Ahogy Karolina mondaná, ma kispéntek van. Ezen a napon nem megyek sehova, ami jelen helyzetben két dolgot takar. Megérkezett a National Insurance számom és az elmúlt napokban tartó hosszú huzavona után sikerült számlát nyitnom a Barclays banknál. Mostmár adott mindkét alapvető dolog a legális munkavállaláshoz. Kezdődhet az intenzív melókeresés és az önéletrajzom folyamatos farigcsálása.
Amióta nekiálltam ennek a blognak az írásához, valamiért egyre inkább hanyagolom az "emberi kapcsolatokat". A Facebookon postafiókomban sorba állnak az olyan típusú levelek, mint a "mizujs?", "hogy vagy?", "hé! élsz még? lándön", és persze a poke-ok sorozata. Valamiért leszarom.
Talán azért, mert így nem veszek tudomást azokról a dolgokról, ami otthon folyik. Vagy talán azért, mert így nem hallok semmit a régi hétköznapokról? Vagy egyszerűen csak el akarok valamit/valakit felejteni? Vagy éppen ellenkezőleg, és arra várok, hogy az a valaki felbukkanjon? Talán. Ezek így összességében elegendő okot adnak arra, hogy kicsit visszavonuljak. Azzal a belső fájdalommal és hiánnyal, mely most egyre inkább ostorozni kezd, egyenlőre még nem tudok mit kezdeni. Igyekszem a szőnyeg alá seperni és nem venni tudomás róla. Elcseszett egy lelki roncs kezdek lenni.
Egyre gyakrabban jönnek az éjszakába, vagy hajnalba nyúló olvasások, sorozatnézések, majd reggel úgy kelek ki az ágyból, mint valami ki****tt robot. Nem érzek fáradtságot, nem érzek semmit, ami befolyásolna a napi rutin elvégzésében.
Ez lenne a közelgő Ünnepeknek első késvillantása, miközben azon tűnődik, hogy mikor és hova szúrjon?
Ügyes.
- Apropó. Napi rutin. Mosószert, öblítőt és ruhaszárítót kell vennem. -
Most visszaolvasva ezt a posztot, rá kell jönnöm, hogy ez nem egy szokásos simple day bejegyzés. Inkább azt a címet adnám neki, hogy Just a depressive day.
