Vaknyugat

A téma nem igazán érdemel már több karaktert, ezért nem is nagyon feszegetem. Ebből a bejegyzésből legfeljebb annyi hasznos információ derülhet ki, hogy hogyan NE küldjünk értékesebb levelet/csomagot külföldre.

Ahogy javasolták, a héten felkerestem a Magyar Nagykövetséget. A konzulátuson közölték velem, hogy a küldeményem érdekében ők sem tudnak többet tenni, mint amit eddig megtettem. Felvilágosítottak, hogy akármennyire dicsérik hetedhét országon (is) túl a Royal Mailt, semmilyen központi rendszerük nincs és nagy a fejetlenség.
Véleményük szerint nagy csoda lenne, hogyha előkerülne még a küldeményem, de ugye a remény hal meg utoljára. Azt javasolták, hogy várjam meg azt az 50 napot és ha a feladó címére addig sem érkezik vissza, akkor azonnal letiltják az útlevelem.

A srác akivel beszéltem a konzulátuson, megemlítette, hogy gyakran tűnnek el levelek rejtélyes módon. Nem is olyan régen ők is kipostáztak egy útlevelet, (országon belül) de sajnos az is felszívódott valahol köztük, a Royal Mail és a kézbesítő háromszögében. The Royal Mail Triangle. Ha-Ha. 
Ebből az a tanulság, hogy csakis kizárólag csomagküldő szolgálaton keresztül szabad értékesebb, vagy személyes okiratot tartalmazó küldeményt postázni. Drága tanulópénz volt, na de ez van. Ebbe a történetben nem csak a Magyar Posta és a Royal Mail volt a ludas, hanem én is.

T-vel már régebben is útba akartuk ejteni Stoke Newingtonban a The Jolly Butcherst, de mindig közbejött valami. Többnyire mindig full house volt, amit nem is csodálok, hiszen ez a különleges sörök egyik szentélye.
Igényes, igazi kis angol pub feelingje van a helynek a sörkínálatról nem is beszélve. Annyiszor szóba hoztuk már, hogy rendesen ki voltunk éhezve valami ütős 9%-os alkoholtartalmú nem mindennapi nedűre.

Egy gyors kaja után be is tértünk a helyre és betámadtuk a pultot. Az első kóstoló igazából nem is tudom hogy miből jött, de nem hagyott bennem mély nyomot.
Ami viszont azt követően érkezett, nos azt egy életre megjegyzem. Delerium Tremens és Chimay. Ennek a két sörnek olyan különleges ízvilága volt, amit még másnál nem éreztem.

Nem vagyok egy nagy szakértő a témában. Egyáltalán milyen söröket ittam eddig? Nézzük csak... Kőbányai, Soproni, Borsodi, Löwenbräu, Kozel, Amstel, HB, Stella Artois, Gosser, Pilsner Urquell, Becks, Coronita, Budweiser, Heineken, Guinness, Edelweiss, Leffe, Kwak és lassan be is fejezem a felsorolást, mert még engem is megrémiszt ez a check list, amihez most hozzájön a Delerium Tremens és a Chimay.

Négy pint sörtől olyan hangulatba kerültünk, mintha a hagyományos komlóból megittam volna dupla ennyit. Röpke három órát időztünk a The Jolly Butchersben, ami olyan gyorsan elrepült, mint múlt héten Z-nél az Old Streeten.
Egy szó mint száz, fasza kis hely, biztosan meglátogatom még, de akkor a kajákat is le kell tesztelni.

Szombaton késő délután futott be volt kollégám hívása, miszerint este halászléfőzés lesz Willesden Greenben és a megjelenés kötelező.
Nem kellett sokat győzködni, ugyanis már nagyon untam a helyi vegyeskonyhát a sok különleges zöldséggel és fűszerrel. Sosem voltam egy nagy halászlé fan, de már nagyon vágytam valami hazai ízre.

Útaban a metró felé beszereztem még néhány Cidert, majd irány az Underground. Negyven perc suhanó földalatti élet után meg is érkeztem a megbeszélt címre, ahol fincsi házipálinkával fogadtak. Jobbat nem is kívánhattam volna. Néhány kör pálesz után neki is láttunk a bajai halászlének és arra a felismerésre jutottam, hogy basszus, én igenis szeretem a halászlevet. Az sincs kizárva, hogy azért esett annyira jól, mert aznap keveset ettem és ahogy édesanyám mondaná; A legjobb szakács az éhség.
Lehet benne valami, viszont én akármennyire éhes vagyok, a Pho vietnámi leves minden alkalommal egyre szarabb a többi távol-keleti létyóval együtt.
Az indiai lakótársam szerint még néhány hónap és mindegyik egyforma lesz. Maximum egyformán fos.

A leves nagyon frankó volt, sőt mindezt még megfejelték egy jó kis pörkölttel. Igazán nem lehetett egy szavam sem. A bőséges "ünnepi" lakoma után beindult a szeszfogyasztás és az ezzel járó intenzív eszmecsere is. Mindenki egyre jobban szeretett mindenkit.
Pálinka-whisky-vodka-cider kombó. Egy ideig még vígan bírtam az iramot, mivel a kiadós vacsora védelmet nyújtott az idő előtti meghajlástól, de már a sokadik koccintás után én sem voltam olyan nagylegény. A totális kártól a metróindulásom mentett meg, mivel éjfélig közlekedik minden földalatti és nem szívesen aludtam volna Willesden Greenben. Ha mégis így alakult volna, az két dolgot jelentene.
Az egyik, hogy mocskosul berúgtunk, a másik, hogy másnap korán reggel gatya másnaposan még haza kellett volna zötyögnöm egy kiadós fejfájás társaságában. Ezt mindenki tudja, hogy mennyire szörnyű tud lenni. Ez most nem az az este volt.
A kapuig kikísért még egy fél pálinka, majd könnyes búcsú után célba vettem a metrót ami egy átszállással az összehugyozás határáig és Walthamstow állomásáig vitt.

A Onedotzero fesztivál után egy kis hétvégi italozásra vágytam. Jól esett volna már egy kicsit kikapcsolni és megcsusszanni. Na nem úgy, mint ahogy azt még Nyíregyházán tettem azon az ominózus estén, hanem csak óvatosan, azt a bizonyos holtpontot súrolva.
Erről a nyíregyházi "balesetről" majd később, bővebben mesélek.

Útban a metró felé T még megcsörgette Z-t és pillanatokon belül összeállt a hármas.
- Meeting point Z-nél az Old Streeten. - Oké.
Gyorsan beszereztük az estéhez szükséges kellékeket - Bacardi, limonádé, cider, doritos - és hogy ne legyen csúnya vége a spontán italozásnak, betoltunk még egy Kebabot is.

Az este olyan jól sikerült, hogy mikor az óránkra néztünk, nem hittük el, hogy már hajnali négy óra. Jó társaságban repül az idő. Főleg, ha a piáláshoz előkerül egy Xbox is. (Don't drink and drive)

Fél öt magasságában voltunk képesek összekaparni magunkat, majd furcsa geometriai alakzatban elindultunk hazafelé. A egyetlen gondom csak az volt, hogy az oysteremen egy kanyi font sem volt.
Feltölteni nem tudtam sehol, ugyanis az Undergroundok még zárva voltak és a kijelölt oyster feltöltő pontokon közölték, hogy csak öt után tudnak top-uppolni.
Fasza. Gondoltam.
Még jó, hogy T-vel elhoztunk az útra egy-egy doboz sört. Megvárhattuk volna még azt a szűk órácskát, de inkább úgy döntöttünk, hogy trippelünk egyet Stoke Newingtonig, ott meg az első vonatok egyikével már haza tudok zötyögni.
Életemben nem akartak még annyi kokaint és füvet eladni út közben furcsa arcok, mint ezen a 4,5 mérföldön. Izgalmas túra volt, azt meg kell hagyni. Reggel hét órára sikerült is hazaérnem.

Továbbra sem ért véget az a kálvária, ami az eltűnt küldeményem körül zajlik közel egy hete. Senki nem tud semmit, senki nem látott semmit. A Magyar Posta mossa kezeit, ugyanis a nyomon követésből tisztán látszik, hogy a levél rendben megérkezett a célországba. Azt viszont senki nem tudja, hogy melyik Royal Mail fiókhoz.



Magyar Posta

Beszereztem az ajánlott szelvényen található kísérőokirat számot, aminek tudatában úgy gondoltam, hogy ezennel vége minden kutatásnak és végre átvehetem az útlevelem nem beszélve arról a "kevés" euróról, amit még a passport mellett magam után küldettem. - Az otthoni fényes árfolyamok tudatában úgy gondoltam, hogy jobban járok, ha majd itt váltom be. - Fuckme.

Önelégült vigyorral a fejemen újra felkerestem a Royal Mail walthamstowi fiókját a Church Hillen, ahol a postai alkalmazott már messziről köszönt, ugyanis vele társalogtam előző nap.
Átadtam neki a kísérőokirat számot amit előző nap hiányolt, majd néhány percre eltűnt óriási leharcolt monitorja mögött.
Elég régi darab. - Gondoltam.

Miután visszajött, közölte velem, hogy nagyon sajnálja, de nincs ilyen szám a rendszerükben. Az "ez hogy lehet?" kérdést már meg sem várta és még azzal a levegővel tudomásomra hozta, hogy amikor beérnek az országba a küldemények legyen az ajánlott vagy akármilyen más levél, azok automatikusan egy új kísérőszámot kapnak.
- A kellemes kis illúzió amivel érkeztem nem tartott sokáig, elég hamar beleért a kezem a bilibe. -
Az álam leesett és hirtelen nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, esetleg káromkodjak és sírjak, vagy mindezt egyszerre. - Double Fuckme.

Utolsó mentsvárnak megkaptam a Royal Mail Customer Services telefonszámát, mondván, ott majd tudnak segíteni.
Majdnem olyan mint a showhivatal. - Gondoltam
Nem jártam messze az igazságtól, ugyanis 2 perc megfeszített billentyűnyomkodás után végre eljutottam a megfelelő menüpontba, ahol az operátorral gyakorlatilag ugyanazt játszottam végig, amint személyesen néhány órával ezelőtt a postán. Annyi plusz információval lettem gazdagabb, hogyha nem veszik át a küldeményt 50 napon belül, akkor automatikusan visszapostázzák a feladónak, továbbá érdeklődjek azon a postán a levelem hollétéről, ahol feladták.

Ugyan már kérem szépen! Hogy a picsába jutottam volna el eddig, ha nem ott kezdem? Kitől tudtam volna meg a kísérőokirat számát, ha nem a Magyar Postától? Honnan a frászból tudnám napra, órára, percre pontosan, hogy mikor érkezett meg az országba? Ők irányítottak a Royal Mailhez. És amúgy is! Miért kell ezt nekem átélnem?!

Egyenlőre még nem tudom, hogy most ki a hunyó. A Magyar Posta, vagy a Royal Mail? Jelenleg csak annyit tudok, hogy mindkettő egy elbaszott társaság. Nem tudom elhinni, hogy a fent említettek ismeretében, továbbá a feladó és a címzett pontos adatainak megadása mellett sem képesek megtalálni egy szaros kis küldeményt.

Úgy érzem, hogy ezek után az elcseszett kis drogdíler agymenésem akár valóra is válhat. Holnap irány a Magyar Nagykövetség. - Treble Fuckme!

Elkapott az első igazi londoni eső útban a postára. A feeling kedvéért nem a megszokott irányba indultam el, hanem kicsi utcákon, sikátorokon keresztül ballagtam a ritmusosan hulló esőszemek között a High street felé. Aki gyakran hallgat zenét utazás közben, az tudja, hogy minden utca, városrész, megálló egy videóklip, mikor zene szól a fülében.

Két hete várok egy küldeményt Magyarországról, ami az útlevelemet tartalmazza. Olyan lúzer voltam, hogy indulás előtt egy nappal kaptam észbe, hogy igazából fingom sincs, hogy hol lehet a passportom. Pontosabban volt egy sejtésem, de egyéb okok miatt nem állt módomban utána járni. Meg amúgy is. Szerintem már nem volt érvényes, így jobbnak láttam, ha csináltatok egy újat. Utoljára két éve találkoztam vele, amikor turistaként látogattam másodmagammal Angliába. Éljenek az Uniós tagállamok és a személyi igazolvány.

Az okmány sikeresen elkészült amit fel is adtak a megadott címre, csupán az a bibi, hogy a Magyar Posta szerint már november 11-én megérkezett és a Royal Mail átvette.
Ez tök jó. - Gondoltam. De akkor én miért nem tudok róla? Nem kaptam semmilyen értesítést.
A cím biztos hogy jó, mivel ugyanazt a kontaktot adtam meg, amin a Barclays és a Jobcenter Plus Office is kommunikál velem. Így jobbnak láttam kézbe venni a dolgokat és magam próbáltam utánajárni a rejtélynek, ami holnap reggel a központi fióknál meg is oldódik. Pontosabban csak remélem, ugyanis a helyi postafiók kedves indiai ügyintézője tovább küldött a kínommal a Royal Mail Sorting Office walthamstowi birodalmába.

Mi történhet? Legrosszabb esetben már eladták a feketepiacon és valami elcseszett kábítószer diller éppen most készül belépni vele Guatemalába.

A laza péntek esti sörözést követően miután elköszöntem a társaságtól, útban az állomás felé azon agyaltam, hogy össze kéne ütni egy rakott krumplit szombaton délután. Egyre jobban hiányoznak a hazai ízek. Első néhány napban még fasza a kínai, másképpen csíp az indiai is, sőt a Burger King is finomabb mint otthon. Csak az az egy gond van ezzel, hogy ez a feeling hamar elillan.

Mire felszálltam a vonatra, már össze is állt a fejemben a bevásárlólista a díjnyertes szombat délutáni rakott krumplimhoz. Nem messze onnan ahol lakok, van egy kisbolt, ami mindig azt hirdeti, hogy "open till late". Bíztam benne, hogy nem lesz annyira till late éjszaka kettő órakor és megejthetek egy gyors bevásárlást.

Ahogy leültem vonaton, felcsaptam a fülest, és már indítottam is az utazós zeném. Imádok ilyenkor az ablakon kifelé bambulni és elmerülni a gondolataimban.

A szokásos két megálló után (amerre T-hez is járok) gyorsan lepattantam a vonatról és fantom módjára kisunnyogtam az állomásról. Annyira akklimatizálódtam már, hogy a bliccelésre is rákaptam. Ezen a vonalon meg lehet tenni, mivel itt nincs kapu és nem szükséges az Oystert lehúzni.

A kisbolt tényleg "open till late". Gondoltam. Krumpli, tojás, tejföl, kolbász, virsli, sajt gyorsan a kosárba. That's all.

Másnap, azaz ma döbbentem rá, hogy a rögtönzött bevásárlásban elfelejtettem a zsemlemorzsát, így életem második rakott krumpliját kénytelen voltam anélkül elkészíteni. Miközben sült a finomság, elkaptam a Reszkessetek betörők első részét a tv-ben, amire sikerült úgy rábambulnom, hogy majdnem odakozmált a remekművem.
Egy apróbb hiányosságtól eltekintve azért így is finom volt, nem beszélve arról, hogy én csináltam és nem valami fast food, vagy eat and go cucc volt.

Tegnap késő délután tettem egy nagy sétát a Tower környékén, ahol egy volt kollégámmal hozott össze a sors. Hihetetlen. Kiba' régen nem találkoztunk. Ő most hagyott fel az "amerikai álommal" és úgy döntött, hogy a pálmafák és a véget nem érő homokos tengerpartok országából szedi a sátorfáját és betámadja Angliát.
Jó néhány mérföld séta és sztorizás után megittunk egy lattét jó habosan, (ahogyan azt kell) aztán a Banknál elváltunk. Miközben a lépcsők fokait szedtem magam alatt a metró irányába, eszembe jutott, hogy az oysterem tuti lemerült, így tolni kell rá néhány fontocskát, hogy le tudjak ereszkedni az underground titokzatos és egyben vonzó világába.

Oyster egyenleg: -0.20£

Hát igen. Persze, hogy mínuszban vagyok. Itt miért nem lehet bliccelni? Méltatlankodtam magamban.
Megetettem az autómatával 10 fontot, majd amikor a mágneskapuhoz értem, rezegni kezdtem. "You have got 1 message" - lássuk csak.

"Összeütünk egy jó brassóit ma este. Ha van kedved hozzá, akkor találkozzunk a Hoxton squaren fél7kor."

Hogy van e kedvem? Összeütünk? Brassói? Friss kaja? Simán! Az utóbbi időkben nagyon ráálltam ezekre a gyorsan elkészíthető vegyes konyhákat felölelő étkekre, így megváltás egy kis friss brassói még akkor is, ha nem teljesen mondható hazainak.
Változott az uticél. King's Cross helyett Old street. "Please mind the gap between the train and the platform." - oké.

A Hoxton squarhez érkezve nem is kívánhattam volna jobb fogadtatást. Ingyen sör osztás. Nem hittem a szememnek én csóri magyar. Otthon nem vagyunk hozzászokva az ilyen vagy hasonló "jótékonykodásokhoz". Gyorsan fel is markoltam egyet, majd nem sokkal később T barátom is előbukkant a melóhelyéről.
Magunkhoz vettünk a biztonság kedvéért még egy üveg bort, és egy kisebb zsugor cidert a sarki Tesco expressből, majd irány F.
Nevét szándékosan nem írom le, mivel a Google túlságosan okos és szeretném, ha ennek a blognak a szerzője még egy jó darabig inkognítóban maradhatna. Hogy miért? Mert így nem gondolok meg minden mondatot háromszor, mielőtt leírom.

F-ről amúgy azt kell tudni, hogy egy nagyon jó arc. Eddig a napig még csak kétszer találkoztunk, de hál' Istennek én az első alkalom után tudom, (többnyire helyesen) hogy ki melyik oldalhoz tartozik. Ő nem dark side. Ez biztos. Egyenlőre legyen ennyi elég.

Érkezésünk után gyors pacsi, élménybeszámoló az elmúlt napok történéseiről, hétköznapokról, melóról, majd egy kis Xbox. Mire lecsúszott az első két cider, el is készült a nap fénypontja. Brassói aprópecsenye londoni magyarok módjára és egy kis csemegeuborka.
A kiadós és egyben páratlan vacsora után legurítottunk még néhány söröcskét meg fröccsöcskét, majd éjfél környékén zárórát fújtunk.
T-t nem igazán akartam egyedül elengedni, mert hát valljuk be, nekem is volt már a fejemben, Ő pedig néhány körrel előttem járt.

A buszon útban Stoke Newington felé kezdtem el csak igazán gondolkozni.
Elmúlt éjfél. Meddig járnak a vonatok? Hogy a picsába fogok én Stoke Newingtonból Walthamstowba eljutni, ha már zárva lesz az állomás?
Oké, ne pánikoljunk, majd ráérek akkor, ha a feltételezésből tény lesz. - gondoltam.

Nagyjából 20 perc zötykölődés és néhány perc séta után célba értünk. Gyorsan elköszöntem T-től, aztán szaporára vettem a lépteim. Út közben folyamatosan a B terven gondolkoztam, hogy mi lesz ha...
Sajnos nem jutott eszembe semmi. Itt még a taxi sem húzott volna ki a szarból, mivel körülbelül 10 font volt a zsebemben ami kétlem, hogy elég lett volna. 
Befordultam az utolsó sarkon, és láss csodát! Az állomás még nyitva. Kapuinak fénye úgy csalogatott, mintha csak arra várna hogy belépjek, aztán gyorsan be is záródjon.
Nem jártam messze az igazságtól, ugyanis az utolsó vonat érkezéséig 4 percem volt hátra.
Megkönnyebbültem. Tudtam, hogy most már csak két megálló és 10 perc gyaloglás választ el az ágyamtól.

U.i.: Vannak azok a fos napok, mikor rohadtul kínszenvedés a gondolataid értelmes mondatokba foglalni. Ez most pontosan egy olyan elcseszett nap volt. Biztosan a telihold teszi.

"A legtöbb színész a háttérben játszik. Sosem lép a reflektorok fényébe. De ha képzed mahagad, ha elszántan dolgozol rajta, akkor egy életre szóló szerepben találhatod magad" - sokat kell még tanulnom.

A tegnapi nagy túra után mára pihenőnapot hirdettem. A banknak szánt igazolás sem érkezett meg és az idő is szar.

Megreggeliztem szépen komótosan, közben a Dave tv-n (idióta egy csatornanév) megnéztem a Top Gear éppen futó epizódját.
Hihetetlen, hogy ez a három ürge (Jeremy Clarkson, Richard Hammond, James May) mennyire élvezi azt, amit csinál.
Mondjuk ha nekem kéne méregdrága luxus vagy veterán járgányokat tesztelnem, valószínű, hogy nekem is fülig érne a szám minden forgatáson.

Ezt követően áldoztam a nyelvtanulás oltárán, majd csaptam egy kört a környéken helyismeret bővítése gyanánt.
Megdöbbentő, hogy mennyire karácsonyi lázban kezdenek égni az emberek, nem beszélve az üzletekről.
A harmadik karácsonyfa és a The Mall bevásárlóközpont ügyeletes télapójának betámadása után szinte hazáig szaladtam. Az az igazság, hogy most ez az ünnep eléggé lehúz. Hogy miért? Erről majd később.

Hazaérve magamra zártam az ajtót, sötétbe burkolóztam és mély depresszióba zuhanva végre válaszoltam minden e-mailre. Csekkoltam az aktuális kütyü megjelenéseket, vezető híreket és persze a fészbuk sem maradt el. Na de most merre tovább?!

Az Isten szerelmére! Hisz hétvége van! Egy normális ember ilyenkor megpróbál kicsit kikapcsolódni és a nyakába veszi a várost, ha még nincs konkrét ötlete az estére vonatkozóan.
Én nem vagyok normális ember.

- Ezt eddig is tudtuk kedves xy, de jobb lenne, ha kicsit kimozdulnál.
xy: - Oké, rendben, igazad van. De még csak néhány napja vagyok ebben a városban, igazából azt sem tudom, hogy mik a lehetőségek.
- Ezt kéne felfedezned kedves xy.
xy: - Hmm. Mondasz valamit kedves idegen. Meglátom.

Nagyon úgy fest, hogy heteken belül (ha a hivatal is úgy akarja) megkaphatom a National Insurance számom (NI number) ami elengedhetetlen, ha az ember egy idegen országban akar munkát vállalni. Ez gyakorlatilag ugyanaz, mint Magyarországon a TAJ kátya. Ettől jobban már csak a bankszámla nyitásom várom, amiről rengeteg urban legend terjeng. 



Egyesek azt mondják, hogyha szerencséd van és mint külföldi egy "ügyfélcentrikus" ügyintézőt kerülsz, akkor simán létrehozzák a folyószámlád.
 Néhányan pedig azt mondják, hogy ameddig nincs biztos állásod, meg se próbáld., mert egyenesen a bankból toloncolnak hazáig. 

Nos, az első próbálkozásomnál persze, hogy nem egy "ügyfélcentrikus" ügyintézőt sikerült kifognom. Annak ellenére, hogy külföldi vagyok, olyan igazolásokat és számlákat kért tőlem, amit jelen helyzetben képtelen voltam felmutatni.

Valljuk be, hogy az ő álláspontjukat is meg lehet érteni, hiszen nekik is érdekül, hogy (minél nagyobb) pénzmozgás legyen a számlákon. 

De kérdem én?!
Mi a fenének akarok én bankszámlát nyitni?
Talán azért, mert pénzforgalmat szeretnék rajta bonyolítani?
Véleményem szerint igen, viszont ez nekik édeskevés és nagy ívben tesznek arra, hogy én mit gondolok.

A kudarcot követően célba vettem egy újabb pénzintézetet, ahol már kedvesebben fogadtak és közölték velem, hogy megoldható a számlanyitás, csupán valamilyen közüzemi számlára lenne szükségük, amivel igazolni tudom, hogy valóban ebben az országban lakok és fizetek az albérletemért.
Ez az elvárás egyből jobban tetszett, mivel nem kértek lehetetlent, így tovább reménykedek az akció sikerességében.
Hamarosan újra meglátogatom a kedves bankos nénit a megfelelő igazolásokkal és csekkekkel. Fingers crossed.

Én azt hittem, hogy ez az ügyintézés (folyószámla nyitás, NI number) nem fog fél napnál többet igénybe venni. De persze hogy tévedtem. Én kis naív.
Nem beszélve a távolságokról, amit ma érzékeltem meg igazából. Azt eddig is tudtam, hogy nem egy százhúsz ezres városban kell egyik pontból a másikba eljutnom, hanem egy több mint hétmillió embert számláló metropoliszban próbálok boldogulni.

Igen, itt jöhetnének a nagyokosok azzal, hogy van metró, busz és vasút. Nem barlangban születtem, én is tisztában vagyok vele. 



Csakhogy. Itt is fizetni kell a közlekedésért úgy, mint máshol. Simán eltapsolhatunk metrózással, buszozással közel tízezer magyar forintot is néhány órán belül. Ezért úgy döntöttem, hogy csak a legszükségesebb esetben szállok tömegközlekedésre. 

A mai nap ezt annyira szigorúan vettem, hogy minden lépésem összevetve 10.5 mérföldet, azaz 16.8 kilométert gyűrtem bele a két krokodilba. Biztos, hogy van aki erre vígan azt mondja: "há mi aaa (?) leüli a vétén" hogy Matisz Nagypapa szavaival éljek.
Azoknak az embereknek viszont azt üzenem, hogy gratulálok, de én sajnos az utóbbi időben a wc-re is autóval jártam. Tessék megdicsérni! Köszönöm.



Hasonló elismerést vártam volna a barátomtól, aki már 2,5 éve él Európa egyik legnagyobb olvasztótégelybe, ami most engem is beszippantott. 

Elsírtam magam, hogy mennyire lefáradtam a nap végére és hogy mi mindent csináltam. 

Mi volt erre a reakciója?

- Itt mindenki kétszáz százalékon pörög, szokj hozzá.

- Kösz ba*d meg! 



Amúgy meg k***ára igaza van.

Igazából nem akarok mélyen szántó gondolatokba merülni, hogy miért is indul ez a blog. Száz meg ezer karaktert pocsékolhatnék arra, hogy leírjam azokat a tipikus sablon mondatokat, hogy "ezt a blogot azért írom, hogy leírjam az érzéseim, gondolataim, ..." A nagy büdös lóf...t. Írok, mert úgy tartja kedvem, írok, mert ez az egy lehetőségem van arra, hogy enyhítsem azt a feszültséget magamban, ami már hónapok óta tombol bennem.

Szerencsére nem vagyok akkora lúzer és szararc, hogy egy blog legyen az a megszemélyesített eszköz, egyben kommunikációs csatorna, ahol hangot adhatok véleményeimnek, gondolataimnak.
Kedves Naplóm!
Van nagyon sok haverom, ismerősöm, barátom. Az arányokat tekintve az első két kapcsolati formából van a legtöbb, az utolsóból pedig a legkevesebb. Jelenlegi lakhelyemen csak egy baráttal büszkélkedhetek, de mint tudjuk, és már sokan tapasztaltuk is, sokkal többet ér egy barát mint száz haver. A többiek otthon várnak. Remélem.

Most pedig hagyjuk abba a nyáladzást és egymás nyalogatását, (majdnem csúnyát írtam) hiszen itt lenne az ideje, hogy végre írjak valami értelmeset is. Na de miről írhatnék az első bejegyzésemben?
Példáúl arról, hogy miért lett Vaknyugat a blogom címe? Nem. Mindenki azt gondol bele, amit akar. Nem rágom az olvasó szájába, hogy a tej miért fehér. Igaz, ez egy elég féleszű hasonlat volt.

Vagy talán arról, hogy hova is vetett a sors a jó öreg Szabolcsország fővárosából?
El kell hogy szomorítsalak, de most erről sem fogok írni. 
Mindent a maga idejében. Isten hozott a Vaknyugaton.

Elfogyott a teám.