Vaknyugat

A Loyds Banknak köszönhetően Té már vasárnap vissza tudott utazni Londonba és a fennmaradó négy hetet nem otthon kell eltöltenie. Nagy szerencséje volt, ugyanis pont egy hónapja szüntette meg a betegbiztosítását Magyarországon. A műtét közel négyszázezer forintos költségét, az elúszott repjegyét, sőt, még a visszautat is állta transzferestől együtt a Loyds. Így vasárnaptól már itt várja a csavarok eltávolítását a lábából, így meg is látogattam.

Gondolom nem kell részleteznem, hogy ez a kilenc nap, amit otthon töltöttem, nem igazán volt kispálya. Előző posztjaimban már említettem, hogy tartottam kicsit a hazautazástól, mivel éreztem, hogy valami történni fog. Az előérzetem nem csalt, (mint ahogy többnyire sosem) szépen lassan beteljesedett minden. Volt GHB-s mérgezés, lábszártörés, szerelmi csalódás, verekedés és merev részegség. A meglepő csupán csak az, hogy mindez nem velem történt. Nah jó. Az utóbbi velem (is). Annyira nem akarok belemerülni a részletekbe, de a legjobb, ha az elején kezdem. Nem fogom leírni, hogy mikor és hol voltam húgyon, mivel úgysem emlékszem rá, akkor meg mit írjak. Meg az amúgysem lényeges.

A gép 17-én pénteken reggel indult Lutonról 08:15-kor. Ahhoz, hogy kényelmesen elérjem a járatot, már éjszaka el kellett indulnom Walthamstowból. A buszom 3:25-kor indult a Central Station-ről, amivel nem kevesebb mint egy óra utazás után eljutottam a Victoria Station-re. Stoke Newingtonnál Té is felpattant a buszra, így valamivel elviselhetőbb volt az éjszakai trip. Néhány félálomban elfogyasztott szendvics után, mikor megérkeztünk a Victoriára, húsz percünk volt, hogy elérjük azt a Green Line buszjáratot ami elvisz minket a lutoni reptérig. Újabb másfél órára utazás következett. A busz lágy zötykölődése és az elsuhanó éjszakai fények néha álomba ringattak, de ez az alvás csak annyira volt elég, hogy még nagyobb mosott szar legyek, ugyanis azon az este már le sem feküdtem aludni.

A reptérre érkezésünk után első utunk a check-inhez vezetett, ahol közölték, hogy túl nagy a kézi poggyászom és fel kell adnom amiért plusz 25 fontocskát kellett leperkálnom. Miért is ne? Miért menne minden zökkenőmentesen?
Nem nagyon túráztattam magam a dolgon, ugyanis szart sem tudok tenni ellene, továbbá pedig ha ez az ára annak, hogy végre a gépen üljek, hát legyen. Csak induljunk már. Gondoltam.
Amikor azt hittem, hogy miután leadtam a csomagom, átvilágítottak, átmotoztak (mert persze hogy becsipogatm) még további négy spontán ellenőrzésen kellett átesnünk, ami normális esetben nincs. Az újabb ellenörző pontokon fegyveres őrök és kommandósok társaságában újra elkérték az útlevelünket és közben arra voltak kíváncsiak, hogy milyen céllal voltunk Angliában, mikor szándékozunk visszatérni, továbbá mennyi pénz van nálunk. Már nagyon közel voltam ahhoz a szinthez, hogy megkérdezem tőlük; - ugyan mi a fasz közöd van hozzá? Nem igazán tudtuk mire vélni ezeket a kérdéseket.
Már nagyon nyűgös voltam, de azért félig csipásan, kajla vigyorral az arcomon mindenre kérdésre próbáltam értelmes választ adni. Már csak az hiányzott volna, hogy valamiért gyanús legyek, és jöhet a gumikesztyűs seggbeturi vizsgálat egy masszív "ügynöktől", aki zavarba ejtően hasonlít Csubakkára. Jáj! Még belegondolni is rossz. Nem akartam mást, csak a a repülőn ülni végre pihenni.

Később arra a következtetésere jutottunk Tével, hogy valószínűleg az angol barátaink már most rá vannak parázva az Olimpiára, ami érthető is. Ha valaki el akar valamit követni, (márpedig véleményem szerintem el is fogják követni azt a valamit) akkor már most be kell csempészgetni a szükséges alkatrészeket. A "B" betűs szót nem mondjuk ki, vagy írjuk le, de ettől függetlenül mindenki tudja, hogy miről beszélek.
Egy jó fél órás késés után végre megnyitották a kapukat és végre elindulhattunk a gépünkhöz. A kis rózsaszín A-320-as az Izrael Airlines egyik járata mellől indult közvetlen. Kicsit elgondolkodtam. Talán ezért (is) ellenőriztek minket annyira? Áh. Hagyjuk inkább. Ebbe a gondolatmenetbe most inkább nem megyek bele.

A szokásos "balesetvédelmi oktatás" után, mikor mindenki megtudja, hogy mit kell tennünk egy esetleges repülőgép katasztrófánál, végre már a kifutót szaggattuk padló gázzal. Igazából sosem értettem ezeket a kiselőadásokat, mivel ha gáz van, nem sok szart érek az oxigénmaszkkal, a mentőmellénnyel pedig egyenesen kitörölhetem a seggem. Akkor már nincs más hátra, mit a jószerencsére bízni magunkat és serényen bűnbocsánatért imádkozni. 10.000 méter magasságból ha zuhanni kell, szerintem nem egy szaros öv, vagy oxigénmaszk fogja megmenteni az életem, hanem a pilóta rutinja. Már ha egyáltalán nem szakad szét a gép még a levegőben. Jah bocs. Akkor ott a mentőmellény. Hátha üzemel ejtőernyőkén is.

A szokásos 1 óra 50 perces repülést sikerült megtoldanunk még háromnegyed órával, mivel a ferihegyi, jaj elnézést! Akarom mondani a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér kifutóját olyan hó borította, hogy senkit nem engedtek sem fel, sem pedig leszállni. Előttünk még legalább négy gép várakozott landolásra. Kicsit már kezdtem szarul lenni, mivel a gép szárnyán kívül nem sok szart láttam a nagy tejfölszerű masszán kívül. Holdingoltunk egy jót, ahogy ezt a szakmabeliek mondják.

Mondhatni, hogy szerencsénk volt, ugyanis később a hírekben is bemondták, hogy az utánunk érkező gépeket már átirányították más repterekre. A döntés előtt is már csak azok a pilóták merték bevállalni a landolást, akiknek volt vér a pucájukba. Ezek szerint a mi pilótánk sem szarral gurigázott kiskorában.

Akkora hó fogadott minket, hogy a busz, amivel a géptől szállítottak a terminálba, néhány percre elakadt. Kibaszott hideg volt. A londoni 4-5 fokos hőmérséklet után a kemény mínuszok csontig hatoltak.
Mindegy, lényeg hogy Ferihegy! Még a reptéren váltottunk egy menetjegyet a nagy becsben tartott MÁV egyik Intercityjére, ugyanis Nyíregyházát csak így tudtuk a leggyorsabban megközelíteni. A 13:40-es IC-n már Laci barátunk várt, akinek a társaságában folytattuk tovább az utazást a büfékocsiban, ahol néhány sör társaságában jól kibeszéltünk mindent. A "nyíregyházi napok" abban a pillanatban kezdetét vette.

Tizennégy óra kemény utazás és megpróbáltatások sorozata után végre megérkeztünk. Azt ezt követő napok nem szóltak másról, mint a családról és a barátokról, a hatalmas kajálásokról, beszélgetésekről és piálásokról. Ezalatt a kilenc nap alatt fel is kaptam 3kg-ot. Ez is azt bizonyítja, hogy a magyar kajánál, sőt, helyesbítek. "Anya főztjénél" nincs jobb a világon.
Másnap nagyim is meglátogattam, ugyanis az utóbbi időkben elég rossz érzések bolyongnak bennem vele kapcsolatban. Igazából tudom, hogy hamarosan bekövetkezik, de nem szívesen beszélek erről.
Nos, most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy meglátogattam a kedvenc kis falumban Mádon, ahonnan édesanyám is származik. Imádom azt a környéket. Számomra Mád olyan, mint egy kis ékszerdoboz. Sosem felejtem el, hogy először el sem akarta hinni, hogy ott vagyok. 

Az első nyíregyi éjszakán egy Robot Rock bulinak csúfolt "zenés mulatságra" látogattunk el az Y2K-ba, ahol még jobban egyértelműbbé vált számomra, hogy kibaszottúl kezdünk öregedni. A sok tizenéves tini leányka úgy vedelte a házit, mint a fater fénykorában.
Igazából nem zavart a dolog, mivel jókat derültünk ezeken a kis kakaskodó gimiseken. Olyan keményre tudták inni magukat, hogy legszívesebben még Chuck Norrist is kiütötték volna a cipőjéből aznap az este.
A zene fos volt, a társaság öt csillagos, a vendégkör egy nagy büdös nulla kétszer áthúzva. Mikor elhagytuk a helyet, teljesen azt hittem, hogy egy rendőrségi nyílt napon vagyunk, ugyanis az egész rendőrörs ott állomásozott az Y előtt. Ide inkább bébiszitter kéne, nem rendőr. Gondoltam.
Másnap meg is jelent a sajtóban egy olvasói levél egy tini tollából a informtól már jól megszokott hatásvadász stílusban.

Nem tudom mit kell ezen annyira parázni. Amikor én voltam annyi idős, mint ez a srác,  minden héten elcsattant egy-két maflás. Ez az utcai hierarchiai besoroláshoz elengedhetetlen eszköz volt akkoriban, ami minden héten változott. Ha véletlenül mi maradtunk alul, akkor nem hívtuk egyből a rendőrséget és nem vertük a nyákunk a sajtóban. Fontosabb volt a büszkeségünk. Ez egy íratlan szabály volt akkoriban. Na de mindegy. Változnak az idők.

A szédületes tini buliból tanulva a hátralévő éjszakákat inkább a Bluesban és az Unicumban töltöttük, vagy ha nem volt kedv a csavargáshoz, inkább összerántottunk egy jó kis házibulit lángossal, rakott krumplival, pálinkával és sörrel fűszerezve. Életem legjobb rakott krumpliját hoztuk össze Fera barátommal.

Annak ellenére, hogy kerültük a tömeget és a nagyobb társaságokat, még így is utolért a baj. Tének sikerült egy elég keményet perecelnie, miközben hazafelé tartottunk a közeli benzinkútról az éjészaki piavásárlásból.
Először nem is akartam elhinni, hogy nagy a baj, ugyanis láttam az egész esést és nem tűnt nagynak. Részegek sem voltunk (annyira) és a Té kezében lévő pezsgő sem tört el mikor elesett.
Néhány lépés után mégis úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a balesetire, ugyanis Tének elég nagy fájdalmai voltak. Miután a PARASZT röntgenes elkészítette a felvételt a sérült lábról kiderült, hogy két helyen is eltört Té lábszára. Egyből be is gipszelték és már haza sem engedték, másnap délutánra pedig már meg is műtötték. Szegény, jól beszopta. Az orvos repülni sem engedte a tronbózis para miatt, így nem hogy Pestre, de még Londonba sem tudott velem visszarepülni. A turnét "egyedül" folytattam.
A fent említett paraszt jelzőt most nem fogom kifejteni, de szerintem mindenki képeben van a magyar egészségüggyel és az ott dolgozó csőcselékkel.

A baleset után kicsit felborult a program. Az eredeti terv az volt, hogy csütörtöktől bevesszük Budapestet, de így picit változott a terv. Akikkel találkozni szerettem volna, ők hazajöttek Nyíregyházára, így teljesen fölöslegesnek láttam négy napot Pesten tölteni. Amúgy sem nagyon csipázom azt a várost.
A négy napos budapesti turnét először teljesen le akartam fújni, de végül úgy döntöttem, hogy egy éjszakát mégis csak ott töltök. Gabro barátomat szó szerint kibaszta a skizofrén karrierista hülye picsa barátnője, aki már egyszer eljátszott valami hasonlót, csak két éve rájött, hogy ő mennyire szereti Gabrót és fogadja vissza. Nekem már itt bűzlött az egész, na de Ők tudják. Gondoltam.
Gabrovics ameddig a kiköltözését intézte, mert ugye a csaj javaslatára össze is költöztek, addig beszereztem néhány italt az estére, továbbá némi reggelinek valót. Úgy gondoltam, ha már ott vagyok a Pannónia utca közelében, akkor ott veszek meg mindent és egyúttal csekkolom a régi kéróm is, ahol közel egy évet húztam le.

Estére még Csabi barátom is csatlakozott hozzánk, majd egy csendes sörözgetés, pálinkázás és egy kevés bólózás kíséretében kisétáltunk a rakpartra. Kicsit furcsa helyzetben éreztem magam, ugyanis Gabro tőlem várt valamilyen lelki támaszt. Pont tőlem, aki ebben a témában szintén nem áll a helyzet magaslatán, de azért megpróbáltam és ezzel le is zártam a "Nyíregyházi és Budapesti Napok" elnevezésű programsorozatot és másnap meg sem álltam Walthamstowig.

Eközben Nyíregyházán sem állt meg az élet. Szombaton éjszaka egy koncertre volt hivatalos a bátyám, ahol több mint valószínű (az orvos szerint is) GHB-t kevertek a piájába. 
Nem is nagyon értette, hogy hogyan a picsába tudott berúgni három üveg sörtől. Teljes képszakadás. Csupán annyira emlékszik, hogy kikérte a harmadik sörét, majd másnap a nappaliban ébredt kabátban és cipőben enyhén összetört arccal.

Most két lehetőség van. Az egyik az, hogy megverték, a másik eshetőség pedig az, hogy többször elesett. A kabáton található horzsolások mindkét teóriát alátámasztanák, de ugye nincs semmi emlék. Másnap az ilyen mérgezéssel járó mellékhatások egytől egyig jelentkeztek. Szédülés, hányinger, durva kedélyingadozás és részleges emlékezetvesztés, amihez még társult egy jó kis agyrázkódás.
Annyira szívesen találkoznék azzal az emberrel aki ezt a fost borongatja a piákba, mert legszívesebben a szart is kiverném az elbaszott hülye fejéből. Már csak azért is, mert valami hasonlón mentem át én is még 2011. októberében. Olyan szinten megmérgeztek (szerintem), hogy még a telefonom is elhagytam/ellopták. Hasonló tapasztalatokról és mellékhatásokról tudtam én is beszámolni másnap mint a bátyám, csupán csak az esés vagy verés maradt el. Azóta nem iszok szórakozóhelyen csakis kizárólag dobozos, vagy üveges piákat.

Hamarosan itt a tavasz. dagad a fasz. Ezt érzik a fesztiválok is, ugyanis elkezdték kicsorgatni az első neveket. Nézzük csak az eddigi kínálatot szépen sorjában. Ez nem egy promo cikk a fesztiválokról, csupán csak meg akarom találni azt a nyári közel egy hetes rendezvényt, ahol szétcsaphatom magam.

A kezdetek kezdetén egy igen jó fesztiválnak indult a Balaton Sound. Nem telet el úgy nyár, hogy ne ütemeztem volna be a balatoni fesztivált. Idén ez másképpen lesz. Három éve szívom magam, hogy soha a büdös életbe be nem teszem a lábam, mivel elég rossz irányba kanyarodott el ez az egész rendezvény. Az elmúlt három évben elszaporodtak a köcsögök és pózerek azon fajtái, akik a Q7-es Audival fehér atlétában pózolva a színpad elé parkolva ünnepelik Dévid Guettát. Ahogyan az első neveket olvastam, úgy gondolom, hogy ez idén sem lesz másképpen. Elveszítette a varázsát, így hat év után elválnak útjaink. Nem is értem, hogy mi fenét keres ott Björk?!

Számításba jöhet még a Volt és a Sziget. Volt fesztiválon igazából még soha nem voltam. Valahogy mindig kiesett az a találkozó. A Balatontól távolabb nem voltam hajlandó tovább utazni egy fesztiválért sem.
Idén a Volt azt ígéri, hogy élő legendákkal és a toplisták éllovasaival várja a bulizni vágyókat immár huszadik alkalommal. Az első nevek itt valamivel bíztatóbbak, de ez sem az, amire idén vágyok. Mondjuk Iggy Poppot, a Children of Bodomot, és még talán a Snow Patrolt is megnézném, de ez egyenlőre még kevés arra, hogy átutazzam az országot.

Van nekünk még egy Sziget Fesztiválunk is, ami tavaly óriási kellemes meglepetést okozott. Nagyon jól éreztem magam annak ellenére, hogy csak két napot tudtam ott tölteni. A Sziget idén elég sanszos, ugyanis olyan neveket közöltek, amelyek közül már szívesebben csemegéznék. Placebo, Subways, Friendly Fires, vagy akár a Hurtst. Az egyetlen probléma csak az, hogy eddig elég indie a felhozatal.

Ha a három fesztivál közül kéne választanom, akkor egyértelmű, hogy a Szigetre esne a választásom. Szerencsére van még más lehetőségem is, ugyanis még lehetőségként felmerülhet a sárdagasztós, hősmetálos Hegyalja, vagy akár elmehetnék egy psychedelic fesztiválra és egy teljes hétre beköltözök Alíz mellé Csodaországba. Mérlegelve az eddigi lehetőségeket és a fesztiválokon előforduló emberek összetételét, úgy érzem, hogy eddig az Ozorát választanám és a sok proli pöcs elmehet a picsába. Az sincs kizárva, hogy még néhány nap Sziget is beleférne.
Eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy itt helyeben kéne fesztiválozni. Évekkel ezelőtt már kinéztem a Glastonbury Festivált, erre idén nem elmarad? Lehet, hogy félnek a nagy konkurens, egész világra kiterjedő "Világvége 2012 Fesztiváltól".

Néhány napja kicsit csendesebb a ház a megszokottnál, ugyanis Alessia és Abu kiruccantak Velencébe, így csak hárman maradtunk. Sarah, Mattia és Én.
Szegény Ale. Szerintem ő maga sem tudta, hogy mire vállalkozik. Annyi jó van a dologban, hogy tiszta a konyha és a nappali. Abuval együtt a mocska is elutazott. Nem rohad a kaja a gázon, nem bűzlik a hűtő és persze kevesebb az egy főre jutó sexuális zaklatások száma is.

Tegnap este befutott Sarah barátja Franciaországból, így összerántottunk egy kisebb házibulit, ahol sikerült mindenkinek tisztességesen elhajlania. Sarah ha sokat iszik, megbolondul. Igen, ez a helyes kifejezés. Levetkőzi a gátlásait, mint ahogyan azt tette Vincent búcsúbuliján is. Így történt ez most is, és a kis szöszinek sikerült néhány olyan félreérthető kijelentést tennie velem kapcsolatban, amivel kedvesét láthatóan féltékennyé tette. A poén az egészben, hogy szerintem lövése sem volt arról, hogy miket beszél.
Nekem igazából nincs is miért mentegetőznöm, mivel nem történt semmi. Egyszerűen csak túl sok történetet mesélt, aminek csak mi ketten voltunk a szereplői. Így visszahallani tényleg zavarba ejtő kicsit.
Visszagondolva az elmúlt hetekre, tényleg sok időt töltöttünk együtt. Ettől függetlenül nekem nincs és nem is volt semmilyen hátsó szándékom vele kapcsolatban. Meg amúgy is. Már közöltem vele, hogy nem csípem a szőkéket és ha akarnék is valakit magam mellé, az nem Ő lenne.

Nos, ezt követően Jurij átváltott csendes üzemmódra és érezhetően befeszült. Igazából megértem Őt, mivel akármit beleképzelhet a dolgokba. Egy hónapban csak egyszer teszi tiszteletét a Copeland roadon, és akkor is csupán néhány napra. Azt sem mondhatja hogy ismer, ugyanis csak kétszer találkoztunk. Mindehhez párosul még egy idióta szeleburdi hülye picsa is, aki felzavarja a állóvizet. Arra is gondoltam, hogy teljesen tisztában volt azzal amit mond, és szándékosan tette amit tett. Nincs két hete, hogy csalódottan öntötte ki nekem a szívét, hogy megcsalta "az a szemét". Így ez tökéletes alkalom volt arra, hogy engem felhasználva picit visszavágjon Jurijnak és csöppet megrezegtesse a lécet.

***

Ha már a drámánál járunk, akkor van itt még valami. Szerintem tökéletesen kimeríti a szó fogalmát az az eset, ami ezen az éjszaka történt sörbeszerző utamon.
Miután beszereztem a nedüt, szapora léptekkel igyekeztem hazafelé a már megszokott útvonalamon. Egy buszmegállóhoz érve furcsa nyöszörgésre és sűrűn ismételgetett - Do you want more? - Do you want more? kérdő mondatokra lettem figyelmes. A hang irányába szegeztem a tekintetem, ahol nem mindennapi látvány fogadott. Egy fekete srác feküdt a földön mozdulatlanúl, rajta pedig egy "futball huligán" kinézetű arc, aki vadúl csépelte a fejét. Egyből kiszúrtam, hogy nem egyedül "dolgozik", hanem közvetlen mellette két másik bizalomgerjesztő figura figyelget serényen, hogy a fenyítés zökkenőmentesen pöröghessen. Nem tudtam, hogy mi a helyes. Az, ha hirtelen irányt váltok, vagy az, ha szépen elhaladok mellettük. Mire ezek a kérdések átszaladtak a fejemen, nem igazán volt választásom, ugyanis akkor már melléjük értem. Az egyik csak rám nézett, majd a telefonja után nyúlt. Fasza. Gondoltam. Akkor itt az idő, hogy még szaporábbra vegyem a lépteimet egészen a nappali kellős közepéig.
Nem igazán szeretek késő éjszaka az utcán kóborolni, de ez az eset most még jobban rávilágított arra a tényre, hogy teljesen mindegy, hogy hol sétálsz. A hömpölygő szar úgyis utolér, ha annak utol kell érnie.

Ha már így belejöttem, akkor itt van még egy érdekesség London bebaszott ribanc csőcselékei közül.

Az utóbbi napokban sok blogot olvasgattam, mivel kíváncsi voltam, hogy ki hogyan töltötte a szilvesztert és milyen reményeket ad az új év. A legtöbb helyen a 2012-es év első bejegyzése szinte kivétel nélkül valamilyen ígérettel vagy fogadalomtétellel kezdődött. Miért? Kérdezem én. Az ember új év nélkül is képes megszabadulni a rossz szokásaitól, és ugyanúgy változtathat életmódján az év bármelyik napján, ha igazán akarja. Én ezért nem fogadok meg semmit. Meg amúgy is. A sok okos látó meg kuruzsló szerint 2012. december 21-én világvége. Jah, és a maják is megjósolták.
Akkor meg mi a faszt aggódjak? Ezek szerint akkor már csak egy szűk évig cigizhetek, ihatok, zabálhatom a gyorséttermek elcseszett burgereit, vagy tespedhetek egy autóban a csúcsforgalom kellős közepén a szmoggal agyonszennyezett levegőben a klímát csutkán járatva biciklivel a csomagtartóban, és talán még tüntetésre is lesz időm.
Nos, így látlak Én téged kedves új év.

Fuck 2011 - 2011.12.31. 15:57 by lost_blogger: Az intenzív kezelést megkezdtem. Ma reggelre meglepve állapítottam meg, hogy javult a helyzet. Remélem, hogy a terápia némi alkohol hozzáadásával még hatásosabb lesz.

Azt kell hogy mondjam, elég hatásos volt a kezelés. Az esti órákra szinte teljesen elmúlt minden fájdalmam és lejjebb ment a duzzanat is. Mára már simán tudom használni mindkét szemem. Je. 

A szilveszteri buli a hivatalos kiírás szerint este hat órától startolt. Persze, hogy képtelen voltam időben odaérni, ami részben az elcseszett ratyi lakótársam számlájára írható. Táncolgat énekelget vígan a zuhany alatt, amikor világosan meg lett neki mondva, hogy igyekezzen, mert más is szeretne ma tusolni. Mattia azt javasolta, hogy próbáljuk meg kiűzni a fürdőből egy kevés fokhagymával. Ha a vámpíroknál és más egyéb kártevőknél működik, akkor lehet, hogy itt is segítene. Komolyan elgondolkoztam az ötleten.

Az 80's New Years Eve Party tőlem fél óra buszózásra, Seves Sistersben került megrendezésre Mariann fotóstúdiójában, ami egyben a lakásaként is funkcionált. Warehouse épület, óriási terek, fantasztikus elrendezés. Amikor megérkeztem, csak akkor jöttem rá, hogy miért is jött ez az 80's party style ötlet. A berendezés nagyobb része a nyolcvanas évekből származott. Lámpák, pultok, székek, bútorok. Sőt! Még egy óriási, még ma is tökéletesen üzemképes kommunista műtőlámpa is színesítette a környezetet ezernyi más kiegészítő mellett. A projektorból folyamatosan a nyolcvanas évek műsorai folytak. Szimat Szörény, Süsü, Szomszédok, Delta, Híradó, Torpedó Tibi bácsival és sok-sok retró reklámfilm.
Mariann a szilveszteri menüt illetően is nagyon kitett magáért. Minden volt. Vodka Jelly, különböző előételek, egy számomra eddig ismeretlen sajtos tésztás főétel valamilyen szósszal, desszertnek pedig egy kis space cake került elő a sütőből.
Gondolom nem szükséges ecsetelnem, hogy milyen hatást váltott ki a vodka jelly, a süti és más egyéb folyékony halmazállapotú alkoholok keverése. Tényleg jól éreztem magam.

Az egyetlen problémám az volt, hogy néhányan antiszociális, vagy nem éppen társasági emberként viselkedtek. Mindig volt olyan, aki éppen feljebb hordta az orrát. Amúgy meg istenigazából leszartam. Nem nagyon érdekelt, hogy kinek mekkora arca van. A beszélgetésre és az ismerkedésre mindenkinek megadtam a lehetőséget.

Ahogy éjfélt ütött az óra, a jókívánságokat követően felszaladtunk a warehouse tetejére néhány piával a kezünkben. Talán ezen az éjszakán tárult elém életem egyik legszebb látványa. Olyan tökéletes volt a rálátás a városra, hogy nem csak a Temzét és a Big Bent, de még a London Eye körvonalai is tökéletesen láthatóak voltak. Tűzben úszot a londoni éjszaka.

Az éjfélt követően azért sikerült megközelíteni a gatya-részegség állapotát, de hála a sok kajának, valahogy mindig tudtam kontrollálni az állapotom.
Olyan négy óra magasságában indultunk haza, mikor már kezdett eluralkodni a világvége hangulat. Pontosabban csak indultunk volna, ha csak egy taxitársaság válaszolt volna a hívásunkra.

Most jutott csak eszembe, hogy világvége, vagy Hitchhiker's Guide to the Galaxy partyt kellett volna csinálni az új év tiszteletére. Az okosok szerint ha tényleg ez volt az emberiség utolsó szilvesztere, akkor most lett volna csak igazán aktuális. Na mindegy. Bízok benne, hogy a keményfejű Vogonok találnak majd valami kerülőutat és szanálják le a Föld bolygó.

Amikor az ezredik próbálkozásra sem tudtunk taxit rendelni, meguntuk a telefonálgatást. Eldöntöttük, hogy inkább tömegközlekedünk. A többieket még elkísértem a legközelebbi buszállomáshoz, mivel nem éppen egy előkelő negyedben voltunk. Ha többen vagyunk, akkor nagyobb a túlélés lehetősége is. Seven Sisters nem éppen egy Richmond és sokan emlegetik balhés és veszélyes környékként.
Miután elköszöntem a többiektől, és Ők felszáltak a buszra, bennem akkor tudatosult igazán, hogy - hoppá bazdmeg. Egyedül maradtam London egyik Brooklynjában hajnali négy és öt óra között. Szaporára vettem a lépteimet, de még így is sikerült összefutottam néhány gázos arccal, mire megérkeztem az undergroundhoz. Onnan már csak három megálló és tíz perc séta választott el az ágyamtól.
Hatalmas respect London városvezetésének, ugyanis egész éjszaka ingyenesen utazhattak az utasok egyes vonalakon. A többiek peche az volt, hogy amerre ők laknak, ott nincs metró csak busz vagy vonat.

Reggel hat órára sikeresen hazakúsztam és úgy estem az ágyba, mint egy marék szardarab. Miután lefeküdtem, folyamatosan kavarogtak a gondolatok a fejemben. Elevenen éltek bennem szilveszter éjszakájának emlékei. El sem akartam hinni, hogy én tényleg láttam azt, amit láttam és a szemem is rendben kibírta a megpróbáltatásokat. Aztán hirtelen elkalandoztam. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon mit csinálhatnak otthon a barátaim és az ismerőseim? Szerettem volna egy csettintéssel ott lenni, ahol ők.

Az alvás nem tartott sokáig. Délelőtt tizenegy órakor Mattia kopogására ébredtem. Mosolyogva közölte, hogy kezdődik az afterparty.
Szuper! Végülis még hót részeg vagyok. Miért ne? Válaszoltam.
Igaz, hogy már napokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy összehozunk egy Roommate New Year's Eve Afterpartyt, csak nem igazán vettem komolyan. Bíztam benne, hogy mindenki kellően szétcsapja magát az előző éjszaka.
Hát tévedtem. Mint már oly sokszor.
Dobtam egy gyors zuhanyt, utána magamhoz vettem a szobámban lapuló hazai pálinkám, majd az off licens boltból még beszereztem némi alkohol-utánpótlást - biztos ami biztos alapon. Ezt követően csak sodródtam tovább az árral. Valamikor január másodikán, reggel hét óra magasságában dőltünk ki. Erről az estéről igazából nem nagyon tudok többet mesélni. Kérem kapcsolja ki.