HTML

Vaknyugat

"Ne akarj mindent megszerezni, ne akarj tökéletes lenni. Te... egyszerűen csak élj a világba. Hadd jöjjön, aminek jönnie kell."

Friss topikok


Kilenc nap Magyarországon

2012.02.29. 20:16 lost_blogger

Gondolom nem kell részleteznem, hogy ez a kilenc nap, amit otthon töltöttem, nem igazán volt kispálya. Előző posztjaimban már említettem, hogy tartottam kicsit a hazautazástól, mivel éreztem, hogy valami történni fog. Az előérzetem nem csalt, (mint ahogy többnyire sosem) szépen lassan beteljesedett minden. Volt GHB-s mérgezés, lábszártörés, szerelmi csalódás, verekedés és merev részegség. A meglepő csupán csak az, hogy mindez nem velem történt. Nah jó. Az utóbbi velem (is). Annyira nem akarok belemerülni a részletekbe, de a legjobb, ha az elején kezdem. Nem fogom leírni, hogy mikor és hol voltam húgyon, mivel úgysem emlékszem rá, akkor meg mit írjak. Meg az amúgysem lényeges.

A gép 17-én pénteken reggel indult Lutonról 08:15-kor. Ahhoz, hogy kényelmesen elérjem a járatot, már éjszaka el kellett indulnom Walthamstowból. A buszom 3:25-kor indult a Central Station-ről, amivel nem kevesebb mint egy óra utazás után eljutottam a Victoria Station-re. Stoke Newingtonnál Té is felpattant a buszra, így valamivel elviselhetőbb volt az éjszakai trip. Néhány félálomban elfogyasztott szendvics után, mikor megérkeztünk a Victoriára, húsz percünk volt, hogy elérjük azt a Green Line buszjáratot ami elvisz minket a lutoni reptérig. Újabb másfél órára utazás következett. A busz lágy zötykölődése és az elsuhanó éjszakai fények néha álomba ringattak, de ez az alvás csak annyira volt elég, hogy még nagyobb mosott szar legyek, ugyanis azon az este már le sem feküdtem aludni.

A reptérre érkezésünk után első utunk a check-inhez vezetett, ahol közölték, hogy túl nagy a kézi poggyászom és fel kell adnom amiért plusz 25 fontocskát kellett leperkálnom. Miért is ne? Miért menne minden zökkenőmentesen?
Nem nagyon túráztattam magam a dolgon, ugyanis szart sem tudok tenni ellene, továbbá pedig ha ez az ára annak, hogy végre a gépen üljek, hát legyen. Csak induljunk már. Gondoltam.
Amikor azt hittem, hogy miután leadtam a csomagom, átvilágítottak, átmotoztak (mert persze hogy becsipogatm) még további négy spontán ellenőrzésen kellett átesnünk, ami normális esetben nincs. Az újabb ellenörző pontokon fegyveres őrök és kommandósok társaságában újra elkérték az útlevelünket és közben arra voltak kíváncsiak, hogy milyen céllal voltunk Angliában, mikor szándékozunk visszatérni, továbbá mennyi pénz van nálunk. Már nagyon közel voltam ahhoz a szinthez, hogy megkérdezem tőlük; - ugyan mi a fasz közöd van hozzá? Nem igazán tudtuk mire vélni ezeket a kérdéseket.
Már nagyon nyűgös voltam, de azért félig csipásan, kajla vigyorral az arcomon mindenre kérdésre próbáltam értelmes választ adni. Már csak az hiányzott volna, hogy valamiért gyanús legyek, és jöhet a gumikesztyűs seggbeturi vizsgálat egy masszív "ügynöktől", aki zavarba ejtően hasonlít Csubakkára. Jáj! Még belegondolni is rossz. Nem akartam mást, csak a a repülőn ülni végre pihenni.

start-luton.jpg

Később arra a következtetésere jutottunk Tével, hogy valószínűleg az angol barátaink már most rá vannak parázva az Olimpiára, ami érthető is. Ha valaki el akar valamit követni, (márpedig véleményem szerintem el is fogják követni azt a valamit) akkor már most be kell csempészgetni a szükséges alkatrészeket. A "B" betűs szót nem mondjuk ki, vagy írjuk le, de ettől függetlenül mindenki tudja, hogy miről beszélek.
Egy jó fél órás késés után végre megnyitották a kapukat és végre elindulhattunk a gépünkhöz. A kis rózsaszín A-320-as az Izrael Airlines egyik járata mellől indult közvetlen. Kicsit elgondolkodtam. Talán ezért (is) ellenőriztek minket annyira? Áh. Hagyjuk inkább. Ebbe a gondolatmenetbe most inkább nem megyek bele.

boarding.jpg

A szokásos "balesetvédelmi oktatás" után, mikor mindenki megtudja, hogy mit kell tennünk egy esetleges repülőgép katasztrófánál, végre már a kifutót szaggattuk padló gázzal. Igazából sosem értettem ezeket a kiselőadásokat, mivel ha gáz van, nem sok szart érek az oxigénmaszkkal, a mentőmellénnyel pedig egyenesen kitörölhetem a seggem. Akkor már nincs más hátra, mit a jószerencsére bízni magunkat és serényen bűnbocsánatért imádkozni. 10.000 méter magasságból ha zuhanni kell, szerintem nem egy szaros öv, vagy oxigénmaszk fogja megmenteni az életem, hanem a pilóta rutinja. Már ha egyáltalán nem szakad szét a gép még a levegőben. Jah bocs. Akkor ott a mentőmellény. Hátha üzemel ejtőernyőkén is.

A szokásos 1 óra 50 perces repülést sikerült megtoldanunk még háromnegyed órával, mivel a ferihegyi, jaj elnézést! Akarom mondani a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér kifutóját olyan hó borította, hogy senkit nem engedtek sem fel, sem pedig leszállni. Előttünk még legalább négy gép várakozott landolásra. Kicsit már kezdtem szarul lenni, mivel a gép szárnyán kívül nem sok szart láttam a nagy tejfölszerű masszán kívül. Holdingoltunk egy jót, ahogy ezt a szakmabeliek mondják.

holding.jpg

Mondhatni, hogy szerencsénk volt, ugyanis később a hírekben is bemondták, hogy az utánunk érkező gépeket már átirányították más repterekre. A döntés előtt is már csak azok a pilóták merték bevállalni a landolást, akiknek volt vér a pucájukba. Ezek szerint a mi pilótánk sem szarral gurigázott kiskorában.

Akkora hó fogadott minket, hogy a busz, amivel a géptől szállítottak a terminálba, néhány percre elakadt. Kibaszott hideg volt. A londoni 4-5 fokos hőmérséklet után a kemény mínuszok csontig hatoltak.
Mindegy, lényeg hogy Ferihegy! Még a reptéren váltottunk egy menetjegyet a nagy becsben tartott MÁV egyik Intercityjére, ugyanis Nyíregyházát csak így tudtuk a leggyorsabban megközelíteni. A 13:40-es IC-n már Laci barátunk várt, akinek a társaságában folytattuk tovább az utazást a büfékocsiban, ahol néhány sör társaságában jól kibeszéltünk mindent. A "nyíregyházi napok" abban a pillanatban kezdetét vette.

Tizennégy óra kemény utazás és megpróbáltatások sorozata után végre megérkeztünk. Azt ezt követő napok nem szóltak másról, mint a családról és a barátokról, a hatalmas kajálásokról, beszélgetésekről és piálásokról. Ezalatt a kilenc nap alatt fel is kaptam 3kg-ot. Ez is azt bizonyítja, hogy a magyar kajánál, sőt, helyesbítek. "Anya főztjénél" nincs jobb a világon.
Másnap nagyim is meglátogattam, ugyanis az utóbbi időkben elég rossz érzések bolyongnak bennem vele kapcsolatban. Igazából tudom, hogy hamarosan bekövetkezik, de nem szívesen beszélek erről.
Nos, most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy meglátogattam a kedvenc kis falumban Mádon, ahonnan édesanyám is származik. Imádom azt a környéket. Számomra Mád olyan, mint egy kis ékszerdoboz. Sosem felejtem el, hogy először el sem akarta hinni, hogy ott vagyok. 

Az első nyíregyi éjszakán egy Robot Rock bulinak csúfolt "zenés mulatságra" látogattunk el az Y2K-ba, ahol még jobban egyértelműbbé vált számomra, hogy kibaszottúl kezdünk öregedni. A sok tizenéves tini leányka úgy vedelte a házit, mint a fater fénykorában.
Igazából nem zavart a dolog, mivel jókat derültünk ezeken a kis kakaskodó gimiseken. Olyan keményre tudták inni magukat, hogy legszívesebben még Chuck Norrist is kiütötték volna a cipőjéből aznap az este.
A zene fos volt, a társaság öt csillagos, a vendégkör egy nagy büdös nulla kétszer áthúzva. Mikor elhagytuk a helyet, teljesen azt hittem, hogy egy rendőrségi nyílt napon vagyunk, ugyanis az egész rendőrörs ott állomásozott az Y előtt. Ide inkább bébiszitter kéne, nem rendőr. Gondoltam.
Másnap meg is jelent a sajtóban egy olvasói levél egy tini tollából a informtól már jól megszokott hatásvadász stílusban.

Nem tudom mit kell ezen annyira parázni. Amikor én voltam annyi idős, mint ez a srác,  minden héten elcsattant egy-két maflás. Ez az utcai hierarchiai besoroláshoz elengedhetetlen eszköz volt akkoriban, ami minden héten változott. Ha véletlenül mi maradtunk alul, akkor nem hívtuk egyből a rendőrséget és nem vertük a nyákunk a sajtóban. Fontosabb volt a büszkeségünk. Ez egy íratlan szabály volt akkoriban. Na de mindegy. Változnak az idők.

A szédületes tini buliból tanulva a hátralévő éjszakákat inkább a Bluesban és az Unicumban töltöttük, vagy ha nem volt kedv a csavargáshoz, inkább összerántottunk egy jó kis házibulit lángossal, rakott krumplival, pálinkával és sörrel fűszerezve. Életem legjobb rakott krumpliját hoztuk össze Fera barátommal.

rakott-krumpli.jpg

Annak ellenére, hogy kerültük a tömeget és a nagyobb társaságokat, még így is utolért a baj. Tének sikerült egy elég keményet perecelnie, miközben hazafelé tartottunk a közeli benzinkútról az éjészaki piavásárlásból.
Először nem is akartam elhinni, hogy nagy a baj, ugyanis láttam az egész esést és nem tűnt nagynak. Részegek sem voltunk (annyira) és a Té kezében lévő pezsgő sem tört el mikor elesett.
Néhány lépés után mégis úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a balesetire, ugyanis Tének elég nagy fájdalmai voltak. Miután a PARASZT röntgenes elkészítette a felvételt a sérült lábról kiderült, hogy két helyen is eltört Té lábszára. Egyből be is gipszelték és már haza sem engedték, másnap délutánra pedig már meg is műtötték. Szegény, jól beszopta. Az orvos repülni sem engedte a tronbózis para miatt, így nem hogy Pestre, de még Londonba sem tudott velem visszarepülni. A turnét "egyedül" folytattam.
A fent említett paraszt jelzőt most nem fogom kifejteni, de szerintem mindenki képeben van a magyar egészségüggyel és az ott dolgozó csőcselékkel.

te-leg.jpg

A baleset után kicsit felborult a program. Az eredeti terv az volt, hogy csütörtöktől bevesszük Budapestet, de így picit változott a terv. Akikkel találkozni szerettem volna, ők hazajöttek Nyíregyházára, így teljesen fölöslegesnek láttam négy napot Pesten tölteni. Amúgy sem nagyon csipázom azt a várost.
A négy napos budapesti turnét először teljesen le akartam fújni, de végül úgy döntöttem, hogy egy éjszakát mégis csak ott töltök. Gabro barátomat szó szerint kibaszta a skizofrén karrierista hülye picsa barátnője, aki már egyszer eljátszott valami hasonlót, csak két éve rájött, hogy ő mennyire szereti Gabrót és fogadja vissza. Nekem már itt bűzlött az egész, na de Ők tudják. Gondoltam.
Gabrovics ameddig a kiköltözését intézte, mert ugye a csaj javaslatára össze is költöztek, addig beszereztem néhány italt az estére, továbbá némi reggelinek valót. Úgy gondoltam, ha már ott vagyok a Pannónia utca közelében, akkor ott veszek meg mindent és egyúttal csekkolom a régi kéróm is, ahol közel egy évet húztam le.

pannonia-street.jpg

Estére még Csabi barátom is csatlakozott hozzánk, majd egy csendes sörözgetés, pálinkázás és egy kevés bólózás kíséretében kisétáltunk a rakpartra. Kicsit furcsa helyzetben éreztem magam, ugyanis Gabro tőlem várt valamilyen lelki támaszt. Pont tőlem, aki ebben a témában szintén nem áll a helyzet magaslatán, de azért megpróbáltam és ezzel le is zártam a "Nyíregyházi és Budapesti Napok" elnevezésű programsorozatot és másnap meg sem álltam Walthamstowig.

Eközben Nyíregyházán sem állt meg az élet. Szombaton éjszaka egy koncertre volt hivatalos a bátyám, ahol több mint valószínű (az orvos szerint is) GHB-t kevertek a piájába. 
Nem is nagyon értette, hogy hogyan a picsába tudott berúgni három üveg sörtől. Teljes képszakadás. Csupán annyira emlékszik, hogy kikérte a harmadik sörét, majd másnap a nappaliban ébredt kabátban és cipőben enyhén összetört arccal.

Most két lehetőség van. Az egyik az, hogy megverték, a másik eshetőség pedig az, hogy többször elesett. A kabáton található horzsolások mindkét teóriát alátámasztanák, de ugye nincs semmi emlék. Másnap az ilyen mérgezéssel járó mellékhatások egytől egyig jelentkeztek. Szédülés, hányinger, durva kedélyingadozás és részleges emlékezetvesztés, amihez még társult egy jó kis agyrázkódás.
Annyira szívesen találkoznék azzal az emberrel aki ezt a fost borongatja a piákba, mert legszívesebben a szart is kiverném az elbaszott hülye fejéből. Már csak azért is, mert valami hasonlón mentem át én is még 2011. októberében. Olyan szinten megmérgeztek (szerintem), hogy még a telefonom is elhagytam/ellopták. Hasonló tapasztalatokról és mellékhatásokról tudtam én is beszámolni másnap mint a bátyám, csupán csak az esés vagy verés maradt el. Azóta nem iszok szórakozóhelyen csakis kizárólag dobozos, vagy üveges piákat.

Szólj hozzá!

Címkék: fotó videó london lúzer szabolcsország

24 órára a magyar valóságtól

2012.02.16. 11:17 lost_blogger

Igen, már megint elhanyagoltam az írást. Hogy miért? Azért mert kurvára nem volt kedvem egy sort sem írni, erőltetni pedig semmi értelme. Utolsó bejegyzésem óta nem sok szar történt. Túl vagyunk Whitney Houston gyászdömpingjén, halála okainak latolgatásán és a szerelmesek ünnepén, a Valentín Napon. Most pedig pakolászok, mivel 17 óra múlva irány a repülőtér.

Vegyes érzelmekkel készülök az útra, mivel egy kicsit tartok attól a bizonyos magyar valóságtól. Na nem az aktuális politikai helyzetre célzok, (amúgy is szarok a politikára) hanem azokra a dolgokra, amiket otthon hagytam négy hónappal ezelőtt. Nem hiszem, hogy bármi is megváltozott volna.
Más normális ember örülne, hogy két hónap híján fél év után újra láthatja a családját, barátait, de én valamiért nem tudok még örülni. Hogy egészen pontosan fogalmazzak, jó lesz látni azokat az embereket, akik fontosak számomra, de attól tartok, hogy a régi emlékek a megérkezésemmel párhuzamosan visszatérnek. Azok az emlékek és kellemetlen szituációk, amiért négy hónapja Londonig meg sem álltam.

***

Túl vagyok egy Valentín Napon, vagy Bálint-napon, kinek hogyan tetszik. Hát igen. Nem egészen kellemes "ünnep" azok számára, akiknek erről az eseményről csupán csak emlékek ugranak be. Olyan emlékek, melyeket vagy kitörölne örökre, vagy éppen ellenkezőleg. Annyiszor élné újra, amennyiszer csak tehetné.
Nem nagyon szeretem ezt az Amerikából importált flancos ünnepet, hisz van nekünk egy május elsejénk, ami szintén a szerelmesek ünnepe, és még magyar is. Elvtársaim, meg ne haragudjanak, tudom, hogy Önöknek ez a nap inkább a munka ünnepe, a munkavállalók szolidaritási napja 1882 óta, de ezt most úgy istenigazából leszarom.
Nekem csak annyit jelent a február tizennegyedike, hogy költsük pénzünket a véget nem érő szívecskés bazárok végeláthatatlan sorai között.
A véleményem ellenére, minden éven kivettem a részem ebből az ünnepből. Marketingfogás ide vagy oda, jól esett kedveskedni annak az embernek, akit szeretek. Hívhatjuk Valentin napnak, de hívhatjuk akár csak egy szinpla keddi napnak, egy napnak a hétből, mikor egy kicsit jobban kimutatjuk az érzelmeinket. Meg amúgy is. Nem csak ezen az egy napon kell kimutatnunk érzelmeinket. Fúbazdmeg. Miket írok én?
A lényeg, hogy még most sem sikerült tovább lépnem. Lehet, hogy valóban meg kéne látogatnom egy pszichológust, mivel nem teljesen normális dolog, ha nyolc hónap után is még mindig a "múltban élek".

A lehetőségem meglenne mindezt lezárni, de ehhez egy új kapcsolatba kéne belelépnem. Ennek a lehetősége meg is lenne egy olyan lánnyal, aki kedves, okos és még csinos is. Valljunk be, hogy a mai világban azért ezt a hármast egy nőben megtalálni elég nehéz.
Talán pont ez a válasz a miértre, hogy miért nem akarok tőle semmit. Érzem, hogy én még máshol vagyok. Nem tartanám helyesnek azt a lépést, ha őt használnám fel arra, hogy felejtsek.
Mert mi van akkor, ha nem megy? Benne van a pakliban. Akkor persze, hogy én vagyok megint a nagy geci. Ez nem az én formám.
Ennek a típusnak nem rám, hanem egy normális épelméjű srácra van szüksége. Nem olyan fiúra, aki még mindig egy régmúlt szerelmet hajkurász.
Jó, azt hiszem ebből a Valentín napi maszlagból ennyi elég is volt. Bassza meg a kis Valentin a bisexuális Kupidót.

***

Most kanyarodjunk kicsit vissza az utazásra. Nézzük, hogy mit felejtettem el.
Indulás előtt mindenképpen le akartam még dobni az önéletrajzom két helyen, amit sikeresen el is intéztem még hétfőn. Bíztatóak a visszajelzések.
Bank elintézve, mivel jeleznem kellett a Barclaysnál, hogy külföldön szándékozok használni az angol bankkártyám.
Kisebb utazótáska beszerezve, mert csak egy kézipoggyásszal tervezek hazalátogatni. Minek fizessek még pluszban a csomagokért is, ha csak kilenc napra megyek. Bőven elférek egy kisebb táskában is.
Ruhák kimosva, már lassan meg is száradnak.
Buszjegy megvásárolva, mellyel a Victoria Stationről utazok a reptérre.
A járatra való online check-inn megtörtént, beszállókártya kinyomtatva.
Már csak néhány angol édességet és teát kell beszereznem, amit az otthoniak ígértem. Igen Zsófi, nem felejtettem el a Doritos chipset.
Azt hiszem ez minden. Azt hiszem...
Remélem, hogy nem fogják törölni a járatot havazás vagy bármilyen szélsőséges időjárási tényező miatt, ugyanis Magyarországon ahogy elnézem, elég fasza az idő mostanában.

Szólj hozzá!

Címkék: zene london lúzer szararc szabolcsország

Sörözés és elmélkedés

2012.02.01. 22:19 lost_blogger

beers.jpg

Ma szembesültem azzal a ténnyel, hogy két hét múlva indul a gépem Magyarországra. Rohan az idő. Lehet, hogy lassan el kéne kezdenem megtervezni az otthon töltött időm minden percét, ugyanis kilenc nap nem mondható sok időnek. Annyit már biztosan tudok, hogy az otthon töltött időmet két részre szeretném bontani. Az első részét Szabolcsország fővárosában Nyíregyházán, a jó öreg szülővárosomban szeretném eltölteni, a második részét pedig Budapesten, ahová az elmúlt években elég sok dolog kötött és köt a mai napig.

Igazából nem tudom eldönteni, hogy örülök-e a hazautazásnak, vagy sem. Annyit biztosan tudok, hogy kezdem eléggé zaklatottan érezni magam. Valamitől félek, de nem tudom szavakba önteni az okát. Mennék is, meg nem is. Miért van ez? Miért ilyen kibaszott bonyolult minden? Talán csak annak látszik? Nem tudom. Azzal viszont tökéletesen tisztában vagyok, hogy amit érzek, az inkább feszültség, mint boldogság.

***

Miután kellően lehúztam magam, Té beállított néhány sörkülönlegességgel. A Gonzo Imerial Porter különösen szíven ütött, mivel Gonzo, Hunter S Thompson alias az újságírás doktora az egyik kedvenc íróm, újságíróm. Kicsit utánaolvastam ennek a sörnek, ugyanis én képtelen vagyok leírni azt az ízvilágot, ami ezt a 9.2%-os imperial sört jellemzi.

Benne alkohol, kávészagúvá pörkölt maláta és sok aszalt erdei gyümölcs. Sűrű, ivás közben selymesen felhabzó kortyok. Íze még a várthoz képest is komplexen brutális, egyszerre üt benne a porteres/stoutos száraz fanyarság, a mindezt meglepő hatékonysággal oldó, torokszorító erejű komló, valamint a határozott jelenlétű, izmos szeszhányad. Ezek összjátékából sorban jelentkeznek a kormos-tőzeges, nyomokban savanyúan gyümölcsös, valahol mélyen mégis édes ízjegyek, olyan élvezetes érzékszervi orgiát inspirálva
. - Köszönet a nagy Komlókutató blog részletes ismertetőjéért, ugyanis én ezt képtelen lettem volna így leírni.

A másik két különlegesség Punk IPA és 5 A.M. Saint névre hallgatott. A Punk IPA nagy testvérével a 9%-os Hardcore IPA-vel már találkoztam, így annyira nem ért váratlanul az ízvilág. Miközben ezeket a fantasztikusan finom söröket kortyolgattam, arra kellett rájönnöm, hogy a Heineken és a többi exklúzív sörnek kikiáltott nedű elmehet a picsába. Itt kezdődik az igazi nagybetűs SÖR.

Szólj hozzá!

Címkék: fotó london wizzair szabolcsország

Isten hozott a Vaknyugaton

2011.11.09. 22:27 lost_blogger

Igazából nem akarok mélyen szántó gondolatokba merülni, hogy miért is indul ez a blog. Száz meg ezer karaktert pocsékolhatnék arra, hogy leírjam azokat a tipikus sablon mondatokat, hogy "ezt a blogot azért írom, hogy leírjam az érzéseim, gondolataim, ..." A nagy büdös lóf...t. Írok, mert úgy tartja kedvem, írok, mert ez az egy lehetőségem van arra, hogy enyhítsem azt a feszültséget magamban, ami már hónapok óta tombol bennem.


Szerencsére nem vagyok akkora lúzer és szararc, hogy egy blog legyen az a megszemélyesített eszköz, egyben kommunikációs csatorna, ahol hangot adhatok véleményeimnek, gondolataimnak.
Kedves Naplóm!
Van nagyon sok haverom, ismerősöm, barátom. Az arányokat tekintve az első két kapcsolati formából van a legtöbb, az utolsóból pedig a legkevesebb. Jelenlegi lakhelyemen csak egy baráttal büszkélkedhetek, de mint tudjuk, és már sokan tapasztaltuk is, sokkal többet ér egy barát mint száz haver. A többiek otthon várnak. Remélem.


Most pedig hagyjuk abba a nyáladzást és egymás nyalogatását, (majdnem csúnyát írtam) hiszen itt lenne az ideje, hogy végre írjak valami értelmeset is. Na de miről írhatnék az első bejegyzésemben?
Példáúl arról, hogy miért lett Vaknyugat a blogom címe? Nem. Mindenki azt gondol bele, amit akar. Nem rágom az olvasó szájába, hogy a tej miért fehér. Igaz, ez egy elég féleszű hasonlat volt.

Vagy talán arról, hogy hova is vetett a sors a jó öreg Szabolcsország fővárosából?
El kell hogy szomorítsalak, de most erről sem fogok írni. 
Mindent a maga idejében. Isten hozott a Vaknyugaton.

Elfogyott a teám.

Szólj hozzá!

Címkék: blog lúzer vaknyugat szabolcsország

süti beállítások módosítása