Az első igazi jóidő alkalmával hétvégén úgy döntöttünk, hogy kicsit kimozdulunk a hideg, esős és szeles hétköznapok után és kirándulunk egy nagyot. Hónapok óta szeretnénk elutazni Brightonba, vagy a Seven Sisters Nemzeti Parkba, de ezt most újra el kellett napolnunk, ugyanis nem sok kedvünk volt a több órás utazáshoz. Csak pihenni akartunk a szabadban és élvezni a jó időt.
Választásunk így az Észak-Nyugat Londonban található Hampstead Heathre esett, ahol egy igen kellemes park, a Parliament Hill található. Érdekessége, hogy mint ahogyan az a nevéből is sejthető, egy dombon található, aminek tetejéről be lehet látni szinte egész Londont.
Ezalatt a kiruccanás alatt éreztem először, hogy egyre jobban összerázódik a társaság. Napról-napra jobban kedvelem ezt a kis csapatot. (Sarah, Mattia, Alessia) Jobb lakótársakat nem is kívánhattam volna főleg úgy, ahogyan idekeveredtem.
Indulás előtt még megvártuk Sarah egyik barátnőjét Walthamstow egyik parkjában, majd egy kevés underground és overground után megérkeztünk Hampstead Heathbe. Első utunk a néhány méterre található Mark and Spencerbe vezetett, ugyanis be kellett szerezni a piknik kelléket. Narancs juice, ásványvíz, felvágott, sajt, kenyér, humusz, chips és még néhány gyümölcs. A bevásárlást követően a napsütés minden sugarát kiélvezve egy jó latte társaságában meg sem álltunk a Parliament Hillig. Érezhetően jó hatással volt mindenkire a séta és a napsütés, ugyanis megállás nélkül beszélgettünk, viccelődtünk.
A domb tetejére érve leterítettünk néhány pokrócot és nem csináltunk mást, csak ettünk, labdáztunk, feküdtünk, beszélgettünk és lazultunk. Miközben a fejünk felett alacsonyan elhúzó utasszállítókra bambultam, olyan érzésem támadt, mintha csak egy elcseszett amerikai nyálas családi vígjáték forgatásán ülnék. Túlságosan idilli volt.
Jól éreztem magam. Egyre jobban eluralkodott rajtam az az érzés, hogy soha többé nem akarok hazamenni. Itt akarom megvetni a lábam és elmehet a büdös picsába a magyar valóság az összes elcseszett politikusával együtt. A baj csak az, hogy ez nem ilyen egyszerű. Hogy miért? Ebbe inkább most nem merülök bele. Talán majd egy másik bejegyzésben.
Sarah és Alessiah olyan volt, mint két óriási gyerek. Csak szaladgáltak, nevettek, miközben minden egyes fát el akartak foglalni. Úgy csüngtek az ágakon, mint a kismajmok. Én és Mattia csak feküdtünk, a fejünk felett alacsonyan elhúzó repülőkre és az elénk táruló város fantasztikus panorámájára bambultunk egészen addig, még le nem ment a nap.
A friss levegő és a sok mozgás mindenkit lefárasztott. Mire hazaértünk, a nap szinte teljesen eltűnt a horizont alatt. A szokásos esti filmnézés, kártyázás és főzőcske most elmaradt, ehelyett mindenki betámadta a zuhanyzót. Ameddig a soromra vártam, egy sodort cigi társaságában még végignéztem a kapuból, ahogy teljesen eltűnnek az utolsó napsugarak is, és a kíméletlen sötétség mindent beborít.
