lettem azok közül, akik a Munkanélküli Hivatalban az állam tőgyét szopogatják. Hol szúrtam el? Talán ott, hogy egy önfejű, beképzelt makacs emberként éltem az életem, aki azt hitte, hogy az a bizonyos nagybetűs már nem tartogat számára semmi újat.
Ilyen helyzetekben tudjuk meg csak igazán értékelni azt a valamit vagy valakit, ami már nincs mellettünk. Egyre inkább kezdem magam egyedül érezni a világban, és meg kell hogy mondjam, kibaszottul ijestztő tud lenni.

Jelenleg itt ülök egy tíz négyzetméteres szobában a meleg indiai lakótársam törzsi táncának dübörgését áthallva a szomszéd szobából, és azon elmélkedek, hogy a hiba nagyon úgy néz ki, hogy bennem van, nem pedig a rendszerben. Ez lenne az én kibaszott nagybetűs életem.
Nem tudom, hogy merre haladok, igazából azt sem tudom, hogy egyáltalán haladok-e valamerre. Nem látom a jövőm, nem látom azt, ami még egy éve olyan élesen körvonalazódott előttem a karriert és legfőképpen a magánéletemet tekintve. Mostanra az önbecsülésem a béka segge alá sülyedt és nem érzem magamban azt az erőt, ami eddig hajtott a kitűzött célok megvalósításának irányába. Nem tudom, hogy miben és kiben higyjek, csupán azt tudom, hogy ezt az állapotot nem fogom elviselni.
Ha kell, akkor a szaros sors pofájába röhögve "fuckyout" mutatva kiszállok ebből az elhasznált ringispilből.

Hamarosan itt a Karácsony. Úgy döntöttem, hogy valamivel meglepem Őt, ha már ezt az ünnepet nem tölthetjük együtt. Rengeteget gondolkoztam, hogy ugyan mi is lehetne az az apróság, amivel kifejezhetném érzésem az iránt a valaki iránt, akit már fél éve elveszítettem.
A fészbuknak hála, a sok agyalást követően megkaptam a választ, ugyanis a közösségi portálon sikerült kilesnem egy kívánságát.

Fel is vettem a kapcsolatot a Lucával, (aki az ékszereket is készíti) hogy milyen módon tudnám neki eljuttatni Karácsonyra ezt a kis apróságot úgy, hogy én jelenleg Londonban tartózkodok. Mit ad Isten, néhány levélváltás után kiderült, hogy jelenleg Ő is itt él, így a legokosabb az lenne, ha egy személyes találkozó kereteiben egy forrócsoki mellett megbeszélnénk a részleteket.
Így is tettünk, és még a héten összehoztuk a találkát a Piccadillyn a Costa kávézóban. Nem tudtam eldönteni, hogy helyes-e ha tudatom vele, hogy tőlem származik az ajándék, ezért úgy döntöttem, inkognítóban maradok. Nem az a lényeg, hogy tudja kitől származik ez a figyelmesség, csupán csak az számít, hogy örömet okozzak neki.

Luca megkérdezte tőlem, hogy mit is várok ettől a lépéstől, ugyanis kifaggatott, (persze jó értelemben) hogy ki is a címzett és hogy miért nem vagyok vele a szeretet ünnepén. A válasz nagyon egyszerű. Csupán annyit, hogy egy pici örömet csempésszek némi titokzatossággal a Karácsonyába. Ha ki kell derülnie annak, hogy az ajándék tőlem származik az úgyis ki fog, (vagy csak szinplán érezni fogja) ha meg nem, az sem baj. A lényeg az, hogy örömet tudjak neki okozni.
Tudom, hogy a nagy önzetlenség közepedte szinte már csorog, sőt inkább folyik a nyál és a sorok között, de igazából leszarom. Nem érdekel másnak a véleménye. Szeretem, és ez a legfontosabb még akkor is, ha ez a szerelem az utóbbi hónapokban már csak plátói.

Luca egyébként szimpatikus csajszi, aki kb. kétszáz százalékon pörög. Igazából nem nagyon volt olyan téma, amiről ne tudtunk volna beszélni. Közvetlen, jófej leányzó. Ő most tölti második hónapját Londonban, ezelőtt pedig Párizsban élt, ahová eltökélt szándéka visszaköltözni. Őt oda köti szerelem, barátok és minden más, ami itt nincs meg számára.
Közel két óra beszélgetés után magunk mögött hagyva a kávézót (ahol nem igazán jó a latte és a forrócsoki) metróra szálltunk, majd a második megállónál elbúcsúztunk ismétlést fogadva.  
 

Érdekes témára bukkantam a weben, miközben elhagyatott, elfeledett, vagy be nem fejezett metróvonalak után nyomoztam. Számomra mindig egy különös érzést nyújtott az Underground-lét, mivel egy szavakkal ki nem fejezhető érzés tölt el minden egyes alkalommal, ahányszor leereszkedek a mélybe, különösen a régebbi vonalakon. Eredeti célom az, hogy ezeket a különösen régi vagy forgalmon kívülre helyezett metróállomásokat személyesen is felfedezzem. 

A londoni metrókat egy nap több ezer ember használja, hogy eljusson a metropolisz különböző pontjaira. A fővárosban közel 150 éve beszélünk metrózásról, ugyanis 1863. január 10-én indult el az első szerelvény Metropolitan Railway néven mindössze két vonallal. Ennek egy része még ma is a Hammersmith & City line részét képezi. A dupla vonal mára tizenegyre dúzzadt, amely összesen 408 kilómétert tesz ki 268 megállóval, így ez a világ legidősebb földalattija, és a legnagyobb a vonalak összhosszúságát tekintve.

A régi vonalakkal kapcsolatban sikerült találtam is egy oldalt, ami nem a legjobb, de egyenlőre a célnak megfelel. Ahogyan a bejutás lehetőségét kutattam ezekre az állomásokra, teljesen véletlenül rábukkantam egy igen érdekes cikkre; Kísértetek a londoni metróvonalak mélyén

A szemem egyből megakadt, hiszen érdekelnek az ilyen és ehhez hasonló természetfeletti dolgok. Egyáltalán nem vagyok az a kuruzslóhoz járó típus, nem jósoltatok, nem idézek szellemet és még csak poharat sem táncoltatok, csupán csak érdekel a téma.

Az Undergroundhoz köthető szellem észlelések és történetek kezdete egészen a 17. századig nyúlik vissza. Ekkor tombolt Londonban a bubópestis, melynek áldozatait hatalmas mély gödrökbe temették, hogy a járványt megfékezzék. Ekkor még nem gondolták, hogy a ma is közlekedő metróvonalak több ilyen gödrön át fognak haladni. Amikor az új metróvonal terveit készítették, ugyan tudtak ezekről a mély gödrökről, csak azt nem tudták, hogy pontosan hol helyezkednek el.

1960-ban a Victoria vonalának építésénél az alagút fúrói egy ilyen pestis gödörbe futottak bele a Green Parknál, amely nem kis galibát okozott a kivitelezésben.
Egy másik példa erre a gyűjtőhelyre a Bakerloo vonalán található. A déli végén két alagút fekszik, melynek egyik kijárati vonala az Elephant & Castle, a másik oldala zsákutca. Ez a befalazott útszakasz arra szolgál, hogy az elszabaduló szerelvényeket megállítsa. A "fékezőfal" mögött London egyik legnagyobb, úgynevezett sok csapásos gödre bukkantak. Szemtanuk több megmagyarázhatatlan jelenségről is beszámoltak, továbbá a személyzet nagy része a fal mögött található pincébe sem hajlandó lemenni. Valamitől nagyon félnek.

A kiemelt szellemjárta állomások közé tartozik az Aldwych Station, melyet 1907-ben nyitottak meg, melyet a Royal Strand Theatre helyén építettek fel. A színház épületét az East Strand átalakítása, az Aldwych, valamint a Kingsway utak megépítése miatt az 1890-es években teljesen lerombolták. Így kapott helyett Aldwych állomása.

A második világháború idejére ezt a vonalat bezárták, mivel ezt az alagutat használták óvóhelyként légitámadások idején, továbbá itt tárolták a British Museum nemzeti kincseit is. A háború befejeztével újra üzembe helyezték egészen 1994-ig, amikor a felújítást már nem látták kifizetődőnek és végleg bezárták a stationt.
Ma már csak nyilt napok során tekinthetik meg az érdeklődők, továbbá filmforgatásoknak és rendhagyó partiknak ad helyet.

Számos látogató és alkalmazott állítja, hogy a mai napig kísérti egy szellem az Aldwych állomást. Úgy gondolják, hogy a kísértet egy színésznő, akinek nem igazán tetszett, hogy a Royal Strand Theatre végleg lehúzta a függönyt.
A Most Haunted (Rém-képek) stábja is készített egy dokumentumfilmet, hogy ők is meggyőződjenek ezekről a mendemondákról. Egy teljes napot töltöttek el az állomás mélyén hogy találkozhassanak a művésznővel. Derek Achorah a stáb egyik tagja elmondása szerint felvette a kapcsolatot egy Margaret nevű nővel, aki nincs kizárva, hogy az a színésznő, akiről többen is beszámoltak. Yvette Fielding a sráb másik tagja pedig az alagútban látott valakit vagy valamit, de nem tudott pontosabb információval szolgálni.

Ilyen szellemjárta elhagyatott vagy még ma is aktív állomásoknak tartják a South Kensington Stationt, a Farringdon Stationt, a Bank Stationt, a British Museum Stationt, a Covent Garden Stationt, az Elephant & Castle Stationt, az Aldgate Stationt, a South Kensington Stationt és a Highgate Stationt. Mindegyik állomáshoz tartozik valamilyen furcsa, ésszel fel nem fogható történet. 

"Legközelebb ha metrózunk, véssük az eszünkbe, hogy ameddig a digitális kijelzőn az érkező vonatok információit olvassuk, nem láthatjuk, hogy ki áll mögöttünk. Mind the Ghosts." Spooky.

Amióta itt vagyok, talán ez a hétvége repült el a leggyorsabban. Igazából nem történt semmi azon kívül, hogy szétfagytam és T-nél kellett megmelegednem. Mikrós porleves még sosem esett annyira jól, mint amit a Brooke roadon csináltunk egy kis húsos rizottóval (vagy mivel) kiegészítve. Éljen a huszonegyedik század egyik legegészségtelenebb kajája és persze a mikrohullámú sütő, ami nélkül nem jöhetett volna létre a "bőséges vacsora".

A cv véglegesítése után meglátogattuk a The Drop nevezetű klubot, ahol néhány Hobgoblin sör társaságában kicsit nosztalgiáztunk, majd átcsaptunk a jövőt illető tervek vesézésébe.

A gázt illetően egyre nagyobb a gáz, ugyanis továbbra sincs fűtés és ezzel együtt meleg víz sem. A tusolást mikróban felmelegített vízzel voltam kénytelen megoldani ami úgy érzem, hogy egy darabig így is marad. Éljen a nomád életmód harmadik napja. Fuck ya!

Mondhatni csodásan indult a szombat reggelem. Arra ébredtem, hogy sokkal hidegebb van a megszokottnál. A fejem búbjáig be voltam takarózva, de még akkor is úgy éreztem, hogy teljesen le van fagyva az orrom, a radiátor pedig jég hideg volt. Mi a fene?

Kikászálódtam az ágyból hogy lecsekkoljam a bojlert, hátha csak a nyomás ment el, ugyanis volt már rá példa.
Első ránézésre a nyomás rendben volt, de a fűtés továbbra sem működött. Egy kicsi piros izzó villogott a kazánon, amit nem igazán tudtam, hogy mit jelent.
Miért is kellett volna tudnom? Nem vagyok én gázszerelő.

Gondoltam, hogy csinálok egy jó forró teát meg egy rántottát, aztán majd tüzetesebben megvizsgálom a szerkezetet.
Köntösben, csipás szemekkel begyújtottam a gázt, ami néhány másodperc pislákolás után szépen lassan kialudt.
Basszameg. Nincs gáz! Hát ezt jelenti a villogó piros fény. Eszméltem fel.
Na nem baj.
Egy frissítő meleg zuhany alatt majd kigondolom, hogy mit is tudnék tenni.

Ami ezután történt, azt nem kívánom senkinek. Beálltam a zuhany alá, majd koppig megnyitottam a meleg-vízcsapot. Körülbelül három másodperc alatt kihullott az összes csipa a szememből és a zuhanykabin oldalát kiszakítva ugrottam ki a jéghideg víz alól.
Basszus! Ennyire hülye én sem lehetek! Ha nincs fűtés és gáz, akkor szinte egyértelmű, hogy melegvíz sincs. Fuckme.

Két szentségelés között miután visszahoztam magam a hipotermia határáról, valami meleg helyre vágytam. Legjobbnak láttam, ha átugrok a sarki kávézóba egy forró kávéra, ahonnan írtok is egy mailt a Landlordnak. "Houston we got a problem"
A rapid melegedést követően gyorsan beszereztem a Sainsburrysben egy heatert, hogy legalább a szobában ne fagyjak meg. Ezt követően vonatra szálltam és elindultam Stoke Newingtonba T-hez, hogy egy meleg leves mellett véglegesítsük a cv-m.