Vaknyugat

Igen, már megint elhanyagoltam az írást. Hogy miért? Azért mert kurvára nem volt kedvem egy sort sem írni, erőltetni pedig semmi értelme. Utolsó bejegyzésem óta nem sok szar történt. Túl vagyunk Whitney Houston gyászdömpingjén, halála okainak latolgatásán és a szerelmesek ünnepén, a Valentín Napon. Most pedig pakolászok, mivel 17 óra múlva irány a repülőtér.

Vegyes érzelmekkel készülök az útra, mivel egy kicsit tartok attól a bizonyos magyar valóságtól. Na nem az aktuális politikai helyzetre célzok, (amúgy is szarok a politikára) hanem azokra a dolgokra, amiket otthon hagytam négy hónappal ezelőtt. Nem hiszem, hogy bármi is megváltozott volna.
Más normális ember örülne, hogy két hónap híján fél év után újra láthatja a családját, barátait, de én valamiért nem tudok még örülni. Hogy egészen pontosan fogalmazzak, jó lesz látni azokat az embereket, akik fontosak számomra, de attól tartok, hogy a régi emlékek a megérkezésemmel párhuzamosan visszatérnek. Azok az emlékek és kellemetlen szituációk, amiért négy hónapja Londonig meg sem álltam.

***

Túl vagyok egy Valentín Napon, vagy Bálint-napon, kinek hogyan tetszik. Hát igen. Nem egészen kellemes "ünnep" azok számára, akiknek erről az eseményről csupán csak emlékek ugranak be. Olyan emlékek, melyeket vagy kitörölne örökre, vagy éppen ellenkezőleg. Annyiszor élné újra, amennyiszer csak tehetné.
Nem nagyon szeretem ezt az Amerikából importált flancos ünnepet, hisz van nekünk egy május elsejénk, ami szintén a szerelmesek ünnepe, és még magyar is. Elvtársaim, meg ne haragudjanak, tudom, hogy Önöknek ez a nap inkább a munka ünnepe, a munkavállalók szolidaritási napja 1882 óta, de ezt most úgy istenigazából leszarom.
Nekem csak annyit jelent a február tizennegyedike, hogy költsük pénzünket a véget nem érő szívecskés bazárok végeláthatatlan sorai között.
A véleményem ellenére, minden éven kivettem a részem ebből az ünnepből. Marketingfogás ide vagy oda, jól esett kedveskedni annak az embernek, akit szeretek. Hívhatjuk Valentin napnak, de hívhatjuk akár csak egy szinpla keddi napnak, egy napnak a hétből, mikor egy kicsit jobban kimutatjuk az érzelmeinket. Meg amúgy is. Nem csak ezen az egy napon kell kimutatnunk érzelmeinket. Fúbazdmeg. Miket írok én?
A lényeg, hogy még most sem sikerült tovább lépnem. Lehet, hogy valóban meg kéne látogatnom egy pszichológust, mivel nem teljesen normális dolog, ha nyolc hónap után is még mindig a "múltban élek".

A lehetőségem meglenne mindezt lezárni, de ehhez egy új kapcsolatba kéne belelépnem. Ennek a lehetősége meg is lenne egy olyan lánnyal, aki kedves, okos és még csinos is. Valljunk be, hogy a mai világban azért ezt a hármast egy nőben megtalálni elég nehéz.
Talán pont ez a válasz a miértre, hogy miért nem akarok tőle semmit. Érzem, hogy én még máshol vagyok. Nem tartanám helyesnek azt a lépést, ha őt használnám fel arra, hogy felejtsek.
Mert mi van akkor, ha nem megy? Benne van a pakliban. Akkor persze, hogy én vagyok megint a nagy geci. Ez nem az én formám.
Ennek a típusnak nem rám, hanem egy normális épelméjű srácra van szüksége. Nem olyan fiúra, aki még mindig egy régmúlt szerelmet hajkurász.
Jó, azt hiszem ebből a Valentín napi maszlagból ennyi elég is volt. Bassza meg a kis Valentin a bisexuális Kupidót.

***

Most kanyarodjunk kicsit vissza az utazásra. Nézzük, hogy mit felejtettem el.
Indulás előtt mindenképpen le akartam még dobni az önéletrajzom két helyen, amit sikeresen el is intéztem még hétfőn. Bíztatóak a visszajelzések.
Bank elintézve, mivel jeleznem kellett a Barclaysnál, hogy külföldön szándékozok használni az angol bankkártyám.
Kisebb utazótáska beszerezve, mert csak egy kézipoggyásszal tervezek hazalátogatni. Minek fizessek még pluszban a csomagokért is, ha csak kilenc napra megyek. Bőven elférek egy kisebb táskában is.
Ruhák kimosva, már lassan meg is száradnak.
Buszjegy megvásárolva, mellyel a Victoria Stationről utazok a reptérre.
A járatra való online check-inn megtörtént, beszállókártya kinyomtatva.
Már csak néhány angol édességet és teát kell beszereznem, amit az otthoniak ígértem. Igen Zsófi, nem felejtettem el a Doritos chipset.
Azt hiszem ez minden. Azt hiszem...
Remélem, hogy nem fogják törölni a járatot havazás vagy bármilyen szélsőséges időjárási tényező miatt, ugyanis Magyarországon ahogy elnézem, elég fasza az idő mostanában.

A Grammy-díjas énekesnő és színésznő, Whitney Houston szombaton életének 48. évben elhunyt. - adta hírül a Reuters Kristen Foster újságíró információira hivatkozva. Egyenlőre nem tudni részleteket halálának körülményeiről, viszont az köztudott volt, hogy az utóbbi időkben az énekesnő többet járt elvonóra mint stúdióba.

A TMZ forrásai szerint Houston stábjának egyik embere talált rá az énekesnőre Beverly Hills-i hotelszobájában. A helyszínre érkező orvosok már nem tudta újraéleszteni az énekesnőt. Helyi idő szerint szombat délután 15 óra 55 perckor mondták ki a halál beálltát. A rendőrség tájékoztatása szerint kizárták az idegenkezűség lehetőségét.

Hamarosan itt a tavasz. dagad a fasz. Ezt érzik a fesztiválok is, ugyanis elkezdték kicsorgatni az első neveket. Nézzük csak az eddigi kínálatot szépen sorjában. Ez nem egy promo cikk a fesztiválokról, csupán csak meg akarom találni azt a nyári közel egy hetes rendezvényt, ahol szétcsaphatom magam.

A kezdetek kezdetén egy igen jó fesztiválnak indult a Balaton Sound. Nem telet el úgy nyár, hogy ne ütemeztem volna be a balatoni fesztivált. Idén ez másképpen lesz. Három éve szívom magam, hogy soha a büdös életbe be nem teszem a lábam, mivel elég rossz irányba kanyarodott el ez az egész rendezvény. Az elmúlt három évben elszaporodtak a köcsögök és pózerek azon fajtái, akik a Q7-es Audival fehér atlétában pózolva a színpad elé parkolva ünnepelik Dévid Guettát. Ahogyan az első neveket olvastam, úgy gondolom, hogy ez idén sem lesz másképpen. Elveszítette a varázsát, így hat év után elválnak útjaink. Nem is értem, hogy mi fenét keres ott Björk?!

Számításba jöhet még a Volt és a Sziget. Volt fesztiválon igazából még soha nem voltam. Valahogy mindig kiesett az a találkozó. A Balatontól távolabb nem voltam hajlandó tovább utazni egy fesztiválért sem.
Idén a Volt azt ígéri, hogy élő legendákkal és a toplisták éllovasaival várja a bulizni vágyókat immár huszadik alkalommal. Az első nevek itt valamivel bíztatóbbak, de ez sem az, amire idén vágyok. Mondjuk Iggy Poppot, a Children of Bodomot, és még talán a Snow Patrolt is megnézném, de ez egyenlőre még kevés arra, hogy átutazzam az országot.

Van nekünk még egy Sziget Fesztiválunk is, ami tavaly óriási kellemes meglepetést okozott. Nagyon jól éreztem magam annak ellenére, hogy csak két napot tudtam ott tölteni. A Sziget idén elég sanszos, ugyanis olyan neveket közöltek, amelyek közül már szívesebben csemegéznék. Placebo, Subways, Friendly Fires, vagy akár a Hurtst. Az egyetlen probléma csak az, hogy eddig elég indie a felhozatal.

Ha a három fesztivál közül kéne választanom, akkor egyértelmű, hogy a Szigetre esne a választásom. Szerencsére van még más lehetőségem is, ugyanis még lehetőségként felmerülhet a sárdagasztós, hősmetálos Hegyalja, vagy akár elmehetnék egy psychedelic fesztiválra és egy teljes hétre beköltözök Alíz mellé Csodaországba. Mérlegelve az eddigi lehetőségeket és a fesztiválokon előforduló emberek összetételét, úgy érzem, hogy eddig az Ozorát választanám és a sok proli pöcs elmehet a picsába. Az sincs kizárva, hogy még néhány nap Sziget is beleférne.
Eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy itt helyeben kéne fesztiválozni. Évekkel ezelőtt már kinéztem a Glastonbury Festivált, erre idén nem elmarad? Lehet, hogy félnek a nagy konkurens, egész világra kiterjedő "Világvége 2012 Fesztiváltól".

Pénteken megvolt az első koncertem, amióta Londonban vagyok. Igaz, nem ez a stílus áll a legközelebb a szívemhez, de legalább élő koncert volt és ez a lényeg. Nincs semmi bajom a reggae zenével, csupán nem bírom hosszú távon azt a határtalan békét és szeretet ami ezekből a muzsikákból árad. Szerencsére egy kicsit rendhagyó volt a koncert, ugyanis egy kevés dubos hangzást is belecsempésztek az éjszakába.

Indulás előtt, hogy kicsit megalapozzuk a hangulatot, legurítottunk néhány cidert egy kevés bor kíséretében. A kis csapat négy főből állt; Alessia, jómagam, Mattia, és bolgár barátnőkezdeménye. A lánnyal a central station előtt találkoztunk Walthamstowban, majd felpattantunk az első metróra.
Közel egy óra földalatti félspicces utazás után megérkeztünk a brixtoni állomásra. A bejáratánál meglepve olvastam, hogy ezen a hétvégén karbantartás miatt nem üzemel a Victoria line. Fasza. Buszozhatunk majd hajnalban a város egyik végéből a másikba mínusz kétszáz fokban. Már alig várom. Gondoltam.

Az állomáson még találkoztunk két olasz csajszival, akik Mattia haverjai voltak, így a négy fős társaság hat főre duzzadt. Hogy kik voltak ők? Igazából halvány lila gőzöm sincs. Az egyikkel már találkoztam egyszer, de nem igazán volt szimpatikus a csaj. Tipic nagypofájú szőke picsa. Ignor. A másik leányzó teljesen ismeretlen volt számomra, csupán csak annyit tudtam meg róla, hogy francia. Engem azokra a kurvákra emlékeztetett, aki Magyarországról egy jobb jövő reményében Amszterdamig meg sem álltak, hogy profi ribanc legyen belőlük. Már a nevét is elfelejtettem. Legyen mondjuk Gina a szutyok, a másik pedig VV Éva. Mert hasonlít rá. Szerintem.

A Jamm pubig tartó séta alatt pont kitartott az a kevés borocska is, amit "melegítőnek" hoztunk magunkkal az útra. Érkezésünk után tovább kellett adnunk még néhány jegyen, ugyanis a két szájhős, akik állítólag az egész bulit kitalálták, nem tudtak velünk tartani. Hamar akadt is vevő a két "kedvezményes" belépőre. Egy perui párnak sikeresen értékesítettük a beugrókat, majd néhány sör és cigi társaságában élveztük a koncertet szépen lötyögősen. Gyorsan alkalmazkodtam a környezethez.

Éjfél után nem sokkal érkezett el az a holtpontot, amikor éreztem, hogy ha most iszok még egy kanyart, akkor vége a dalnak. Alessia mintha csak olvasott volna a gondolataimban, ugyanis felajánlotta, hogy ha nekem okés, akkor elindulhatunk kettesben haza. Mattia úgyis szét van, Ő még maradni akar.
Útban a buszállomás felé éreztem először igazán, hogy tél van. Talán most süllyedt először a hőmérő higanyszála nulla fok alá. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy otthon most még hidegebb van. Ez semmi ahhoz képest. (Olaszország -15°C, Magyarország -20°C)

Ale megint jó arc volt, sokat hülyéskedtünk. Kicsit be volt parázva, hogy el fogunk tévedni, de sikerült megnyugtatnom, hogy Londonban lehetetlenség eltévedni. Nincs olyan, hogy nem találunk haza. Ennek ellenére sokszor fingom sem volt arról, hogy hol járunk. A tervezett két buszból három lett, de a nyugalom érdekében a magabiztos ember látszatát keltettem. Sokat nevettünk. A harmadik, immár megfelelő buszra való átszállás után éreztem, hogy megnyugodott Alessia. Ahogy leültünk, belém karolt, hozzám bújt és elaludt.

Mint mondtam, nem volt rossz a koncert, de ha tehetem, akkor következő alkalommal elkanyarodnék a saját stílusom felé is. Például Massive Attack, Shadow, Krush, Justice, Portishead, Death in Vegas, The National, Artic Monkeys, Duft Punk és még sorolhatnám. Mostanában a réges-régen feledésbe merült technós korszakom is kezd újra felszínre törni. Richie Hawtin, Sven Väth, Naga, Tiga... Mi lesz itt?

Nagyon sokáig (szégyellem leírni) utáltam a magyar költőket, beleértve az írókat is. Akkoriban úgy gondoltam, hogy szinte az összes mű háborodott elmére utal és egyik író sem százas. Néhány éve viszont rátaláltam arra a költőre, íróra és szerkesztőre, akinek a munkásságával és műveivel a mai napig nem tudok betelni. Ő Pilinszky János.

Igazából nem tudom leírni, hogy mi az ami megfogott a műveiben, csupán csak azt tudom, hogy iszonyatosan erős érzelmeket vált ki bennem verseinek olvasása. A legkedvesebbek számomra az Egyenes labirintus és a Terek című költeménye. Talán véletlen, talán nem, de én ma szembesültem azzal a ténnyel, hogy egy napon születtem ezzel a költővel. Kicsit furcsán is érzem magam, hiszen nagyon sokáig hidegen hagyott ez a téma, bár lehet, hogy csak én dramatizálom túl.
Úgy érzem, hogy ezt a néhány sort megérdemli a blogomban a Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, ún. „újholdas” nemzedékének tagja, az Újhold (folyóirat) társszerkesztője, a Vigília, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapoknak munkatársa és nem utolsó sorban a huszadik század egyik legjelentősebb Kossuth-díjas magyar költője.

Számomra már csak hab a tortán, hogy Pilinszky mellett Yonderboi is a kedvenceim közé tartozik, aki elkészítette az Egyenes labirintus és a Terek verses hangjátékát melyben maga, Pilinszky olvassa fel versét.

Egyenes labirintus

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? - nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

A 2011-es év vége és a 2012-es év eleje nem várt meglepetést hozott. Hamarabb is meg akartam emlékezni egy bejegyzéssel erről a lehetetlen helyzetről, de igazából most vált komollyá a szituáció. Nem igazán akarom ezt az állapotot körbeírni, ezért bele is csapok a közepébe.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, akit közel nyolc éve ismertem meg. Akkoriban sokat beszélgettünk erről-arról, majd hirtelen megszakadt a kapcsolat. Hogy miért? Azért mert megismertem az unokatestvérét, aki történetesen az én legutolsó ex barátnőm.

Nos, ez a lány 2011 utolsó hetében felbukkant a semmiből és újra elkezdtünk beszélgetni teljesen általános dolgokról. Elmondása szerint nem olyan régen derült ki számára, hogy én és az unokatestvére már hónapok óta nem vagyunk együtt. Miután nyugtáztam az információ hitelességét, nem szarozott sokáig, egyből rátért a lényegre.

Ha még mindig nem lenne világos a szicsuésön, akkor leírom. Az ex csajom unokatestvére kefélni akar velem, ahogy hazamegyek. Jogosan merül fel a kérdés. Ha nem fekszek le vele, akkor én leszek a világ legnagyobb lúzere? Lehet. Mondjuk ez egy kicsit sem érdekel, igazából nagy ívben leszarom, hogy ki mit gondol.

Vizsgáljuk meg a másik lehetőséget is. Mi van akkor, ha lefekszek vele? Akkor elkönyvelhetem, hogy kettő, jah nem. Három kivételével megdugtam a család összes női tagját. Ha ez kiderülne, amit szinte biztosra veszek, akkor több mint valószínű, hogy én lennék a világ legnagyobb szararca. Vagy ahogy mondani szokás, ez lenne a "családban marad" kategória? Fuckin hell.

Ha lenne ennek a blognak olvasója, biztos, hogy ezután a poszt után ignorálná végleg a böngészőjében ezt az oldalt. Ki kíváncsi egy Bridget Jones féle elbaszott naplóra férfi kiadásban? Szerintem senki. Engem sem izgatna különösebben. Ezért jó, hogy egyentlen ember sem ismeri ezt a blogot és cenzúra nélkül leírhatom nem csak a kemény, néha vulgáris gondolataim, hanem a csöpögős, nyálas nem igazán férfi emberhez méltó dolgaimat.

Néhány héttel ezelőtt már írtam a Találkozzunk a Piccadillyn bejegyzésemben arról, hogy a Karácsony közeledtével szerettem volna meglepni valamivel azt az embert, aki még jelen pillanatban is a legfontosabb számomra. Azt a lányt, akivel életem legszebb éveit töltöttem el, és akit mindennél jobban szerettem/szeretek.

A mindenható fészbuk újra megosztott velem néhány információt egy harmadik személy segítségével. Kiderült, hogy célba ért a meglepetésem. A bejegyzés alapján nagyon úgy tűnik, hogy elértem amit akartam. Kivehettem a részem Karácsonya még boldogabbá tételében.

Csupán azon nem gondolkoztam el, hogy mi lesz azután, ha megkapja. Biztos voltam benne, hogy valamilyen módon megpróbálja kideríteni, hogy kitől is származik a vintage óranyaklánc, de körülbelül ezen a szinten meg is állt az agyam. Nem gondoltam tovább. Nem tudom, hogy most mi a helyes. Teljesen tehetetlennek érzem magam. Ezért arra jutottam, hogy maradok továbbra is inkognítóban.
A célom az volt, hogy boldoggá tegyem és nem vártam semmit ettől az akciótól.
Ezt hívják önzetlen (plátói) szerelemnek?

Elkapott az első igazi londoni eső útban a postára. A feeling kedvéért nem a megszokott irányba indultam el, hanem kicsi utcákon, sikátorokon keresztül ballagtam a ritmusosan hulló esőszemek között a High street felé. Aki gyakran hallgat zenét utazás közben, az tudja, hogy minden utca, városrész, megálló egy videóklip, mikor zene szól a fülében.

Két hete várok egy küldeményt Magyarországról, ami az útlevelemet tartalmazza. Olyan lúzer voltam, hogy indulás előtt egy nappal kaptam észbe, hogy igazából fingom sincs, hogy hol lehet a passportom. Pontosabban volt egy sejtésem, de egyéb okok miatt nem állt módomban utána járni. Meg amúgy is. Szerintem már nem volt érvényes, így jobbnak láttam, ha csináltatok egy újat. Utoljára két éve találkoztam vele, amikor turistaként látogattam másodmagammal Angliába. Éljenek az Uniós tagállamok és a személyi igazolvány.

Az okmány sikeresen elkészült amit fel is adtak a megadott címre, csupán az a bibi, hogy a Magyar Posta szerint már november 11-én megérkezett és a Royal Mail átvette.
Ez tök jó. - Gondoltam. De akkor én miért nem tudok róla? Nem kaptam semmilyen értesítést.
A cím biztos hogy jó, mivel ugyanazt a kontaktot adtam meg, amin a Barclays és a Jobcenter Plus Office is kommunikál velem. Így jobbnak láttam kézbe venni a dolgokat és magam próbáltam utánajárni a rejtélynek, ami holnap reggel a központi fióknál meg is oldódik. Pontosabban csak remélem, ugyanis a helyi postafiók kedves indiai ügyintézője tovább küldött a kínommal a Royal Mail Sorting Office walthamstowi birodalmába.

Mi történhet? Legrosszabb esetben már eladták a feketepiacon és valami elcseszett kábítószer diller éppen most készül belépni vele Guatemalába.

A laza péntek esti sörözést követően miután elköszöntem a társaságtól, útban az állomás felé azon agyaltam, hogy össze kéne ütni egy rakott krumplit szombaton délután. Egyre jobban hiányoznak a hazai ízek. Első néhány napban még fasza a kínai, másképpen csíp az indiai is, sőt a Burger King is finomabb mint otthon. Csak az az egy gond van ezzel, hogy ez a feeling hamar elillan.

Mire felszálltam a vonatra, már össze is állt a fejemben a bevásárlólista a díjnyertes szombat délutáni rakott krumplimhoz. Nem messze onnan ahol lakok, van egy kisbolt, ami mindig azt hirdeti, hogy "open till late". Bíztam benne, hogy nem lesz annyira till late éjszaka kettő órakor és megejthetek egy gyors bevásárlást.

Ahogy leültem vonaton, felcsaptam a fülest, és már indítottam is az utazós zeném. Imádok ilyenkor az ablakon kifelé bambulni és elmerülni a gondolataimban.

A szokásos két megálló után (amerre T-hez is járok) gyorsan lepattantam a vonatról és fantom módjára kisunnyogtam az állomásról. Annyira akklimatizálódtam már, hogy a bliccelésre is rákaptam. Ezen a vonalon meg lehet tenni, mivel itt nincs kapu és nem szükséges az Oystert lehúzni.

A kisbolt tényleg "open till late". Gondoltam. Krumpli, tojás, tejföl, kolbász, virsli, sajt gyorsan a kosárba. That's all.

Másnap, azaz ma döbbentem rá, hogy a rögtönzött bevásárlásban elfelejtettem a zsemlemorzsát, így életem második rakott krumpliját kénytelen voltam anélkül elkészíteni. Miközben sült a finomság, elkaptam a Reszkessetek betörők első részét a tv-ben, amire sikerült úgy rábambulnom, hogy majdnem odakozmált a remekművem.
Egy apróbb hiányosságtól eltekintve azért így is finom volt, nem beszélve arról, hogy én csináltam és nem valami fast food, vagy eat and go cucc volt.