Vaknyugat

Az utóbbi napokban sok blogot olvasgattam, mivel kíváncsi voltam, hogy ki hogyan töltötte a szilvesztert és milyen reményeket ad az új év. A legtöbb helyen a 2012-es év első bejegyzése szinte kivétel nélkül valamilyen ígérettel vagy fogadalomtétellel kezdődött. Miért? Kérdezem én. Az ember új év nélkül is képes megszabadulni a rossz szokásaitól, és ugyanúgy változtathat életmódján az év bármelyik napján, ha igazán akarja. Én ezért nem fogadok meg semmit. Meg amúgy is. A sok okos látó meg kuruzsló szerint 2012. december 21-én világvége. Jah, és a maják is megjósolták.
Akkor meg mi a faszt aggódjak? Ezek szerint akkor már csak egy szűk évig cigizhetek, ihatok, zabálhatom a gyorséttermek elcseszett burgereit, vagy tespedhetek egy autóban a csúcsforgalom kellős közepén a szmoggal agyonszennyezett levegőben a klímát csutkán járatva biciklivel a csomagtartóban, és talán még tüntetésre is lesz időm.
Nos, így látlak Én téged kedves új év.

Fuck 2011 - 2011.12.31. 15:57 by lost_blogger: Az intenzív kezelést megkezdtem. Ma reggelre meglepve állapítottam meg, hogy javult a helyzet. Remélem, hogy a terápia némi alkohol hozzáadásával még hatásosabb lesz.

Azt kell hogy mondjam, elég hatásos volt a kezelés. Az esti órákra szinte teljesen elmúlt minden fájdalmam és lejjebb ment a duzzanat is. Mára már simán tudom használni mindkét szemem. Je. 

A szilveszteri buli a hivatalos kiírás szerint este hat órától startolt. Persze, hogy képtelen voltam időben odaérni, ami részben az elcseszett ratyi lakótársam számlájára írható. Táncolgat énekelget vígan a zuhany alatt, amikor világosan meg lett neki mondva, hogy igyekezzen, mert más is szeretne ma tusolni. Mattia azt javasolta, hogy próbáljuk meg kiűzni a fürdőből egy kevés fokhagymával. Ha a vámpíroknál és más egyéb kártevőknél működik, akkor lehet, hogy itt is segítene. Komolyan elgondolkoztam az ötleten.

Az 80's New Years Eve Party tőlem fél óra buszózásra, Seves Sistersben került megrendezésre Mariann fotóstúdiójában, ami egyben a lakásaként is funkcionált. Warehouse épület, óriási terek, fantasztikus elrendezés. Amikor megérkeztem, csak akkor jöttem rá, hogy miért is jött ez az 80's party style ötlet. A berendezés nagyobb része a nyolcvanas évekből származott. Lámpák, pultok, székek, bútorok. Sőt! Még egy óriási, még ma is tökéletesen üzemképes kommunista műtőlámpa is színesítette a környezetet ezernyi más kiegészítő mellett. A projektorból folyamatosan a nyolcvanas évek műsorai folytak. Szimat Szörény, Süsü, Szomszédok, Delta, Híradó, Torpedó Tibi bácsival és sok-sok retró reklámfilm.
Mariann a szilveszteri menüt illetően is nagyon kitett magáért. Minden volt. Vodka Jelly, különböző előételek, egy számomra eddig ismeretlen sajtos tésztás főétel valamilyen szósszal, desszertnek pedig egy kis space cake került elő a sütőből.
Gondolom nem szükséges ecsetelnem, hogy milyen hatást váltott ki a vodka jelly, a süti és más egyéb folyékony halmazállapotú alkoholok keverése. Tényleg jól éreztem magam.

Az egyetlen problémám az volt, hogy néhányan antiszociális, vagy nem éppen társasági emberként viselkedtek. Mindig volt olyan, aki éppen feljebb hordta az orrát. Amúgy meg istenigazából leszartam. Nem nagyon érdekelt, hogy kinek mekkora arca van. A beszélgetésre és az ismerkedésre mindenkinek megadtam a lehetőséget.

Ahogy éjfélt ütött az óra, a jókívánságokat követően felszaladtunk a warehouse tetejére néhány piával a kezünkben. Talán ezen az éjszakán tárult elém életem egyik legszebb látványa. Olyan tökéletes volt a rálátás a városra, hogy nem csak a Temzét és a Big Bent, de még a London Eye körvonalai is tökéletesen láthatóak voltak. Tűzben úszot a londoni éjszaka.

Az éjfélt követően azért sikerült megközelíteni a gatya-részegség állapotát, de hála a sok kajának, valahogy mindig tudtam kontrollálni az állapotom.
Olyan négy óra magasságában indultunk haza, mikor már kezdett eluralkodni a világvége hangulat. Pontosabban csak indultunk volna, ha csak egy taxitársaság válaszolt volna a hívásunkra.

Most jutott csak eszembe, hogy világvége, vagy Hitchhiker's Guide to the Galaxy partyt kellett volna csinálni az új év tiszteletére. Az okosok szerint ha tényleg ez volt az emberiség utolsó szilvesztere, akkor most lett volna csak igazán aktuális. Na mindegy. Bízok benne, hogy a keményfejű Vogonok találnak majd valami kerülőutat és szanálják le a Föld bolygó.

Amikor az ezredik próbálkozásra sem tudtunk taxit rendelni, meguntuk a telefonálgatást. Eldöntöttük, hogy inkább tömegközlekedünk. A többieket még elkísértem a legközelebbi buszállomáshoz, mivel nem éppen egy előkelő negyedben voltunk. Ha többen vagyunk, akkor nagyobb a túlélés lehetősége is. Seven Sisters nem éppen egy Richmond és sokan emlegetik balhés és veszélyes környékként.
Miután elköszöntem a többiektől, és Ők felszáltak a buszra, bennem akkor tudatosult igazán, hogy - hoppá bazdmeg. Egyedül maradtam London egyik Brooklynjában hajnali négy és öt óra között. Szaporára vettem a lépteimet, de még így is sikerült összefutottam néhány gázos arccal, mire megérkeztem az undergroundhoz. Onnan már csak három megálló és tíz perc séta választott el az ágyamtól.
Hatalmas respect London városvezetésének, ugyanis egész éjszaka ingyenesen utazhattak az utasok egyes vonalakon. A többiek peche az volt, hogy amerre ők laknak, ott nincs metró csak busz vagy vonat.

Reggel hat órára sikeresen hazakúsztam és úgy estem az ágyba, mint egy marék szardarab. Miután lefeküdtem, folyamatosan kavarogtak a gondolatok a fejemben. Elevenen éltek bennem szilveszter éjszakájának emlékei. El sem akartam hinni, hogy én tényleg láttam azt, amit láttam és a szemem is rendben kibírta a megpróbáltatásokat. Aztán hirtelen elkalandoztam. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon mit csinálhatnak otthon a barátaim és az ismerőseim? Szerettem volna egy csettintéssel ott lenni, ahol ők.

Az alvás nem tartott sokáig. Délelőtt tizenegy órakor Mattia kopogására ébredtem. Mosolyogva közölte, hogy kezdődik az afterparty.
Szuper! Végülis még hót részeg vagyok. Miért ne? Válaszoltam.
Igaz, hogy már napokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy összehozunk egy Roommate New Year's Eve Afterpartyt, csak nem igazán vettem komolyan. Bíztam benne, hogy mindenki kellően szétcsapja magát az előző éjszaka.
Hát tévedtem. Mint már oly sokszor.
Dobtam egy gyors zuhanyt, utána magamhoz vettem a szobámban lapuló hazai pálinkám, majd az off licens boltból még beszereztem némi alkohol-utánpótlást - biztos ami biztos alapon. Ezt követően csak sodródtam tovább az árral. Valamikor január másodikán, reggel hét óra magasságában dőltünk ki. Erről az estéről igazából nem nagyon tudok többet mesélni. Kérem kapcsolja ki.

Egy igazi csemegére bukkantam, amikor tovább kutattam a régi, vagy forgalmon kívülre helyezett metróállomásokra való bejutási lehetőségeket. Gondoltam, kicsit elkalandozok a budapesti földalattik irányába is, hiszen a már-már közlekedési múzeumba való metrószerelvényeivel a fővárosi metróhálózat is különleges feelinget nyújt. Nehéz elhinni, hogy fővárosunk azok közé a városok közé tartozik, ahol a világon az elsők között építették ki ezt a tömegközlekedési formát.

Egy 2005-ös cikktalálat szerint, Budapesten már négy év múlva futhat az 5-ös metró, továbbá az Olimpia megrendezéséhez is elengedhetetlen.
Mertünk nagyon álmodni. Milyen aranyos.

Érdekes témára bukkantam a weben, miközben elhagyatott, elfeledett, vagy be nem fejezett metróvonalak után nyomoztam. Számomra mindig egy különös érzést nyújtott az Underground-lét, mivel egy szavakkal ki nem fejezhető érzés tölt el minden egyes alkalommal, ahányszor leereszkedek a mélybe, különösen a régebbi vonalakon. Eredeti célom az, hogy ezeket a különösen régi vagy forgalmon kívülre helyezett metróállomásokat személyesen is felfedezzem. 

A londoni metrókat egy nap több ezer ember használja, hogy eljusson a metropolisz különböző pontjaira. A fővárosban közel 150 éve beszélünk metrózásról, ugyanis 1863. január 10-én indult el az első szerelvény Metropolitan Railway néven mindössze két vonallal. Ennek egy része még ma is a Hammersmith & City line részét képezi. A dupla vonal mára tizenegyre dúzzadt, amely összesen 408 kilómétert tesz ki 268 megállóval, így ez a világ legidősebb földalattija, és a legnagyobb a vonalak összhosszúságát tekintve.

A régi vonalakkal kapcsolatban sikerült találtam is egy oldalt, ami nem a legjobb, de egyenlőre a célnak megfelel. Ahogyan a bejutás lehetőségét kutattam ezekre az állomásokra, teljesen véletlenül rábukkantam egy igen érdekes cikkre; Kísértetek a londoni metróvonalak mélyén

A szemem egyből megakadt, hiszen érdekelnek az ilyen és ehhez hasonló természetfeletti dolgok. Egyáltalán nem vagyok az a kuruzslóhoz járó típus, nem jósoltatok, nem idézek szellemet és még csak poharat sem táncoltatok, csupán csak érdekel a téma.

Az Undergroundhoz köthető szellem észlelések és történetek kezdete egészen a 17. századig nyúlik vissza. Ekkor tombolt Londonban a bubópestis, melynek áldozatait hatalmas mély gödrökbe temették, hogy a járványt megfékezzék. Ekkor még nem gondolták, hogy a ma is közlekedő metróvonalak több ilyen gödrön át fognak haladni. Amikor az új metróvonal terveit készítették, ugyan tudtak ezekről a mély gödrökről, csak azt nem tudták, hogy pontosan hol helyezkednek el.

1960-ban a Victoria vonalának építésénél az alagút fúrói egy ilyen pestis gödörbe futottak bele a Green Parknál, amely nem kis galibát okozott a kivitelezésben.
Egy másik példa erre a gyűjtőhelyre a Bakerloo vonalán található. A déli végén két alagút fekszik, melynek egyik kijárati vonala az Elephant & Castle, a másik oldala zsákutca. Ez a befalazott útszakasz arra szolgál, hogy az elszabaduló szerelvényeket megállítsa. A "fékezőfal" mögött London egyik legnagyobb, úgynevezett sok csapásos gödre bukkantak. Szemtanuk több megmagyarázhatatlan jelenségről is beszámoltak, továbbá a személyzet nagy része a fal mögött található pincébe sem hajlandó lemenni. Valamitől nagyon félnek.

A kiemelt szellemjárta állomások közé tartozik az Aldwych Station, melyet 1907-ben nyitottak meg, melyet a Royal Strand Theatre helyén építettek fel. A színház épületét az East Strand átalakítása, az Aldwych, valamint a Kingsway utak megépítése miatt az 1890-es években teljesen lerombolták. Így kapott helyett Aldwych állomása.

A második világháború idejére ezt a vonalat bezárták, mivel ezt az alagutat használták óvóhelyként légitámadások idején, továbbá itt tárolták a British Museum nemzeti kincseit is. A háború befejeztével újra üzembe helyezték egészen 1994-ig, amikor a felújítást már nem látták kifizetődőnek és végleg bezárták a stationt.
Ma már csak nyilt napok során tekinthetik meg az érdeklődők, továbbá filmforgatásoknak és rendhagyó partiknak ad helyet.

Számos látogató és alkalmazott állítja, hogy a mai napig kísérti egy szellem az Aldwych állomást. Úgy gondolják, hogy a kísértet egy színésznő, akinek nem igazán tetszett, hogy a Royal Strand Theatre végleg lehúzta a függönyt.
A Most Haunted (Rém-képek) stábja is készített egy dokumentumfilmet, hogy ők is meggyőződjenek ezekről a mendemondákról. Egy teljes napot töltöttek el az állomás mélyén hogy találkozhassanak a művésznővel. Derek Achorah a stáb egyik tagja elmondása szerint felvette a kapcsolatot egy Margaret nevű nővel, aki nincs kizárva, hogy az a színésznő, akiről többen is beszámoltak. Yvette Fielding a sráb másik tagja pedig az alagútban látott valakit vagy valamit, de nem tudott pontosabb információval szolgálni.

Ilyen szellemjárta elhagyatott vagy még ma is aktív állomásoknak tartják a South Kensington Stationt, a Farringdon Stationt, a Bank Stationt, a British Museum Stationt, a Covent Garden Stationt, az Elephant & Castle Stationt, az Aldgate Stationt, a South Kensington Stationt és a Highgate Stationt. Mindegyik állomáshoz tartozik valamilyen furcsa, ésszel fel nem fogható történet. 

"Legközelebb ha metrózunk, véssük az eszünkbe, hogy ameddig a digitális kijelzőn az érkező vonatok információit olvassuk, nem láthatjuk, hogy ki áll mögöttünk. Mind the Ghosts." Spooky.

A Onedotzero fesztivál után egy kis hétvégi italozásra vágytam. Jól esett volna már egy kicsit kikapcsolni és megcsusszanni. Na nem úgy, mint ahogy azt még Nyíregyházán tettem azon az ominózus estén, hanem csak óvatosan, azt a bizonyos holtpontot súrolva.
Erről a nyíregyházi "balesetről" majd később, bővebben mesélek.

Útban a metró felé T még megcsörgette Z-t és pillanatokon belül összeállt a hármas.
- Meeting point Z-nél az Old Streeten. - Oké.
Gyorsan beszereztük az estéhez szükséges kellékeket - Bacardi, limonádé, cider, doritos - és hogy ne legyen csúnya vége a spontán italozásnak, betoltunk még egy Kebabot is.

Az este olyan jól sikerült, hogy mikor az óránkra néztünk, nem hittük el, hogy már hajnali négy óra. Jó társaságban repül az idő. Főleg, ha a piáláshoz előkerül egy Xbox is. (Don't drink and drive)

Fél öt magasságában voltunk képesek összekaparni magunkat, majd furcsa geometriai alakzatban elindultunk hazafelé. A egyetlen gondom csak az volt, hogy az oysteremen egy kanyi font sem volt.
Feltölteni nem tudtam sehol, ugyanis az Undergroundok még zárva voltak és a kijelölt oyster feltöltő pontokon közölték, hogy csak öt után tudnak top-uppolni.
Fasza. Gondoltam.
Még jó, hogy T-vel elhoztunk az útra egy-egy doboz sört. Megvárhattuk volna még azt a szűk órácskát, de inkább úgy döntöttünk, hogy trippelünk egyet Stoke Newingtonig, ott meg az első vonatok egyikével már haza tudok zötyögni.
Életemben nem akartak még annyi kokaint és füvet eladni út közben furcsa arcok, mint ezen a 4,5 mérföldön. Izgalmas túra volt, azt meg kell hagyni. Reggel hét órára sikerült is hazaérnem.

Tegnap késő délután tettem egy nagy sétát a Tower környékén, ahol egy volt kollégámmal hozott össze a sors. Hihetetlen. Kiba' régen nem találkoztunk. Ő most hagyott fel az "amerikai álommal" és úgy döntött, hogy a pálmafák és a véget nem érő homokos tengerpartok országából szedi a sátorfáját és betámadja Angliát.
Jó néhány mérföld séta és sztorizás után megittunk egy lattét jó habosan, (ahogyan azt kell) aztán a Banknál elváltunk. Miközben a lépcsők fokait szedtem magam alatt a metró irányába, eszembe jutott, hogy az oysterem tuti lemerült, így tolni kell rá néhány fontocskát, hogy le tudjak ereszkedni az underground titokzatos és egyben vonzó világába.

Oyster egyenleg: -0.20£

Hát igen. Persze, hogy mínuszban vagyok. Itt miért nem lehet bliccelni? Méltatlankodtam magamban.
Megetettem az autómatával 10 fontot, majd amikor a mágneskapuhoz értem, rezegni kezdtem. "You have got 1 message" - lássuk csak.

"Összeütünk egy jó brassóit ma este. Ha van kedved hozzá, akkor találkozzunk a Hoxton squaren fél7kor."

Hogy van e kedvem? Összeütünk? Brassói? Friss kaja? Simán! Az utóbbi időkben nagyon ráálltam ezekre a gyorsan elkészíthető vegyes konyhákat felölelő étkekre, így megváltás egy kis friss brassói még akkor is, ha nem teljesen mondható hazainak.
Változott az uticél. King's Cross helyett Old street. "Please mind the gap between the train and the platform." - oké.

A Hoxton squarhez érkezve nem is kívánhattam volna jobb fogadtatást. Ingyen sör osztás. Nem hittem a szememnek én csóri magyar. Otthon nem vagyunk hozzászokva az ilyen vagy hasonló "jótékonykodásokhoz". Gyorsan fel is markoltam egyet, majd nem sokkal később T barátom is előbukkant a melóhelyéről.
Magunkhoz vettünk a biztonság kedvéért még egy üveg bort, és egy kisebb zsugor cidert a sarki Tesco expressből, majd irány F.
Nevét szándékosan nem írom le, mivel a Google túlságosan okos és szeretném, ha ennek a blognak a szerzője még egy jó darabig inkognítóban maradhatna. Hogy miért? Mert így nem gondolok meg minden mondatot háromszor, mielőtt leírom.

F-ről amúgy azt kell tudni, hogy egy nagyon jó arc. Eddig a napig még csak kétszer találkoztunk, de hál' Istennek én az első alkalom után tudom, (többnyire helyesen) hogy ki melyik oldalhoz tartozik. Ő nem dark side. Ez biztos. Egyenlőre legyen ennyi elég.

Érkezésünk után gyors pacsi, élménybeszámoló az elmúlt napok történéseiről, hétköznapokról, melóról, majd egy kis Xbox. Mire lecsúszott az első két cider, el is készült a nap fénypontja. Brassói aprópecsenye londoni magyarok módjára és egy kis csemegeuborka.
A kiadós és egyben páratlan vacsora után legurítottunk még néhány söröcskét meg fröccsöcskét, majd éjfél környékén zárórát fújtunk.
T-t nem igazán akartam egyedül elengedni, mert hát valljuk be, nekem is volt már a fejemben, Ő pedig néhány körrel előttem járt.

A buszon útban Stoke Newington felé kezdtem el csak igazán gondolkozni.
Elmúlt éjfél. Meddig járnak a vonatok? Hogy a picsába fogok én Stoke Newingtonból Walthamstowba eljutni, ha már zárva lesz az állomás?
Oké, ne pánikoljunk, majd ráérek akkor, ha a feltételezésből tény lesz. - gondoltam.

Nagyjából 20 perc zötykölődés és néhány perc séta után célba értünk. Gyorsan elköszöntem T-től, aztán szaporára vettem a lépteim. Út közben folyamatosan a B terven gondolkoztam, hogy mi lesz ha...
Sajnos nem jutott eszembe semmi. Itt még a taxi sem húzott volna ki a szarból, mivel körülbelül 10 font volt a zsebemben ami kétlem, hogy elég lett volna. 
Befordultam az utolsó sarkon, és láss csodát! Az állomás még nyitva. Kapuinak fénye úgy csalogatott, mintha csak arra várna hogy belépjek, aztán gyorsan be is záródjon.
Nem jártam messze az igazságtól, ugyanis az utolsó vonat érkezéséig 4 percem volt hátra.
Megkönnyebbültem. Tudtam, hogy most már csak két megálló és 10 perc gyaloglás választ el az ágyamtól.

U.i.: Vannak azok a fos napok, mikor rohadtul kínszenvedés a gondolataid értelmes mondatokba foglalni. Ez most pontosan egy olyan elcseszett nap volt. Biztosan a telihold teszi.

Nagyon úgy fest, hogy heteken belül (ha a hivatal is úgy akarja) megkaphatom a National Insurance számom (NI number) ami elengedhetetlen, ha az ember egy idegen országban akar munkát vállalni. Ez gyakorlatilag ugyanaz, mint Magyarországon a TAJ kátya. Ettől jobban már csak a bankszámla nyitásom várom, amiről rengeteg urban legend terjeng. 



Egyesek azt mondják, hogyha szerencséd van és mint külföldi egy "ügyfélcentrikus" ügyintézőt kerülsz, akkor simán létrehozzák a folyószámlád.
 Néhányan pedig azt mondják, hogy ameddig nincs biztos állásod, meg se próbáld., mert egyenesen a bankból toloncolnak hazáig. 

Nos, az első próbálkozásomnál persze, hogy nem egy "ügyfélcentrikus" ügyintézőt sikerült kifognom. Annak ellenére, hogy külföldi vagyok, olyan igazolásokat és számlákat kért tőlem, amit jelen helyzetben képtelen voltam felmutatni.

Valljuk be, hogy az ő álláspontjukat is meg lehet érteni, hiszen nekik is érdekül, hogy (minél nagyobb) pénzmozgás legyen a számlákon. 

De kérdem én?!
Mi a fenének akarok én bankszámlát nyitni?
Talán azért, mert pénzforgalmat szeretnék rajta bonyolítani?
Véleményem szerint igen, viszont ez nekik édeskevés és nagy ívben tesznek arra, hogy én mit gondolok.

A kudarcot követően célba vettem egy újabb pénzintézetet, ahol már kedvesebben fogadtak és közölték velem, hogy megoldható a számlanyitás, csupán valamilyen közüzemi számlára lenne szükségük, amivel igazolni tudom, hogy valóban ebben az országban lakok és fizetek az albérletemért.
Ez az elvárás egyből jobban tetszett, mivel nem kértek lehetetlent, így tovább reménykedek az akció sikerességében.
Hamarosan újra meglátogatom a kedves bankos nénit a megfelelő igazolásokkal és csekkekkel. Fingers crossed.

Én azt hittem, hogy ez az ügyintézés (folyószámla nyitás, NI number) nem fog fél napnál többet igénybe venni. De persze hogy tévedtem. Én kis naív.
Nem beszélve a távolságokról, amit ma érzékeltem meg igazából. Azt eddig is tudtam, hogy nem egy százhúsz ezres városban kell egyik pontból a másikba eljutnom, hanem egy több mint hétmillió embert számláló metropoliszban próbálok boldogulni.

Igen, itt jöhetnének a nagyokosok azzal, hogy van metró, busz és vasút. Nem barlangban születtem, én is tisztában vagyok vele. 



Csakhogy. Itt is fizetni kell a közlekedésért úgy, mint máshol. Simán eltapsolhatunk metrózással, buszozással közel tízezer magyar forintot is néhány órán belül. Ezért úgy döntöttem, hogy csak a legszükségesebb esetben szállok tömegközlekedésre. 

A mai nap ezt annyira szigorúan vettem, hogy minden lépésem összevetve 10.5 mérföldet, azaz 16.8 kilométert gyűrtem bele a két krokodilba. Biztos, hogy van aki erre vígan azt mondja: "há mi aaa (?) leüli a vétén" hogy Matisz Nagypapa szavaival éljek.
Azoknak az embereknek viszont azt üzenem, hogy gratulálok, de én sajnos az utóbbi időben a wc-re is autóval jártam. Tessék megdicsérni! Köszönöm.



Hasonló elismerést vártam volna a barátomtól, aki már 2,5 éve él Európa egyik legnagyobb olvasztótégelybe, ami most engem is beszippantott. 

Elsírtam magam, hogy mennyire lefáradtam a nap végére és hogy mi mindent csináltam. 

Mi volt erre a reakciója?

- Itt mindenki kétszáz százalékon pörög, szokj hozzá.

- Kösz ba*d meg! 



Amúgy meg k***ára igaza van.