Vaknyugat

Alessia barátja Paulo, és annak haverja Valentino, a hétvégén érkezett meg Londonba, így újabb két fővel bővült az olasz szekció házunkban. Paulo tervei szerint legalább fél évet szeretne itt lehúzni, míg barátja Valentino, csak néhány hetet. Kicsit ciki a szitu, ugyanis két héttel ezelőtt töltöttem el néhány kellemes órát barátnőjével, amiről persze a velencei kedvese szart sem tud. Izgalmas napok elé nézek, úgy érzem.

A srácok érkezésének tiszteletére összerántottunk egy kisebb házibulit, aminek az volt a célja, hogy egy kicsit jobban megismerjék a régi lakók az új lakó(kat). A buli elég jól sikerült, viszont, a mélyenszántó beszélgetések és a komolyabb ismerkedés elmaradt. A srácok nem igazán beszélnek angolul. Akárhányszor társalgásba merültem Pauloval (pontosabban csak próbáltam), a harmadik angol szó után egyből olaszra váltott és heves mutogatásokkal fűszerezve próbálta tudomásomra hozni a fogalmam sincs hogy mit. Olyan természetesen osztotta az eszet nekem anyanyelvén, mintha csak perfekt itáliánó lennék.
Paulo egyébként az a tipikus olasz dzsigoló. Élre vasalt nadrág, ing, olyan szinten kifényesített cipő, hogy még a légy is seggen csúszik rajta, szedett szemöldök, pöpecül belőtt séró. Nem is értem, hogy hol marad a napi egy kiló hajzselé. Ráadásul én ennek a majomnak a nőjét dugtam meg. Szóhoz sem jutok.

Valentino teljesen más figura. Ő sem beszél tökéletesen angolul, de folyamatosan próbálkozik és igyekszik kommunikálni, kivenni a részét a társasági életből. Otthon Velencében egy punk zenekarban basszusgitáros, három barátnője van, motorozik, szabadidejében pedig a kocsiját tuningolja szarrá. Rendesen bír inni és jó zenéket hallgat leszámítva dévidgettát és a többi hasonló értékelhetetlen fost.

Ahogyan telt-múlt az idő, az alkohol egyre gyorsabban fogyott. Persze, hogy a fogyasztásban az új "barátaink" voltak az éllovasok. Nem is kellett sokáig várni, Paulo hamar a budi ülőkéjét ölelgetve próbált könnyíteni önmagán. Ezalatt én elvonultam egy sör társaságában az udvarra és rágyújtottam egy cigire. Nyugalomra volt szükségem, ugyanis a nyelvek keveredése és a kurjongatás már kezdett az agyamra menni.
A csillagokra bambulva azon agyaltam, hogy mi lesz a jövőben, és hogy egyáltalán jó irányba halad-e az életem. Nem igazán vagyok biztos abban még most sem, hogy ez a helyes irány. Nem tudom magam elképzelni ezen a világon nemhogy negyven évesen, de még egy-két év múlva sem. Úgy érzem, hogy rossz időben vagyok a lehető legrosszabb helyen. Az idő alatt nem arra az időre gondolok, amit mindenki ismer, hanem úgy globálisan a világegyetemet és az egész univerzumot nézve.
Az gáz, ha az utóbbi időben egyre többet gondoltam öngyilkosságra? És az gáz, ha már kigugliztam a lehető legbiztosabb és legtisztább öngyilkossági módszereket? Nem tudom. Ilyenekről még nem beszélgettem senkivel.

Az elmélkedésem Alessia zavarta meg, aki kicsit ki volt akadva Paulo rapid lerészegedése miatt, majd teljesen kifakadt nekem.
A problémája az, hogy igazából nem is szereti ezt a srácot és úgy érzi, hogy a kis dzsigolónak is van valaki más a láthatáron. Kérdezem én, hogy akkor mi a francot keres mellette? A legfontosabb kérdés pedig az, hogy akkor mi a fasznak hívtad ide? A válasza csak annyi volt, hogy kötelességének érezte. Hosszú évekkel ezelőtt mikor Alessia szülei elváltak és az Isten háta mögé kellett költöznie az édesapjához, ez a gyökér volt az egyetlen, aki minden nap elment hozzá.
Erre igazából nem mondtam semmit, mivel semmi közöm hozzá. A legjobbnak láttam, ha csak csak megértően hallgatok és hűséges lelki szemeteslásaként viselkedek. Mondja csak, jobb ha kiadja magából a feszültséget.
Később az is kiderült, hogy ez a nyomorék azt is elvárja, hogy Alessia főzzön, mossa a szaros gatyáit, vasaljon és takarítson.
Nem akartam filozófiai mélységekig süllyedő okoskodásokba merülni, így csak annyit mondtam neki, hogy ezt nem vagy köteles elviselni és bármikor kiléphetsz. Még nem késő. Ezután megölelt, majd megcsókolt. "Tonight I want to sleep in your bed". - mondta.
Ki van zárva. - válaszoltam. Nem hiányzik több bonyodalom és nem akarok feszültséget sem. Eddig történt ami megtörtént, de rendszert nem csinálhatunk belőle. Akármennyire gyökér a barátod én tisztelem őt és nem fogok titkos viszonyt folytatni egy olyan házban, ahol egy fedél alatt élek a pároddal, nem beszélve arról, hogy így is össze vagyok zavarodva.
A februári hazalátogatásom alkalmával találkoztam egy lánnyal, akiről már meséltem neki is. Teljesen felborította minden számításom és a feje tetejére állt a világ körülöttem.

Újabb international meetingre került sor a Copeland Roadon, igaz nem abban az értelemben, amiben néhány napja történt. Z, a volt kollégám és néhány barátja lepett meg itthon néhány üveg piával, ugyanis névnapját ünnepelte. A magyar ember szeret mulatni és megragad minden kicsi lehetőséget, ha piálásról van szó. Lakótársaim nem igazán tudták, hogy mi is az a névnap, de tetszett nekik, ugyanis jó ok volt az alkoholfogyasztásra. 

Az eredeti terv az volt, hogy Z és Mickey leugrik egy "házi" pizzára és megiszunk néhány piát a névnapos tiszteletére. Mint mindig, persze hogy most is változtak a tervek. Z már az állomásról megcsörgetett, hogy hozná két ismerősét is, így ha lehet, négy főre számítsak.
Fasza, gondoltam. Két fővel több, mint ahogyan azt eredeti felállás szerint terveztem, továbbá fingom sincs, hogy ki is az a másik két arc. Névnap ide vagy oda, legszívesebben közöltem volna Z-vel, hogy hívja fel a kedves kis barátait és tájékoztassa őket arról a tényről, hogy ez nem az a parti, ahová Ők hivatalosak.
Hogy miért csak a szám jár és miért nem tettem meg? Azért, mert kurvajó arc vagyok. Sosem tudom kimondani azt, ami éppen nem tetszik és nem akarok mással is kibaszni. Na mindegy. Ezzel az fantasztikus tulajdonságommal nekem kell kezdenem valamit, mivel így mindig én leszek szopóágon.
Részemről teljesen természetes dolog, hogy nem állítok be az ismerősömhöz néhány ismeretlen arc társaságában. Ráadásul nem is egyedül lakok.

A srácok este tíz és tizenegy között ígérték magukat. Érkezésükig Mattiával, Alessiával és Sarahval főzőcskéztünk iszogattunk és beszélgettünk. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje elővenni a jó kis szabolcsi pálinkát, ugyanis ha megérkezik a siserehad, itt kő kövön nem marad. Mire felbontottam az üveget, Mattia is előkapott egy üveg Grappát, ami egy olyan nemzeti ital hazájukban, mint nálunk a pálesz.
A hangulat folyamatosan oldódott és egyre gyakrabban találkozott a grappás és a pálinkás, majd a pálinkás és a grappás pohár, mivel egy kör valójában kettőből állt. Az egyik tradicionális nedű után koccintani kellett a másikkal is.



A sűrű pálinkák közepette gyorsan összedobtam egy pizzát, mivel egyre erősebben éreztette hatását a szesz.
A grappa és a pálinka kombináció sörrel öblítve elég gyilkos tud lenni, ezen túl ha Mattia még hozzátesz "valamit" az estéhez, akkor elég hamar leesik az éjszakai járatról egy beginner versenyző.

Nem sokkal éjfél előtt beállított a "nagy" csapat és összeállt az olasz-francia-angol-indiai-magyar nemzetközi találkozó. Kétszer is bemutatkozott az új srác és a barátnője, de igazából olyan szinten szartam le őket, hogy amint kiejtették a nevük utolsó betűjét, már el is felejtettem azt. Nem volt egyik sem szimpatikus, csupán csak Z-re és Mickeyra való tekintettel próbáltam jó fej lenni.
Szerencsére ekkorra a grappa és a pálinka már megtette a hatását, így nem igazán görcsöltem rá az eseményekre.
Egyedül az dühített, hogy többszöri kérés után sem voltak képesek felfogni, hogy nem csak mi, magyarok szórakozunk ebben a házban, hanem más nemzetek fiai is,  ezért tessék angolul kommunikálni. Teljesen át tudom érezni azt a szitut, amikor körülöttem számomra teljesen idegen nyelven beszél mindenki és szart sem értek. Piszkosúl idegesítő tud lenni.
Teljesen azt hittem, hogy ma este én leszek a tolmács és nekem kell itt istápolni a társaságot. Óriási szerencsére és persze a sokadik kérésre később mindenki előásta nyelvtudását, majd elvegyültek. A sokadik pohár után már az is megkísérelt angolul beszélni, aki még józanul sem tudott igazán. Hatalmas respect a lakótársaimnak, ugyanis nagyon nyitottak voltak az új társaságra.

Hitennel az idegen arc tökéletesen elbeszélgetett (tudtam, hogy valami nem százas a gyerekkel), Z Saraht fűtötte Mickeyval felváltva, Mattia laptop dídzséskedett, én pedig Alessiával és a *Tucce gyerekkel lógtam. A csapat lerészegedésének folyamatát igazából nem áll szándékomban leírni. Mindenki tudja, hogy milyen az, mikor elveszti az uralmat saját maga felett és átadja magát a carpe diem érzésnek.
A hajnali órákra szinte mindenki kidőlt, és már csak a magyar szekció zombijárása volt megfigyelhető a konyhában.
A reggel közeledtével már csak arra vágytam, hogy mindenki hazahúzzon végre és ágyba bújhassak. A kívánság beteljesedése még sokáig váratott magára, mivel a két ismeretlen gyökér szó nélkül befoglalta az ágyam. Mickey egy babzsákon szenderült álomba, Z pedig hányni próbált az udvaron. Gyönyörűek vagytok. Gondoltam. És megint ki szopja meg? Hát persze hogy Én.

Hogy kicsit gyorsabban pörögjön az idő és a feszültségem is elnyomjam, megittam a maradék a maradék piákat, aztán nekiláttam takarítani. Mosogatás után felporszívóztam, porszívózás után pedig felmostam. Végül egy széken szenderültem álomba.
A pofátlan páros valamikor délelőtt tíz óra magasságában húzta el a belét. A hülye picsa még búcsúzóul benyögte, hogy "Jaj bocsi, hogy kitúrtunk az ágyadból, de ugye te sem gondoltad, hogy még hajnalban útnak indulunk?" Azt hittem szájba vágom. Szinte már láttam magam előtt, ahogyan az orrából ömlő vér szétfröccsen az öklömön.
Van bőr a pofádon te szutyok ribanc. Gondoltam.

UPDATE: A szomszéd felhívta a landlord, hogy túlságosan hangosak és kritikán aluli társaság szórakozott itt az előző este. Fuck. Kezdődhetett a magyarázkodás.

*Tucce: Mattia Észak-olaszországi haverja, aki néhány napja érkezett látogatóba.

Fél év után újra bekapcsolódtam a 21. század mobiltársadalomának high-tech fogyasztói közé. Mint már említettem egy korábbi bejegyzésemben, egy a mai napig kérdőjelekkel teli éjszakán sikerült elhagynom a telefonom. Az sincs kizárva, hogy ellopták, ugyanis hasonló élményben volt részem, mint a bátyámnak. Képszakadás még a szórakozóhelyen, aztán ágyban ébredés telefon nélkül. Mai napig meg vagyok arról győződve, hogy kaptam valami extrát a piába.
Na de most nem ez a lényeg. Hosszú agyalás után vettem egy HTC Sensation okostelefont még magyar földön. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy iPhone legyen, vagy valamilyen Android phone. Eddig csakis kizárólag Androidos készülékeket használtam, de most nagy volt a csábítás az Apple világába de végül a HTC győzött. Nincs semmi bajom az Apple termékekkel, ugyanis már régen MacBook felhasználó vagyok. Pont ezért tudtam nehezen dönteni, hiszen a laptopommal kompatibilisebb lenne az iPhone.
Az egyetlen problémám csupán az, hogy már minden utolsó csövesnek iPhoneja van. Nem igazán csípem a tömegcuccokat, továbbá véleményem szerintem az Andriodos mobilok sokkal nagyobb szabadságot adnak a felhasználónak. Most nem fogok itt magasröptű technikai okoskodásokba, ugyanis millió blog foglalkozik ilyen és ehhez hasonló témákkal. Eddig sem írtam a webes fejlesztésekről a technikai újdonságokról, hát akkor most miért tenném?

Úgy terveztem, hogy amikor visszatérek Londonba, majd keresek egy boltot, ahol függetlenítik a készülékem, mivel a magyar szolgáltatónál vásárolt telefonokat nem nagyon lehet külföldi kártyával használni. Ha csak nem gyárilag kártyafüggetlen a készülék.
Nem voltam hajlandó bárhol otthagyni, így a néhány négyzetméteres sufni mobil unlocking üzleteket egyből kikerültem, amik szinte egymás érik itt. Végül egy internetkávézó mellett döntöttem, ami szintén azt hírdette, hogy "Unlock all mobile phone". Azt kérték, hogy egy óra múlva menjek vissza, addigra megoldják 20 fontért cserébe. Jobbat nem is kívánhattam volna, így otthagytam.  
Nos, az egy órából először három óra lett, majd kérték, hogy másnap menjek vissza. Akkor már láttam a kis indiai eladó arcán, hogy valami nem százas. Kérte, hogy menjek vissza két nap múlva, mert még nem sikerült kisütni. Fasza. Gondoltam.
Két nap múlva mikor visszamentem a végeredmény a következő volt; "Sorry my brother, but we can't unlocking your phone." Nagyokat pislogva kérdeztem, hogy de mégis mi a probléma? A válasz pedig az volt, hogy a magyar T-Mobile szolgáltató készülékeit nem tudják függetleníteni. Igazából nem értem, hogy mi lehet a probléma, ugyanis már hivatalosan is függetleníthetőek az európai HTC Sensation készülékek bootloadere. Ha ez már lehetséges, akkor nem igazán tudom, hogy mi lehet a probléma. Unlock all mobile phone mi? Hát ezt jól beszoptam. 

Gondolom nem kell részleteznem, hogy ez a kilenc nap, amit otthon töltöttem, nem igazán volt kispálya. Előző posztjaimban már említettem, hogy tartottam kicsit a hazautazástól, mivel éreztem, hogy valami történni fog. Az előérzetem nem csalt, (mint ahogy többnyire sosem) szépen lassan beteljesedett minden. Volt GHB-s mérgezés, lábszártörés, szerelmi csalódás, verekedés és merev részegség. A meglepő csupán csak az, hogy mindez nem velem történt. Nah jó. Az utóbbi velem (is). Annyira nem akarok belemerülni a részletekbe, de a legjobb, ha az elején kezdem. Nem fogom leírni, hogy mikor és hol voltam húgyon, mivel úgysem emlékszem rá, akkor meg mit írjak. Meg az amúgysem lényeges.

A gép 17-én pénteken reggel indult Lutonról 08:15-kor. Ahhoz, hogy kényelmesen elérjem a járatot, már éjszaka el kellett indulnom Walthamstowból. A buszom 3:25-kor indult a Central Station-ről, amivel nem kevesebb mint egy óra utazás után eljutottam a Victoria Station-re. Stoke Newingtonnál Té is felpattant a buszra, így valamivel elviselhetőbb volt az éjszakai trip. Néhány félálomban elfogyasztott szendvics után, mikor megérkeztünk a Victoriára, húsz percünk volt, hogy elérjük azt a Green Line buszjáratot ami elvisz minket a lutoni reptérig. Újabb másfél órára utazás következett. A busz lágy zötykölődése és az elsuhanó éjszakai fények néha álomba ringattak, de ez az alvás csak annyira volt elég, hogy még nagyobb mosott szar legyek, ugyanis azon az este már le sem feküdtem aludni.

A reptérre érkezésünk után első utunk a check-inhez vezetett, ahol közölték, hogy túl nagy a kézi poggyászom és fel kell adnom amiért plusz 25 fontocskát kellett leperkálnom. Miért is ne? Miért menne minden zökkenőmentesen?
Nem nagyon túráztattam magam a dolgon, ugyanis szart sem tudok tenni ellene, továbbá pedig ha ez az ára annak, hogy végre a gépen üljek, hát legyen. Csak induljunk már. Gondoltam.
Amikor azt hittem, hogy miután leadtam a csomagom, átvilágítottak, átmotoztak (mert persze hogy becsipogatm) még további négy spontán ellenőrzésen kellett átesnünk, ami normális esetben nincs. Az újabb ellenörző pontokon fegyveres őrök és kommandósok társaságában újra elkérték az útlevelünket és közben arra voltak kíváncsiak, hogy milyen céllal voltunk Angliában, mikor szándékozunk visszatérni, továbbá mennyi pénz van nálunk. Már nagyon közel voltam ahhoz a szinthez, hogy megkérdezem tőlük; - ugyan mi a fasz közöd van hozzá? Nem igazán tudtuk mire vélni ezeket a kérdéseket.
Már nagyon nyűgös voltam, de azért félig csipásan, kajla vigyorral az arcomon mindenre kérdésre próbáltam értelmes választ adni. Már csak az hiányzott volna, hogy valamiért gyanús legyek, és jöhet a gumikesztyűs seggbeturi vizsgálat egy masszív "ügynöktől", aki zavarba ejtően hasonlít Csubakkára. Jáj! Még belegondolni is rossz. Nem akartam mást, csak a a repülőn ülni végre pihenni.

Később arra a következtetésere jutottunk Tével, hogy valószínűleg az angol barátaink már most rá vannak parázva az Olimpiára, ami érthető is. Ha valaki el akar valamit követni, (márpedig véleményem szerintem el is fogják követni azt a valamit) akkor már most be kell csempészgetni a szükséges alkatrészeket. A "B" betűs szót nem mondjuk ki, vagy írjuk le, de ettől függetlenül mindenki tudja, hogy miről beszélek.
Egy jó fél órás késés után végre megnyitották a kapukat és végre elindulhattunk a gépünkhöz. A kis rózsaszín A-320-as az Izrael Airlines egyik járata mellől indult közvetlen. Kicsit elgondolkodtam. Talán ezért (is) ellenőriztek minket annyira? Áh. Hagyjuk inkább. Ebbe a gondolatmenetbe most inkább nem megyek bele.

A szokásos "balesetvédelmi oktatás" után, mikor mindenki megtudja, hogy mit kell tennünk egy esetleges repülőgép katasztrófánál, végre már a kifutót szaggattuk padló gázzal. Igazából sosem értettem ezeket a kiselőadásokat, mivel ha gáz van, nem sok szart érek az oxigénmaszkkal, a mentőmellénnyel pedig egyenesen kitörölhetem a seggem. Akkor már nincs más hátra, mit a jószerencsére bízni magunkat és serényen bűnbocsánatért imádkozni. 10.000 méter magasságból ha zuhanni kell, szerintem nem egy szaros öv, vagy oxigénmaszk fogja megmenteni az életem, hanem a pilóta rutinja. Már ha egyáltalán nem szakad szét a gép még a levegőben. Jah bocs. Akkor ott a mentőmellény. Hátha üzemel ejtőernyőkén is.

A szokásos 1 óra 50 perces repülést sikerült megtoldanunk még háromnegyed órával, mivel a ferihegyi, jaj elnézést! Akarom mondani a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér kifutóját olyan hó borította, hogy senkit nem engedtek sem fel, sem pedig leszállni. Előttünk még legalább négy gép várakozott landolásra. Kicsit már kezdtem szarul lenni, mivel a gép szárnyán kívül nem sok szart láttam a nagy tejfölszerű masszán kívül. Holdingoltunk egy jót, ahogy ezt a szakmabeliek mondják.

Mondhatni, hogy szerencsénk volt, ugyanis később a hírekben is bemondták, hogy az utánunk érkező gépeket már átirányították más repterekre. A döntés előtt is már csak azok a pilóták merték bevállalni a landolást, akiknek volt vér a pucájukba. Ezek szerint a mi pilótánk sem szarral gurigázott kiskorában.

Akkora hó fogadott minket, hogy a busz, amivel a géptől szállítottak a terminálba, néhány percre elakadt. Kibaszott hideg volt. A londoni 4-5 fokos hőmérséklet után a kemény mínuszok csontig hatoltak.
Mindegy, lényeg hogy Ferihegy! Még a reptéren váltottunk egy menetjegyet a nagy becsben tartott MÁV egyik Intercityjére, ugyanis Nyíregyházát csak így tudtuk a leggyorsabban megközelíteni. A 13:40-es IC-n már Laci barátunk várt, akinek a társaságában folytattuk tovább az utazást a büfékocsiban, ahol néhány sör társaságában jól kibeszéltünk mindent. A "nyíregyházi napok" abban a pillanatban kezdetét vette.

Tizennégy óra kemény utazás és megpróbáltatások sorozata után végre megérkeztünk. Azt ezt követő napok nem szóltak másról, mint a családról és a barátokról, a hatalmas kajálásokról, beszélgetésekről és piálásokról. Ezalatt a kilenc nap alatt fel is kaptam 3kg-ot. Ez is azt bizonyítja, hogy a magyar kajánál, sőt, helyesbítek. "Anya főztjénél" nincs jobb a világon.
Másnap nagyim is meglátogattam, ugyanis az utóbbi időkben elég rossz érzések bolyongnak bennem vele kapcsolatban. Igazából tudom, hogy hamarosan bekövetkezik, de nem szívesen beszélek erről.
Nos, most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy meglátogattam a kedvenc kis falumban Mádon, ahonnan édesanyám is származik. Imádom azt a környéket. Számomra Mád olyan, mint egy kis ékszerdoboz. Sosem felejtem el, hogy először el sem akarta hinni, hogy ott vagyok. 

Az első nyíregyi éjszakán egy Robot Rock bulinak csúfolt "zenés mulatságra" látogattunk el az Y2K-ba, ahol még jobban egyértelműbbé vált számomra, hogy kibaszottúl kezdünk öregedni. A sok tizenéves tini leányka úgy vedelte a házit, mint a fater fénykorában.
Igazából nem zavart a dolog, mivel jókat derültünk ezeken a kis kakaskodó gimiseken. Olyan keményre tudták inni magukat, hogy legszívesebben még Chuck Norrist is kiütötték volna a cipőjéből aznap az este.
A zene fos volt, a társaság öt csillagos, a vendégkör egy nagy büdös nulla kétszer áthúzva. Mikor elhagytuk a helyet, teljesen azt hittem, hogy egy rendőrségi nyílt napon vagyunk, ugyanis az egész rendőrörs ott állomásozott az Y előtt. Ide inkább bébiszitter kéne, nem rendőr. Gondoltam.
Másnap meg is jelent a sajtóban egy olvasói levél egy tini tollából a informtól már jól megszokott hatásvadász stílusban.

Nem tudom mit kell ezen annyira parázni. Amikor én voltam annyi idős, mint ez a srác,  minden héten elcsattant egy-két maflás. Ez az utcai hierarchiai besoroláshoz elengedhetetlen eszköz volt akkoriban, ami minden héten változott. Ha véletlenül mi maradtunk alul, akkor nem hívtuk egyből a rendőrséget és nem vertük a nyákunk a sajtóban. Fontosabb volt a büszkeségünk. Ez egy íratlan szabály volt akkoriban. Na de mindegy. Változnak az idők.

A szédületes tini buliból tanulva a hátralévő éjszakákat inkább a Bluesban és az Unicumban töltöttük, vagy ha nem volt kedv a csavargáshoz, inkább összerántottunk egy jó kis házibulit lángossal, rakott krumplival, pálinkával és sörrel fűszerezve. Életem legjobb rakott krumpliját hoztuk össze Fera barátommal.

Annak ellenére, hogy kerültük a tömeget és a nagyobb társaságokat, még így is utolért a baj. Tének sikerült egy elég keményet perecelnie, miközben hazafelé tartottunk a közeli benzinkútról az éjészaki piavásárlásból.
Először nem is akartam elhinni, hogy nagy a baj, ugyanis láttam az egész esést és nem tűnt nagynak. Részegek sem voltunk (annyira) és a Té kezében lévő pezsgő sem tört el mikor elesett.
Néhány lépés után mégis úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a balesetire, ugyanis Tének elég nagy fájdalmai voltak. Miután a PARASZT röntgenes elkészítette a felvételt a sérült lábról kiderült, hogy két helyen is eltört Té lábszára. Egyből be is gipszelték és már haza sem engedték, másnap délutánra pedig már meg is műtötték. Szegény, jól beszopta. Az orvos repülni sem engedte a tronbózis para miatt, így nem hogy Pestre, de még Londonba sem tudott velem visszarepülni. A turnét "egyedül" folytattam.
A fent említett paraszt jelzőt most nem fogom kifejteni, de szerintem mindenki képeben van a magyar egészségüggyel és az ott dolgozó csőcselékkel.

A baleset után kicsit felborult a program. Az eredeti terv az volt, hogy csütörtöktől bevesszük Budapestet, de így picit változott a terv. Akikkel találkozni szerettem volna, ők hazajöttek Nyíregyházára, így teljesen fölöslegesnek láttam négy napot Pesten tölteni. Amúgy sem nagyon csipázom azt a várost.
A négy napos budapesti turnét először teljesen le akartam fújni, de végül úgy döntöttem, hogy egy éjszakát mégis csak ott töltök. Gabro barátomat szó szerint kibaszta a skizofrén karrierista hülye picsa barátnője, aki már egyszer eljátszott valami hasonlót, csak két éve rájött, hogy ő mennyire szereti Gabrót és fogadja vissza. Nekem már itt bűzlött az egész, na de Ők tudják. Gondoltam.
Gabrovics ameddig a kiköltözését intézte, mert ugye a csaj javaslatára össze is költöztek, addig beszereztem néhány italt az estére, továbbá némi reggelinek valót. Úgy gondoltam, ha már ott vagyok a Pannónia utca közelében, akkor ott veszek meg mindent és egyúttal csekkolom a régi kéróm is, ahol közel egy évet húztam le.

Estére még Csabi barátom is csatlakozott hozzánk, majd egy csendes sörözgetés, pálinkázás és egy kevés bólózás kíséretében kisétáltunk a rakpartra. Kicsit furcsa helyzetben éreztem magam, ugyanis Gabro tőlem várt valamilyen lelki támaszt. Pont tőlem, aki ebben a témában szintén nem áll a helyzet magaslatán, de azért megpróbáltam és ezzel le is zártam a "Nyíregyházi és Budapesti Napok" elnevezésű programsorozatot és másnap meg sem álltam Walthamstowig.

Eközben Nyíregyházán sem állt meg az élet. Szombaton éjszaka egy koncertre volt hivatalos a bátyám, ahol több mint valószínű (az orvos szerint is) GHB-t kevertek a piájába. 
Nem is nagyon értette, hogy hogyan a picsába tudott berúgni három üveg sörtől. Teljes képszakadás. Csupán annyira emlékszik, hogy kikérte a harmadik sörét, majd másnap a nappaliban ébredt kabátban és cipőben enyhén összetört arccal.

Most két lehetőség van. Az egyik az, hogy megverték, a másik eshetőség pedig az, hogy többször elesett. A kabáton található horzsolások mindkét teóriát alátámasztanák, de ugye nincs semmi emlék. Másnap az ilyen mérgezéssel járó mellékhatások egytől egyig jelentkeztek. Szédülés, hányinger, durva kedélyingadozás és részleges emlékezetvesztés, amihez még társult egy jó kis agyrázkódás.
Annyira szívesen találkoznék azzal az emberrel aki ezt a fost borongatja a piákba, mert legszívesebben a szart is kiverném az elbaszott hülye fejéből. Már csak azért is, mert valami hasonlón mentem át én is még 2011. októberében. Olyan szinten megmérgeztek (szerintem), hogy még a telefonom is elhagytam/ellopták. Hasonló tapasztalatokról és mellékhatásokról tudtam én is beszámolni másnap mint a bátyám, csupán csak az esés vagy verés maradt el. Azóta nem iszok szórakozóhelyen csakis kizárólag dobozos, vagy üveges piákat.

Igen, már megint elhanyagoltam az írást. Hogy miért? Azért mert kurvára nem volt kedvem egy sort sem írni, erőltetni pedig semmi értelme. Utolsó bejegyzésem óta nem sok szar történt. Túl vagyunk Whitney Houston gyászdömpingjén, halála okainak latolgatásán és a szerelmesek ünnepén, a Valentín Napon. Most pedig pakolászok, mivel 17 óra múlva irány a repülőtér.

Vegyes érzelmekkel készülök az útra, mivel egy kicsit tartok attól a bizonyos magyar valóságtól. Na nem az aktuális politikai helyzetre célzok, (amúgy is szarok a politikára) hanem azokra a dolgokra, amiket otthon hagytam négy hónappal ezelőtt. Nem hiszem, hogy bármi is megváltozott volna.
Más normális ember örülne, hogy két hónap híján fél év után újra láthatja a családját, barátait, de én valamiért nem tudok még örülni. Hogy egészen pontosan fogalmazzak, jó lesz látni azokat az embereket, akik fontosak számomra, de attól tartok, hogy a régi emlékek a megérkezésemmel párhuzamosan visszatérnek. Azok az emlékek és kellemetlen szituációk, amiért négy hónapja Londonig meg sem álltam.

***

Túl vagyok egy Valentín Napon, vagy Bálint-napon, kinek hogyan tetszik. Hát igen. Nem egészen kellemes "ünnep" azok számára, akiknek erről az eseményről csupán csak emlékek ugranak be. Olyan emlékek, melyeket vagy kitörölne örökre, vagy éppen ellenkezőleg. Annyiszor élné újra, amennyiszer csak tehetné.
Nem nagyon szeretem ezt az Amerikából importált flancos ünnepet, hisz van nekünk egy május elsejénk, ami szintén a szerelmesek ünnepe, és még magyar is. Elvtársaim, meg ne haragudjanak, tudom, hogy Önöknek ez a nap inkább a munka ünnepe, a munkavállalók szolidaritási napja 1882 óta, de ezt most úgy istenigazából leszarom.
Nekem csak annyit jelent a február tizennegyedike, hogy költsük pénzünket a véget nem érő szívecskés bazárok végeláthatatlan sorai között.
A véleményem ellenére, minden éven kivettem a részem ebből az ünnepből. Marketingfogás ide vagy oda, jól esett kedveskedni annak az embernek, akit szeretek. Hívhatjuk Valentin napnak, de hívhatjuk akár csak egy szinpla keddi napnak, egy napnak a hétből, mikor egy kicsit jobban kimutatjuk az érzelmeinket. Meg amúgy is. Nem csak ezen az egy napon kell kimutatnunk érzelmeinket. Fúbazdmeg. Miket írok én?
A lényeg, hogy még most sem sikerült tovább lépnem. Lehet, hogy valóban meg kéne látogatnom egy pszichológust, mivel nem teljesen normális dolog, ha nyolc hónap után is még mindig a "múltban élek".

A lehetőségem meglenne mindezt lezárni, de ehhez egy új kapcsolatba kéne belelépnem. Ennek a lehetősége meg is lenne egy olyan lánnyal, aki kedves, okos és még csinos is. Valljunk be, hogy a mai világban azért ezt a hármast egy nőben megtalálni elég nehéz.
Talán pont ez a válasz a miértre, hogy miért nem akarok tőle semmit. Érzem, hogy én még máshol vagyok. Nem tartanám helyesnek azt a lépést, ha őt használnám fel arra, hogy felejtsek.
Mert mi van akkor, ha nem megy? Benne van a pakliban. Akkor persze, hogy én vagyok megint a nagy geci. Ez nem az én formám.
Ennek a típusnak nem rám, hanem egy normális épelméjű srácra van szüksége. Nem olyan fiúra, aki még mindig egy régmúlt szerelmet hajkurász.
Jó, azt hiszem ebből a Valentín napi maszlagból ennyi elég is volt. Bassza meg a kis Valentin a bisexuális Kupidót.

***

Most kanyarodjunk kicsit vissza az utazásra. Nézzük, hogy mit felejtettem el.
Indulás előtt mindenképpen le akartam még dobni az önéletrajzom két helyen, amit sikeresen el is intéztem még hétfőn. Bíztatóak a visszajelzések.
Bank elintézve, mivel jeleznem kellett a Barclaysnál, hogy külföldön szándékozok használni az angol bankkártyám.
Kisebb utazótáska beszerezve, mert csak egy kézipoggyásszal tervezek hazalátogatni. Minek fizessek még pluszban a csomagokért is, ha csak kilenc napra megyek. Bőven elférek egy kisebb táskában is.
Ruhák kimosva, már lassan meg is száradnak.
Buszjegy megvásárolva, mellyel a Victoria Stationről utazok a reptérre.
A járatra való online check-inn megtörtént, beszállókártya kinyomtatva.
Már csak néhány angol édességet és teát kell beszereznem, amit az otthoniak ígértem. Igen Zsófi, nem felejtettem el a Doritos chipset.
Azt hiszem ez minden. Azt hiszem...
Remélem, hogy nem fogják törölni a járatot havazás vagy bármilyen szélsőséges időjárási tényező miatt, ugyanis Magyarországon ahogy elnézem, elég fasza az idő mostanában.

Ha már az egész ország erről a két elbaszott szerencsétlen balfaszról beszél, akkor én is megemlékezek róluk egy posztban. Szép volt srácok. A további kreatív munkák itt megtekinthetőek.

Éjszaka a flightradar24 segítségével teljesen véletlenül sikerült nyomon kísérnem a nemzeti légitársaság fekete seregét. HA-LOP "hazaért". Az utolsó Malév-gép is landolt az írországi Shannonba, a lízingcég telephelyén. Ha valaki nem tudná, csődbe ment a Malév.

A napokban arra kértek, hogy töltsek ki egy 95 kérdésből álló tesztet. A kérdőív alapján megtudhatjuk, hogy a 16 személyiségcsoport közül melyikbe tartozunk. Én egy ENFP vagyok.
Miután megtudtuk az eredményt, egy terjedelmes személyiség elemzést is kapunk. Kicsit furcsa volt saját magam analizálását olvasni, mivel jelenleg én magam sem vagyok tisztában önmagammal. Nem mondom, hogy nem ismertem magamra néhány helyen, de egy-két állítással nem igazán értek egyet. 

ENFP - "Bajnokok" [ Idealisták ]

Én már a "bajnokok" megnevezéssel sem nagyon értek egyet. Lehet, hogy régebben ezt a kategóriát képviseltem, de egy ideje úgy érzem, hogy elvesztem. Kibaszottúl nem vagyok bajnok.

Elég ritka "faj" vagyok szerencsére. Ha ez az empatikus embertípus dominálna a földön, nem tudom hogy hol lennénk.

Jung-i funkció preferenciák sorrendje:

• Domináns: (Ne) Extravertált Intuíció
• Kiegészítő: (Fi) Introvertált Érzés
• Harmadlagos: (Te) Extravertált Gondolkodás
• Alárendelt: (Si) Introvertált Érzékelés

Elemzés
Lelkes és élénk a fantáziája. Az életet lehetőségek sorának tartja. Könnyen átlátja az összefüggéseket, ezért önbizalommal cselekszik. Szüksége van mások támogatására, ám ezt ő is megadja a környezetének. Jó nyelvérzékére támaszkodik, és sikeresen improvizál.

A fantáziám valóban élénk, az összefüggéseket hamar átlátom, viszont úgy érzem, hogy nem cselekszek kellő önbizalommal. Hogy miért? Azért, mert nem látok lehetőségeket a jelenlegi életemben.

Az ENFP-k mind az ötletek mind az emberek felé nyitottak, továbbá mindenkit és mindent egy gyakran bizarr kozmikus egész részeként látnak. Segíteni vágynak (legalábbis a saját definíciójuk szerint), és arra, hogy szeressék és csodálják őket, egyéni és emberbaráti szinten is. Elviekben érdeklik őket az új ötletek, de végül a többségüket elvetik ilyen vagy olyan okból.

Társadalmi és személyes kapcsolatok:
Az ENFP-ket nagy adag bolondos báj jellemzi, mellyel rendhagyóságuk ellenére a nehéz embereknél is behízelgik magukat. Társaságkedvelők, viccesek, és valóban szeretik az embereket. Társként szívélyesek, szeretetteljesek (sok a közszemlére tett érzelem) és zavarbaejtően spontánok. Ennek ellenére van úgy hogy, a figyelmük csak rövid ideig koncentrálódik egy-egy kapcsolatra; az ENFP-ket könnyen kíváncsivá teszik és megzavarják az új barátok és ismerősök, és a régebbi kapcsolataikat hosszú időre elfelejtik. Kevésbé érett ENFP-k úgy érezhetik, hogy állandóan a figyelem középpontjában kell lenniük, hogy biztosak legyenek abban, hogy mindenki csodálatos és elragadó személyiségnek tartja őket. Az ENFP-knek a kozmikus szemléletükhöz kapcsolódóan erős, néha szokatlan meggyőződéseik vannak különböző dolgokról. Általában a társas készségüket és kapcsolataikat használják fel, hogy szelíden meggyőzzenek másokat a szemléletük helyességéről; ez néha oda vezet, hogy elhanyagolják a legközelebbi és legkedvesebb embereiket, míg körberöpdösve megpróbálják megváltani a világot.

Nos, itt több baromságot is megcáfolnék. "Ennek ellenére van úgy hogy, a figyelmük csak rövid ideig koncentrálódik egy-egy kapcsolatra; az ENFP-ket könnyen kíváncsivá teszik és megzavarják az új barátok és ismerősök, és a régebbi kapcsolataikat hosszú időre elfelejtik. Kevésbé érett ENFP-k úgy érezhetik, hogy állandóan a figyelem középpontjában kell lenniük, hogy biztosak legyenek abban, hogy mindenki csodálatos és elragadó személyiségnek tartja őket." Ez egy óriási bullshit. Nem szokásom hanyagolni az emberi, baráti kapcsolatokat, továbbá rühellek a figyelem középpontjában lenni. Igazából leszarom, hogy ki mit gondol rólam, nem vagyok cirkuszi bohóc.

Munkakörnyezet:
Az ENFP-k kellemesek, lezserek, és általában vidám dolog velük dolgozni. Jó ötleteik vannak, nagy segítséget jelentenek a brainstormingos megbeszéléseknél. A feladat végigvitele ennek ellenére általában problémás: gyorsan elkezdenek unatkozni, különösen, ha egy újabb, érdekesebb projekt jön szembe. Szeretnek halogatni is, mind a határidők betartásakor, mind a rájuk osztott kisebb, érdektelen feladat elvégzésekor. Az  ENFP-k akkor a leghasznosabbak, ha egy-két J-vel együtt dolgoznak, akik behozzák a lemaradást. Az ENFP-k gyűlölik a bürokráciát, elviekben és gyakorlatilag is: mindig lesz egypár hangsúlyos keresztesháborújuk a bürokrácia valamely része ellen.

Ez valóban így van. Először képtelen vagyok észrevenni a lehetőséget abban a bizonyos új projektben és ezeket többnyire baromságnak is tartom. Később újra átgondolom az elképzelést, majd elkezdem a brainstormingot saját magammal.
Az az állítás pedig teljesen kizárt, hogy lezserségem miatt mással végeztetem el a feladatom. Szeretem a stresszhelyzetet, mivel akkor gyorsabban és jobban dolgozok.

Az ENFP-k barátságos emberek. A legtöbbjük igazán jó társaság. Az ENFP-k a leglágyabb szívű emberek között vannak. Az ENFP-knek megvan a “hülyeség kapcsolójuk”. Tudnak intellektuálisak, komolyak és üzletszerűek lenni egy ideig, de ha lehetőségük van rá, átállítják a kapcsolót, és átváltoznak neveletlen gyerekké, az uszoda veszedelmévé, csiklandozóvá például. Amikor ebbe a módba vannak kapcsolva, akár részegnek is tűnhetnek. Egy tanulmány azt írja, hogy az ENFP-k túl vannak reprezentálva a pszichodrámában. Legtöbbjüknek természetes tehetsége van a szerepjátszáshoz és színészethez. Az ENFP-k szeretnek vicces történeteket mesélni, különösen a barátaikról. Ez a hajlam lehet az oka, hogy vonzódnak az újságíráshoz.

Itt egyetlen dolog szúrt szemet. Nem szokásom kibeszélni a barátaimat, pedig szakmámat tekintve, (hangsúlyozom) valóban újságíróként végeztem, dolgoztam is ebben a munkakörben, de nem tartom magam vérbeli újságírónak. Véleményem szerint ha életünk végéig gyakoroljuk a szakmát, akkor sem leszünk nagybetűs újságírók. Ez olyan mint a gitározás. Sohasem leszel profi gitáros. Mindig lesz jobb nálad.

Az ENFP-k globális tanulók. Bőven elég az ENFP számára ha elég közel jut a megoldáshoz– ez idegesítheti a precízebb gondolkodó típusokat, különösen az olyan esetekben, mint a zongoragyakorlás. (“három negyedhang vagy négy … mi a különbség?”)  Meglepő módon némely ENFP-k képesek elsajátítani olyan pontosságot követelő tárgyakat is, mint a matematika.

Helytálló, hogy én a tudást másképpen definiálom, de a matekhoz hülye vagyok.

Az ENFP-k számára az élet a barátokról szól, még inkább, mint a többi NF számára. Ők tartják fenn a kapcsolatot, és néha áldozatává válnak a kevésbé törődő embereknek. Az ENFP-ket a mások társasága tölti fel energiával. Néhányuknak igazi nehézséget okoz az egyedüllét, különösen, ha az rendszeressé válik.
Az ENFP-ket néha meg tudja lepni a másodlagos érző funkciójuk. Mélyen érzett értékeiken alapuló hirtelen döntéseik kiszámíthatatlan következményekkel járhatnak. Több ENFP mondott fel az állásából ilyen pillanatokban.

Nagyon sokszor megkaptam a pofámba, hogy nekem a barátok mindennél fontosabbak. Az tény, hogy fontosak, de mindig igyekeztem egy egészséges egyensúlyt fenntartani. Az pedig, hogy mások társasága tölt fel energiával, ez egyenesen marhaság. Ha rossz hangulatban találnak, társaságukkal nem feltöltenek, hanem inkább felbasznak, amit persze nem mutatok ki. Igyekszek túl lenni a párbeszéden vagy a találkozón, aztán viszlát. Hogy miért nem mutatom ki? Nem akarok mást megbántani és a konfliktusokat sem szeretem.
Az egyedüllétet pedig imádom, mivel akkor át tudom gondolni a dolgaimat. Nem kell "szerepet" játszanom,  magammal szemben teljesen őszinte lehetek. Nagyon kevesen ismerik a valódi énem.

Stresszes helyzetben:

• Túlhajszolja magát, túl sok mindennek kötelezi el magát – túlhajszoltnak és túl sok minden iránt elkötelezettnek érzi magát.
• Érzelmileg érzékennyé válik, azt hiszi, senki sem értékeli őt, és senki nem törődik vele
• Újra és újra próbálja összeilleszteni az egymással ellentétes részeket harmonikus egészbe
• Bűntudata van, amiért nem tett meg többet
• Távoli és színes fantáziákba menekül, mint amelyek megoldások jelen problémákra

Miután szétanalizálta a fejem ez az teszt, a sok okosság után néhány valós és kitalált "híres" személyiséget is felsorol, akik szintén ENFP emberadagok.

Lev Nyikolajevics Tolsztoj, Joseph Haydn, Charles Dickens, Thomas Paine, Oliver Stone, Robert Downey Jr., Meg Ryan, Sandra Bullock.
Anakin Skywalker, Lara Antipova, Dr. Doug Ross.
Beszarás, komolyan mondom.

A bejegyzés a blogomban szigorúan helykitöltő szándékkal jelent meg!

UPDATE

Hihetetlen, hogy még mindig itt járok... Lehet, hogy valami elcseszett csajos magazin szerkesztői pozíciójára kéne beadnom az önéletrajzom. Viszont ha már elkezdtem "önmagam felfedezését", akkor be is fejezem.  Bloody hell.

A "Bajnokok" (ENFP) olyan emberek, akikben könnyen megbíznak mások, ezért kiemelkedően dolgoznak közvetítőként, tanácsadóként, riporterként vagy tanári szerepekben. Bármilyen feladatot jól ellátnak, ahol kapcsolatokat kell kezdeményezni. Lehetnek újságírók, rovatvezetők, reklámszövegírók, reklámügynökök. A művészetek területén is megtalálhatóak mint karakterszínészek, karikaturisták, művészeti oktatók. Ha egy Bajnok esetleg étteremvezetőként szeretne dolgozni, akkor valamilyen különleges ügyfélkörnek tervezett egyedi helyszínen lesz leginkább elemében. Ne lepődjünk meg azon sem, ha feltalálónak válik be legjobban egy Bajnok. Jellemzően ez a típus váltogatja leggyakrabban a foglalkozásait, mert az élet minél legélénkebb megtapasztalása hajtja őket. Charles szerint: "Már sokféle állásom volt, és ha már nincs semmi lehetőség az újszerű alkotásra, keresek valami mást. Az életem tele kell legyen újdonságokkal, szenvedéllyel és örömmel."

Ajánlott foglalkozások:
előadóművész, színész, dalszövegíró, zenész, rendező, rádió műsorvezető / dj,  költő, újságíró, divatiparban, énekes, producer, író, pincér, képregény szerzője, televízióban munkatárs, táncos, festő, lemezbolt tulajdonosa, modell, szabadúszó művész, tanár (képzőművészet, dráma, zene), jelmeztervező, koreográfus, alkotó művész.

Nem ajánlott foglalkozások:
adatokat elemző, tudós, kutató, pénzügyi tanácsadó, üzleti elemző, irodavezető, matematikus, bankár, irodai dolgozó, informatikus, hálózati mérnök, stratéga.

Magánélet:

Erősségei egy kapcsolatban:

• Jól kommunikál
• Természeténél fogva kedves melegszívű
• Szórakoztató vele lenni: humoros, energikus, drámai és optimista
• Érzékeny mások érzéseire
• Lojális és elkötelezett
• A legjobbat hozza ki mindenkiből

Gyengeségei egy kapcsolatban:

• Hajlamos megfojtani a másikat érzelmeivel
• Lelkesedése nem mindig realisztikus
• Nem érdekli őt a minden napi dolgok, mint a számlák kifizetése, takarítás
• Még sokáig benne marad egy kapcsolatban annak ellenére, hogy már nem működik
• Hihetetlenül rosszul viseli a konfliktust és a kritikát
• Nem veszi figyelembe a saját szükségleteit
• Mivel állandóan a tökéletes kapcsolatot keresi, gyakran váltogathatja partnereit
• Könnyen elunja magát
• Nem tud másokat megbüntetni vagy leszidni

Mint szerelmi partner:
Az ENFP melegszívű, megfontolt, szenvedélyes partner, aki hajlandó bármit megtenni, hogy a kapcsolata jól működjön. Lelkes, idealista, nagyon rugalmas és arra koncentrál, hogy a másik jól érezze magát. Ezek a tulajdonságok miatt kifejezetten a pozitív személyes kapcsolatokat keresi és képes a kapcsolatában kreatív és szórakoztató maradni. Az ENFP nagyon komolyan veszi az elköteleződést, és általában lojális és hűséges a partneréhez.Néhány problémát jelentő terület a kapcsolatokban azonban az ENFP számára is adódik: az első probléma, hogy az ENFP képtelen kilépni a már rosszul működő kapcsolatból. Hajlamos önmagát okolni és azt hinni, hogy a kapcsolat sikeressége csak rajta múlik. Mivel perfekcionista, nem szereti beismerni a vereséget, így olyan kapcsolathoz is ragaszkodik, amiből már rég ki kellett volna lépnie. Ha szakít is, tényleg azt hiszi, hogy az ő hibájából ment tönkre a kapcsolat és hogy valami biztos lehetett volna még tenni, hogy megmentse a szerelmet.A másik oldalon, sok ENFP-nek az okoz nehézséget, hogy koncentrálni tudjon és véghez vinni valamit, amibe bele fogott. Így egyes ENFP-nek épp az jelenthet nehézséget, hogy monogám, hosszú kapcsolatban benne maradjon. Ha olyan partnerrel kerül össze, aki nem értékeli lelkesedését és idealizmusát, az ENFP hamar elunja magát. Egy unatkozó ENFP hamar boldogtalan lesz és kilép a kapcsolatból.Mivel a kapcsolatok központi szerepet töltenek be az ENFJ életében, nagyon belemerül szerelmi kapcsolatába is. Hajlamos folyamatosan faggatni partnerét, hogy érzi magát, mit csinál, mit érez stb. Ez megterhelő lehet a másik számára.Az ENFP problémás terület egy kapcsolatban, hogy nagyon nem szereti a konfliktusokat. Inkább a szőnyeg alá söpri a problémákat, akkor is, ha a partner meg akarná beszélni. Könnyen beadja a derekát, csak hogy véget vessen a kényes helyzeteknek. Fel kell ismernie az ENFP-nek, hogy nincs vége a világnak, ha veszekszik partnerével, ha valamiben nem értenek egyet.Az ENFP-nek szüksége van a folytonos pozitív megerősítésre, hajlamos kicsikarni bókokat. Szereti hallani a partnerétől, hogy az mennyire szereti, értékeli és ő is szívesen viszonozza a hasonló bókokat. Kreatív és energetikus szeretete kimutatásában. Személyes kielégülését abban leli, ha látja hogy a partnere boldog.

Szexualitás:
Kreatív, maximalista, játékos és szenvedélyes a szexben. Gazdag fantáziavilága kreatív és szórakoztató szeretővé teszi, akinek általában mindig van egy új kipróbálásra szánt ötlete. Hisz abban, hogy a szexualitás egy módja a szerelem kifejezésének, hogy mennyire szereti a másikat.

Funkcionális elemzés

Extravertált intuíció (Ne):
A fizikai világ, mind a föld, mind a világegyetem az elsődleges információforrás az ENFP számára. Ahelyett, hogy úgy érzékelné a dolgokat, ahogyan léteznek, a domináns intuíció azokra a dolgokra érzékeny, amik lehetnének. Ezek az extravertált intuitívok nagyon értenek a mintákhoz és kapcsolódásokhoz. Természetes érzékük van a kapcsolatokhoz, különösen az emberek és az élő dolgok között lévőkhöz. Az intuíciójuk erősen támaszkodik az érző funkcióra az értelmezésben és összpontosításban. Legjobb mintázatai visszatükrözik az emberek érdekes pontjait, és előhívják a viselkedés, beszéd és kifejezésmód karikatúráit.

Introvertált érzés (Fi):
A segédfunkciót betöltő érzést többször értik bele a kommunikációba szavak nélkül, minthogy azt nyíltan kifejeznék. Amikor kifejezik, romantikus és tiszta légköre van, mely oda nem illőnek látszik ebben a hibákkal teli, tökéletlen világban. Saját védelmében az érző ítélkezés gyakran és fürgén enged utat a humornak. Azok az ENFP-k, akik túl gyakran nyilatkoztatják ki az érzéseiket, elriaszthatják a természetes módon magukhoz vonzott baráthadak egy részét.

Extravertált gondolkodás (Te):
Az extravertált gondolkodás, mely személytelen következtetésekre jut, a harmadlagos pozíciót foglalja el. Alkalmanként használva, az ENFP-k sok hasznot húzhatnak ebből a képességből. Mivel a gondolkodásuk kevésbé érett, és hiányzik belőle a magasabb rendű funkciók kifinomultsága, nem alkalmas arra, hogy az előtérben használják. Mint a többi FP típusnál is látható, az az ENFP, aki nem ügyel a gondolkodása korlátaira, a legbiztosabb félreértésben találhatja magát.

Introvertált érzékelés (Si):
Az érzékelés, az ENFP legkevésbé megfigyelhető funkciója, a belső világban tanyázik, ahol a valóság szimbólumokra és ikonokra redukálódik, melyek a külső valóság lényegét tükrözik. Az örökké jelen lévő intuíció hatására az ENFP érzékeinek felfogóképességét veszélyezteti az olyan hipotetikus adatokkal történő felcserélés, melyek konzisztensek a mintáival és előképeivel. Ha védik és táplálják, az introvertált érzékelés a szilárd dolgokról ad információt. Az ENFP-k csak ilyen erős lehorgonyzással vannak a legjobban felkészülve, hogy elinduljanak az elképzelendő ezer és ezer lehetséges és érdekes dolog felé. Talán az introvertált érzés és a gyermeki introvertált érzékelés a felelős azért, hogy az ENFP csöndesen tolódik a szülők, tekintélyes személyek és barátok kívánságai felé. Vagy talán a tétovázó intuíció elsősége és a másodlagos Fi és a harmadlagos Te bizonytalanságának a kombinációja, ami ezeket a lelkeket ráveszi, hogy feladják még az életüket befolyásoló döntéseket is. Bármi is legyen a dinamika e mögött, az ENFP-ket nagyon erősen befolyásolja a barátai véleménye.

Picit azért ijesztő, hogy egy jelentéktelennek tűnő teszt kitöltése után itt vagyok betűkbe öntve körülbelül 17-18 ezer karakterben. Akár azt is mondhatnám, hogy egy ember személyisége csupán négy-öt A/4-es teleírt lap és slussz.
Több hasonló bejegyzést nem tervezek, ez volt az első és utolsó.

Lehet, hogy hasznos javaslat volt.

A 2011-es év vége és a 2012-es év eleje nem várt meglepetést hozott. Hamarabb is meg akartam emlékezni egy bejegyzéssel erről a lehetetlen helyzetről, de igazából most vált komollyá a szituáció. Nem igazán akarom ezt az állapotot körbeírni, ezért bele is csapok a közepébe.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, akit közel nyolc éve ismertem meg. Akkoriban sokat beszélgettünk erről-arról, majd hirtelen megszakadt a kapcsolat. Hogy miért? Azért mert megismertem az unokatestvérét, aki történetesen az én legutolsó ex barátnőm.

Nos, ez a lány 2011 utolsó hetében felbukkant a semmiből és újra elkezdtünk beszélgetni teljesen általános dolgokról. Elmondása szerint nem olyan régen derült ki számára, hogy én és az unokatestvére már hónapok óta nem vagyunk együtt. Miután nyugtáztam az információ hitelességét, nem szarozott sokáig, egyből rátért a lényegre.

Ha még mindig nem lenne világos a szicsuésön, akkor leírom. Az ex csajom unokatestvére kefélni akar velem, ahogy hazamegyek. Jogosan merül fel a kérdés. Ha nem fekszek le vele, akkor én leszek a világ legnagyobb lúzere? Lehet. Mondjuk ez egy kicsit sem érdekel, igazából nagy ívben leszarom, hogy ki mit gondol.

Vizsgáljuk meg a másik lehetőséget is. Mi van akkor, ha lefekszek vele? Akkor elkönyvelhetem, hogy kettő, jah nem. Három kivételével megdugtam a család összes női tagját. Ha ez kiderülne, amit szinte biztosra veszek, akkor több mint valószínű, hogy én lennék a világ legnagyobb szararca. Vagy ahogy mondani szokás, ez lenne a "családban marad" kategória? Fuckin hell.

Egyszerűen nem is zárhatnám jobban ezt a fantasztikusan elbaszott évet, mint egy kiadós kötőhártya-gyulladással. Vagy mi a franc akar ez lenni.
Az első tünet csütörtökön jelentkezett a jobb szemem mellett a halántékom környékén éles fejfájás formájában. Akkor még nem is nagyon izgatott a dolog, mivel úgy voltam vele, hogy biztosan a szokásos menetrendszerű migrénes fejfájásom jelentkezik.
Másnap reggelre viszont a szemgödrömet és a szememet is éles fájdalom kezdte elborítani. Amikor a tükörbe néztem, nem igazán tetszett látvány. Úgy néztem ki, mint egy bokszoló a második menet után, aki nem képes védekezni. Szépen bedagadt jobb szem néhány könnycseppel fűszerezve. Úgy gondoltam, hogy ezt lehet nem ártana megmutatni egy orvosnak.

Pénteken délelőtt fel is kerestem a helyi dokit, aki nem igazán nyugtatott meg. Megkérdezte, hogy van e lázam, fáj e a torkom és persze hogy honnan jöttem. Amikor másodjára futottam neki tüneteim ismertetésének, csak mosolyogva bólogatott. Fasza. Gondoltam. A szokásos Budapest, és Puskás mellett felírt egy 500mg-os Paracetamol tablettát 3x2-es arányban és egy Chlorampenicol szemkrémet.

Az intenzív kezelést megkezdtem. Ma reggelre meglepve állapítottam meg, hogy javult a helyzet. Remélem, hogy a terápia némi alkohol hozzáadásával még hatásosabb lesz.

El sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok. Vége ért az idei Karácsony. Igazából már csak egy névnap és egy Szilveszter van hátra, amit nagyon remélek, hogy gyors lefolyású lesz és a lehető legkevesebb emlékkel fogok rendelkezni ezekről az éjszakáról január első napján.

Reminiscence

Szentestére hivatalos voltam T-hez, mivel egy kisebb összejövetelt szervezett Karácsony szent ünnepének alkalmából. A kollektív vacsorára és az azt követő csendes bebaszásra hét fő volt hivatalos, akik közül két embert ismertem T-n kívül.
Nem sok kedvem volt a bájvigyorgáshoz, ezért nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy egyáltalán elmenjek-e.
Az egyetlen probléma csupán csak az volt, hogy én kaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy elkészítsem az ünnepi gulyást a vendégek számára.

Csak tudnám, hogy miért kell mindent megígérni már hetekkel előre...

Még indulás előtt is olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy csak egy telefont kell megeresztenem és már nem is kell megjelennem. Majd azt mondom, hogy ment a hasam, vagy elkaptam valami vírust és éppen két hányás között vagyok. Kivitelezhető és hihető tervnek tűnt.
Na nem mintha antiszociális lennék, csupán csak kurvára nem volt kedvem azt nézni, hogy a párok hogyan csorgatják egymásra a nyálukat. Na mindegy.
Ha már megígértem, akkor nem kéne segget csinálnom a számból. Megcsinálom gyorsan a gulyást és már jövök is haza.
Legközelebb pedig nem ígérek semmit előre.
Volt még egy üveg hazai pálinkám, amit gyorsan magamhoz is vettem. Nem akartam üres kézzel beállítani. Olyan három órára magasságára sikerült teljes mértékben összekaparni magam, és kilépni a bejárati ajtón.

Útban a station irányába hasonló kép fogadott, mint otthon Szenteste napján. Teljes csendesség, és minden utca teljesen kiürült. Érezni, hogy ez a nap valamiért más. Hétköznapokon itt egymást érik az autók és versenyt dudálnak egymással. A nyugalmat csak egy-egy kósza gyermekkacaj zavarta meg, ahogyan apukájával fogócskázott az üres utcában. A kislány első ránézésre pont abban a korban járt, amikor a legkedvesebb ünnep számára a Karácsony.

- Apu biztosan megkapta a feladatot anyutól, hogy ameddig ő elkészíti az ünnepi vacsorát, addig foglalja le a kislányt, így egyikük sincs láb alatt. Anyu biztosan feszült egy picit, mert fél, hogy nem tudja időben befejezni. Gondoltam. -


Az állomásra érve tovább figyeltem az embereket. Látszott, hogy mindenki izgatott. Most a szerelmes párok is szorosabban fogják egymás kezét. Ezen a napon mindenki úgy tud szeretni, ahogyan mindig is szeretnünk kéne.
Körülbelül tíz perc várakozás és elmélkedés után befutottt a vonatom. Szokás szerint az utolsó kocsiba szálltam, mivel attól még hogy Karácsony van, most sem fogom az oysterem lehúzni a kezelőn. Csak két megálló. Fölösleges.

A vonaton eszembe jutott, hogy reggel kaptam egy levelet, amit nem volt időm felbontani, ezért indulás közben csak besúvasztottam a táskámba.
Ezért elő is kaptam gyorsan a küldeményt, ugyanis az a két megálló tökéletesen elegendő idő arra, hogy elolvassam.
Itt jött az, amire nem számítottam. Képeslap jókívánságokkal otthonról. Ahogyan a sorokat olvastam, kedvem lett volna visszafordulni, de ezt a gondolatmenetet a claptoni megálló meg is szakította. Leszállás.

Az állomást elhagyva nem több mint tizenöt perc séta után megérkeztem T-hez. Én voltam az első "vendég". Egy kis zene, két pálinka és egy jó sör mellett nekiláttam az előkészületeknek, hogy minél hamarabb végezzek a főzéssel. Nem volt megfelelő méretű edény amiben elkészíthettem volna a levest, így kénytelen voltam párhuzamosan két lábasban főzni az ünnepi gulyást.

Nem sokkal utánam befutott a csapat többi tagja is, akik közül mint már említettem, csak két embert ismertem. Mariannt és Ágit.
A másik két lánynak és a srácnak a nevét nem jegyeztem meg, ugyanis nem hagytak túl nagy nyomot bennem. A két lányról annyit tudok, hogy az egyik fodrász, a másik stylelist, a srác pedig Mariann barátja, aki valahonnan Vietnámból vagy Thaiföldről származik. Véleményem szerint elég furcsa teremtés, viszont jó zenéket hallgat.

Mire századjára is elmagyaráztam a hülye picsáknak, (kettőt leszámítva) hogy igen, valóban én főzöm a levest és igen, valóban nokedlit is fogok bele szaggatni, végre elkészült a magyaros leves. A vendégek szerint nagyon finom lett, továbbá az is visszaigazolás volt számomra, hogy az utolsó cseppig elfogyott.
Feladat teljesítve és még csak éjfél. Gondoltam magamban.
Néhány koccintást követően úgy éreztem, hogy itt az ideje távozni. A társaság egyik fele köztük a házigazda, ekkorra már amúgy is bealudt, a másik fele pedig a bor, sör, baileys, pálinka kombót nyomta. Ennek így nem sok értelme.

Tömegközlekedés híján kénytelen voltam taxit hívni, mivel ez az egy lehetőségem volt, hogy eljussak Stoke Newingtonból Walthamstowba.
A könnyes búcsút követően tíz perc taxizás és tizenhét font kiperkálása után végre hazaértem.

Az ezt követő három napban nem történt semmi. Teljesen visszavonultam. Szombattól egészen kedd délutánig a napot sem láttam.

Egy 2007-es késői szüretelésű Tokaji Cuvée és egy üveg szabolcsi szilvapálinka lesz az ünnepi menü. Boldog Karácsonyt mindenkinek.

Ha lenne ennek a blognak olvasója, biztos, hogy ezután a poszt után ignorálná végleg a böngészőjében ezt az oldalt. Ki kíváncsi egy Bridget Jones féle elbaszott naplóra férfi kiadásban? Szerintem senki. Engem sem izgatna különösebben. Ezért jó, hogy egyentlen ember sem ismeri ezt a blogot és cenzúra nélkül leírhatom nem csak a kemény, néha vulgáris gondolataim, hanem a csöpögős, nyálas nem igazán férfi emberhez méltó dolgaimat.

Néhány héttel ezelőtt már írtam a Találkozzunk a Piccadillyn bejegyzésemben arról, hogy a Karácsony közeledtével szerettem volna meglepni valamivel azt az embert, aki még jelen pillanatban is a legfontosabb számomra. Azt a lányt, akivel életem legszebb éveit töltöttem el, és akit mindennél jobban szerettem/szeretek.

A mindenható fészbuk újra megosztott velem néhány információt egy harmadik személy segítségével. Kiderült, hogy célba ért a meglepetésem. A bejegyzés alapján nagyon úgy tűnik, hogy elértem amit akartam. Kivehettem a részem Karácsonya még boldogabbá tételében.

Csupán azon nem gondolkoztam el, hogy mi lesz azután, ha megkapja. Biztos voltam benne, hogy valamilyen módon megpróbálja kideríteni, hogy kitől is származik a vintage óranyaklánc, de körülbelül ezen a szinten meg is állt az agyam. Nem gondoltam tovább. Nem tudom, hogy most mi a helyes. Teljesen tehetetlennek érzem magam. Ezért arra jutottam, hogy maradok továbbra is inkognítóban.
A célom az volt, hogy boldoggá tegyem és nem vártam semmit ettől az akciótól.
Ezt hívják önzetlen (plátói) szerelemnek?

Egy igazi csemegére bukkantam, amikor tovább kutattam a régi, vagy forgalmon kívülre helyezett metróállomásokra való bejutási lehetőségeket. Gondoltam, kicsit elkalandozok a budapesti földalattik irányába is, hiszen a már-már közlekedési múzeumba való metrószerelvényeivel a fővárosi metróhálózat is különleges feelinget nyújt. Nehéz elhinni, hogy fővárosunk azok közé a városok közé tartozik, ahol a világon az elsők között építették ki ezt a tömegközlekedési formát.

Egy 2005-ös cikktalálat szerint, Budapesten már négy év múlva futhat az 5-ös metró, továbbá az Olimpia megrendezéséhez is elengedhetetlen.
Mertünk nagyon álmodni. Milyen aranyos.

Az utóbbi napokban egyre inkább kezd a fa***om tele lenni ezzel az elcseszett világgal, de leginkább saját magammal. Több mint egy teljes hónapja dekkolok itt, és még csak egy lepattant melót sem sikerült találnom.
Komolyan kezdek azon elgondolkozni, hogy itt nem az országgal vannak problémák, (gondolok itt Magyarországra) hanem saját magammal.

Nem is olyan régen a társadalom hasznos emberének éreztem magam jó állással, normális fizetéssel jó úton az egzisztenciám megteremtése irányába. Azalatt a közel hét év alatt úgy gondoltam, hogy semmi és senki nem állhat az utamba. Emelt fővel osztottam azt a gondolatot, miszerint nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember.
Hittem azt, hogy azok a szakmai tapasztalatok és leküzdött akadályok a hátam mögött elegendőek lesznek arra, hogy szinte bárhol folytathassam azt, amit itt elkezdtem.
Körvonalazódik bennem az a tény, hogy igazából szarhoz sem értek, csupán csak akkor kaptam meg az élettől az a bizonyos "nagy dobást", amit más később, vagy soha nem kap meg.
Talán nem becsültem meg eléggé? Lehet.

Irigykedve néztem azokat az embereket, akik azidő alatt míg én már "tapostam a malmot", ők élték a felhőtlen főiskolás éveket és nem hagytak egy lehetőséget sem veszni hagyni. Sokszor feltettem magamnak azt a kérdést diákéveim alatt, hogy én miért nem tartok a többiekkel? Előadások után miért nem megyek valami korunkhoz illő dolgot csinálni? Mit keresek én ebben az irodában egy monitorral barnítva a fejem? Akkor mégis úgy voltam vele, hogy ennek egyszer meg kell térülnie.

Diploma után hirtelen úgy éreztem, hogy enyém a világ. Mindenem megvolt. Jócsaj, fulltimeos meló fasza fizetéssel, sok-sok barát és ismerős. Egyre inkább beletemetkeztem a munkámba és persze pótolni akartam mindent, amit addig elszalasztottam. Ezzel egyenesen arányosan felgyorsult a világ körülöttem, én pedig tartani akartam azt az életszínvonalat, amit eddig megszoktam.
Freedom, Dugs and Rock'n Roll.

Ez működött is egy darabig, elismerték a munkám és szinte párosával vettem a ranglétra fokait. Csupán azzal nem számoltam, hogy ezzel az életmóddal teljesen megfelejtkezem azokról a dolgokról, amik a legfontosabbak számomra. Görcsösen próbáltam bepótolni azt az elrepült időt, melyet úgy éreztem, hogy elveszítettem. A hosszú évek alatt annyira megváltoztak a dolgok körülöttem, hogy azon kaptam magam, lassan minden szétesik körülöttem. Belekényelmesedtem egy monoton életmódba, ami szépen lassan beszippantott. Mire észbe kaptam, teljesen elidegenítettem magam mellől Őt és a családom is. Makacs és önfejű fickó voltam, nem igazán tűrtem el, ha valaki befolyásolni próbálja az életem menetét még akkor sem, ha azzal csak jót akar. Azt hittem mindent kibírok a "buszok jönnek mennek" alapelven.

Mai napig emlékszem a napra, amikor végleg kilépett az ajtón és felszállt Budapest-Nyugati pályaudvarán arra a Rétköz InterCityre, ami 9:25 perces indulással elzötyögött Nyíregyháza irányába. Talán ezen az állomáson váltottam én is jegyet arra a hullámvasútra, ami azóta sem halad felfelé.
A történtek után néhány hónappal az állásom is befuccsolt a költségmegtakarításra és a válságra hivatkozva, az új helyeken pedig zárt ajtókat, vagy nevetségesen kevés fizetést találtam. Egy lettem azok közül, akik a Munkanélküli Hivatalban az állam tőgyét szopogatják. Hol szúrtam el? Talán ott, hogy egy önfejű, beképzelt makacs emberként éltem az életem, aki azt hitte, hogy az a bizonyos nagybetűs már nem tartogat számára semmi újat.
Ilyen helyzetekben tudjuk meg csak igazán értékelni azt a valamit vagy valakit, ami már nincs mellettünk. Egyre inkább kezdem magam egyedül érezni a világban, és meg kell hogy mondjam, kibaszottul ijestztő tud lenni.

Jelenleg itt ülök egy tíz négyzetméteres szobában a meleg indiai lakótársam törzsi táncának dübörgését áthallva a szomszéd szobából, és azon elmélkedek, hogy a hiba nagyon úgy néz ki, hogy bennem van, nem pedig a rendszerben. Ez lenne az én kibaszott nagybetűs életem.
Nem tudom, hogy merre haladok, igazából azt sem tudom, hogy egyáltalán haladok-e valamerre. Nem látom a jövőm, nem látom azt, ami még egy éve olyan élesen körvonalazódott előttem a karriert és legfőképpen a magánéletemet tekintve. Mostanra az önbecsülésem a béka segge alá sülyedt és nem érzem magamban azt az erőt, ami eddig hajtott a kitűzött célok megvalósításának irányába. Nem tudom, hogy miben és kiben higyjek, csupán azt tudom, hogy ezt az állapotot nem fogom elviselni.
Ha kell, akkor a szaros sors pofájába röhögve "fuckyout" mutatva kiszállok ebből az elhasznált ringispilből.

Hamarosan itt a Karácsony. Úgy döntöttem, hogy valamivel meglepem Őt, ha már ezt az ünnepet nem tölthetjük együtt. Rengeteget gondolkoztam, hogy ugyan mi is lehetne az az apróság, amivel kifejezhetném érzésem az iránt a valaki iránt, akit már fél éve elveszítettem.
A fészbuknak hála, a sok agyalást követően megkaptam a választ, ugyanis a közösségi portálon sikerült kilesnem egy kívánságát.

Fel is vettem a kapcsolatot a Lucával, (aki az ékszereket is készíti) hogy milyen módon tudnám neki eljuttatni Karácsonyra ezt a kis apróságot úgy, hogy én jelenleg Londonban tartózkodok. Mit ad Isten, néhány levélváltás után kiderült, hogy jelenleg Ő is itt él, így a legokosabb az lenne, ha egy személyes találkozó kereteiben egy forrócsoki mellett megbeszélnénk a részleteket.
Így is tettünk, és még a héten összehoztuk a találkát a Piccadillyn a Costa kávézóban. Nem tudtam eldönteni, hogy helyes-e ha tudatom vele, hogy tőlem származik az ajándék, ezért úgy döntöttem, inkognítóban maradok. Nem az a lényeg, hogy tudja kitől származik ez a figyelmesség, csupán csak az számít, hogy örömet okozzak neki.

Luca megkérdezte tőlem, hogy mit is várok ettől a lépéstől, ugyanis kifaggatott, (persze jó értelemben) hogy ki is a címzett és hogy miért nem vagyok vele a szeretet ünnepén. A válasz nagyon egyszerű. Csupán annyit, hogy egy pici örömet csempésszek némi titokzatossággal a Karácsonyába. Ha ki kell derülnie annak, hogy az ajándék tőlem származik az úgyis ki fog, (vagy csak szinplán érezni fogja) ha meg nem, az sem baj. A lényeg az, hogy örömet tudjak neki okozni.
Tudom, hogy a nagy önzetlenség közepedte szinte már csorog, sőt inkább folyik a nyál és a sorok között, de igazából leszarom. Nem érdekel másnak a véleménye. Szeretem, és ez a legfontosabb még akkor is, ha ez a szerelem az utóbbi hónapokban már csak plátói.

Luca egyébként szimpatikus csajszi, aki kb. kétszáz százalékon pörög. Igazából nem nagyon volt olyan téma, amiről ne tudtunk volna beszélni. Közvetlen, jófej leányzó. Ő most tölti második hónapját Londonban, ezelőtt pedig Párizsban élt, ahová eltökélt szándéka visszaköltözni. Őt oda köti szerelem, barátok és minden más, ami itt nincs meg számára.
Közel két óra beszélgetés után magunk mögött hagyva a kávézót (ahol nem igazán jó a latte és a forrócsoki) metróra szálltunk, majd a második megállónál elbúcsúztunk ismétlést fogadva.  
 

Amióta itt vagyok, talán ez a hétvége repült el a leggyorsabban. Igazából nem történt semmi azon kívül, hogy szétfagytam és T-nél kellett megmelegednem. Mikrós porleves még sosem esett annyira jól, mint amit a Brooke roadon csináltunk egy kis húsos rizottóval (vagy mivel) kiegészítve. Éljen a huszonegyedik század egyik legegészségtelenebb kajája és persze a mikrohullámú sütő, ami nélkül nem jöhetett volna létre a "bőséges vacsora".

A cv véglegesítése után meglátogattuk a The Drop nevezetű klubot, ahol néhány Hobgoblin sör társaságában kicsit nosztalgiáztunk, majd átcsaptunk a jövőt illető tervek vesézésébe.

A gázt illetően egyre nagyobb a gáz, ugyanis továbbra sincs fűtés és ezzel együtt meleg víz sem. A tusolást mikróban felmelegített vízzel voltam kénytelen megoldani ami úgy érzem, hogy egy darabig így is marad. Éljen a nomád életmód harmadik napja. Fuck ya!

Mondhatni csodásan indult a szombat reggelem. Arra ébredtem, hogy sokkal hidegebb van a megszokottnál. A fejem búbjáig be voltam takarózva, de még akkor is úgy éreztem, hogy teljesen le van fagyva az orrom, a radiátor pedig jég hideg volt. Mi a fene?

Kikászálódtam az ágyból hogy lecsekkoljam a bojlert, hátha csak a nyomás ment el, ugyanis volt már rá példa.
Első ránézésre a nyomás rendben volt, de a fűtés továbbra sem működött. Egy kicsi piros izzó villogott a kazánon, amit nem igazán tudtam, hogy mit jelent.
Miért is kellett volna tudnom? Nem vagyok én gázszerelő.

Gondoltam, hogy csinálok egy jó forró teát meg egy rántottát, aztán majd tüzetesebben megvizsgálom a szerkezetet.
Köntösben, csipás szemekkel begyújtottam a gázt, ami néhány másodperc pislákolás után szépen lassan kialudt.
Basszameg. Nincs gáz! Hát ezt jelenti a villogó piros fény. Eszméltem fel.
Na nem baj.
Egy frissítő meleg zuhany alatt majd kigondolom, hogy mit is tudnék tenni.

Ami ezután történt, azt nem kívánom senkinek. Beálltam a zuhany alá, majd koppig megnyitottam a meleg-vízcsapot. Körülbelül három másodperc alatt kihullott az összes csipa a szememből és a zuhanykabin oldalát kiszakítva ugrottam ki a jéghideg víz alól.
Basszus! Ennyire hülye én sem lehetek! Ha nincs fűtés és gáz, akkor szinte egyértelmű, hogy melegvíz sincs. Fuckme.

Két szentségelés között miután visszahoztam magam a hipotermia határáról, valami meleg helyre vágytam. Legjobbnak láttam, ha átugrok a sarki kávézóba egy forró kávéra, ahonnan írtok is egy mailt a Landlordnak. "Houston we got a problem"
A rapid melegedést követően gyorsan beszereztem a Sainsburrysben egy heatert, hogy legalább a szobában ne fagyjak meg. Ezt követően vonatra szálltam és elindultam Stoke Newingtonba T-hez, hogy egy meleg leves mellett véglegesítsük a cv-m.

A téma nem igazán érdemel már több karaktert, ezért nem is nagyon feszegetem. Ebből a bejegyzésből legfeljebb annyi hasznos információ derülhet ki, hogy hogyan NE küldjünk értékesebb levelet/csomagot külföldre.

Ahogy javasolták, a héten felkerestem a Magyar Nagykövetséget. A konzulátuson közölték velem, hogy a küldeményem érdekében ők sem tudnak többet tenni, mint amit eddig megtettem. Felvilágosítottak, hogy akármennyire dicsérik hetedhét országon (is) túl a Royal Mailt, semmilyen központi rendszerük nincs és nagy a fejetlenség.
Véleményük szerint nagy csoda lenne, hogyha előkerülne még a küldeményem, de ugye a remény hal meg utoljára. Azt javasolták, hogy várjam meg azt az 50 napot és ha a feladó címére addig sem érkezik vissza, akkor azonnal letiltják az útlevelem.

A srác akivel beszéltem a konzulátuson, megemlítette, hogy gyakran tűnnek el levelek rejtélyes módon. Nem is olyan régen ők is kipostáztak egy útlevelet, (országon belül) de sajnos az is felszívódott valahol köztük, a Royal Mail és a kézbesítő háromszögében. The Royal Mail Triangle. Ha-Ha. 
Ebből az a tanulság, hogy csakis kizárólag csomagküldő szolgálaton keresztül szabad értékesebb, vagy személyes okiratot tartalmazó küldeményt postázni. Drága tanulópénz volt, na de ez van. Ebbe a történetben nem csak a Magyar Posta és a Royal Mail volt a ludas, hanem én is.

Továbbra sem ért véget az a kálvária, ami az eltűnt küldeményem körül zajlik közel egy hete. Senki nem tud semmit, senki nem látott semmit. A Magyar Posta mossa kezeit, ugyanis a nyomon követésből tisztán látszik, hogy a levél rendben megérkezett a célországba. Azt viszont senki nem tudja, hogy melyik Royal Mail fiókhoz.



Magyar Posta

Beszereztem az ajánlott szelvényen található kísérőokirat számot, aminek tudatában úgy gondoltam, hogy ezennel vége minden kutatásnak és végre átvehetem az útlevelem nem beszélve arról a "kevés" euróról, amit még a passport mellett magam után küldettem. - Az otthoni fényes árfolyamok tudatában úgy gondoltam, hogy jobban járok, ha majd itt váltom be. - Fuckme.

Önelégült vigyorral a fejemen újra felkerestem a Royal Mail walthamstowi fiókját a Church Hillen, ahol a postai alkalmazott már messziről köszönt, ugyanis vele társalogtam előző nap.
Átadtam neki a kísérőokirat számot amit előző nap hiányolt, majd néhány percre eltűnt óriási leharcolt monitorja mögött.
Elég régi darab. - Gondoltam.

Miután visszajött, közölte velem, hogy nagyon sajnálja, de nincs ilyen szám a rendszerükben. Az "ez hogy lehet?" kérdést már meg sem várta és még azzal a levegővel tudomásomra hozta, hogy amikor beérnek az országba a küldemények legyen az ajánlott vagy akármilyen más levél, azok automatikusan egy új kísérőszámot kapnak.
- A kellemes kis illúzió amivel érkeztem nem tartott sokáig, elég hamar beleért a kezem a bilibe. -
Az álam leesett és hirtelen nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, esetleg káromkodjak és sírjak, vagy mindezt egyszerre. - Double Fuckme.

Utolsó mentsvárnak megkaptam a Royal Mail Customer Services telefonszámát, mondván, ott majd tudnak segíteni.
Majdnem olyan mint a showhivatal. - Gondoltam
Nem jártam messze az igazságtól, ugyanis 2 perc megfeszített billentyűnyomkodás után végre eljutottam a megfelelő menüpontba, ahol az operátorral gyakorlatilag ugyanazt játszottam végig, amint személyesen néhány órával ezelőtt a postán. Annyi plusz információval lettem gazdagabb, hogyha nem veszik át a küldeményt 50 napon belül, akkor automatikusan visszapostázzák a feladónak, továbbá érdeklődjek azon a postán a levelem hollétéről, ahol feladták.

Ugyan már kérem szépen! Hogy a picsába jutottam volna el eddig, ha nem ott kezdem? Kitől tudtam volna meg a kísérőokirat számát, ha nem a Magyar Postától? Honnan a frászból tudnám napra, órára, percre pontosan, hogy mikor érkezett meg az országba? Ők irányítottak a Royal Mailhez. És amúgy is! Miért kell ezt nekem átélnem?!

Egyenlőre még nem tudom, hogy most ki a hunyó. A Magyar Posta, vagy a Royal Mail? Jelenleg csak annyit tudok, hogy mindkettő egy elbaszott társaság. Nem tudom elhinni, hogy a fent említettek ismeretében, továbbá a feladó és a címzett pontos adatainak megadása mellett sem képesek megtalálni egy szaros kis küldeményt.

Úgy érzem, hogy ezek után az elcseszett kis drogdíler agymenésem akár valóra is válhat. Holnap irány a Magyar Nagykövetség. - Treble Fuckme!

Elkapott az első igazi londoni eső útban a postára. A feeling kedvéért nem a megszokott irányba indultam el, hanem kicsi utcákon, sikátorokon keresztül ballagtam a ritmusosan hulló esőszemek között a High street felé. Aki gyakran hallgat zenét utazás közben, az tudja, hogy minden utca, városrész, megálló egy videóklip, mikor zene szól a fülében.

Két hete várok egy küldeményt Magyarországról, ami az útlevelemet tartalmazza. Olyan lúzer voltam, hogy indulás előtt egy nappal kaptam észbe, hogy igazából fingom sincs, hogy hol lehet a passportom. Pontosabban volt egy sejtésem, de egyéb okok miatt nem állt módomban utána járni. Meg amúgy is. Szerintem már nem volt érvényes, így jobbnak láttam, ha csináltatok egy újat. Utoljára két éve találkoztam vele, amikor turistaként látogattam másodmagammal Angliába. Éljenek az Uniós tagállamok és a személyi igazolvány.

Az okmány sikeresen elkészült amit fel is adtak a megadott címre, csupán az a bibi, hogy a Magyar Posta szerint már november 11-én megérkezett és a Royal Mail átvette.
Ez tök jó. - Gondoltam. De akkor én miért nem tudok róla? Nem kaptam semmilyen értesítést.
A cím biztos hogy jó, mivel ugyanazt a kontaktot adtam meg, amin a Barclays és a Jobcenter Plus Office is kommunikál velem. Így jobbnak láttam kézbe venni a dolgokat és magam próbáltam utánajárni a rejtélynek, ami holnap reggel a központi fióknál meg is oldódik. Pontosabban csak remélem, ugyanis a helyi postafiók kedves indiai ügyintézője tovább küldött a kínommal a Royal Mail Sorting Office walthamstowi birodalmába.

Mi történhet? Legrosszabb esetben már eladták a feketepiacon és valami elcseszett kábítószer diller éppen most készül belépni vele Guatemalába.

A laza péntek esti sörözést követően miután elköszöntem a társaságtól, útban az állomás felé azon agyaltam, hogy össze kéne ütni egy rakott krumplit szombaton délután. Egyre jobban hiányoznak a hazai ízek. Első néhány napban még fasza a kínai, másképpen csíp az indiai is, sőt a Burger King is finomabb mint otthon. Csak az az egy gond van ezzel, hogy ez a feeling hamar elillan.

Mire felszálltam a vonatra, már össze is állt a fejemben a bevásárlólista a díjnyertes szombat délutáni rakott krumplimhoz. Nem messze onnan ahol lakok, van egy kisbolt, ami mindig azt hirdeti, hogy "open till late". Bíztam benne, hogy nem lesz annyira till late éjszaka kettő órakor és megejthetek egy gyors bevásárlást.

Ahogy leültem vonaton, felcsaptam a fülest, és már indítottam is az utazós zeném. Imádok ilyenkor az ablakon kifelé bambulni és elmerülni a gondolataimban.

A szokásos két megálló után (amerre T-hez is járok) gyorsan lepattantam a vonatról és fantom módjára kisunnyogtam az állomásról. Annyira akklimatizálódtam már, hogy a bliccelésre is rákaptam. Ezen a vonalon meg lehet tenni, mivel itt nincs kapu és nem szükséges az Oystert lehúzni.

A kisbolt tényleg "open till late". Gondoltam. Krumpli, tojás, tejföl, kolbász, virsli, sajt gyorsan a kosárba. That's all.

Másnap, azaz ma döbbentem rá, hogy a rögtönzött bevásárlásban elfelejtettem a zsemlemorzsát, így életem második rakott krumpliját kénytelen voltam anélkül elkészíteni. Miközben sült a finomság, elkaptam a Reszkessetek betörők első részét a tv-ben, amire sikerült úgy rábambulnom, hogy majdnem odakozmált a remekművem.
Egy apróbb hiányosságtól eltekintve azért így is finom volt, nem beszélve arról, hogy én csináltam és nem valami fast food, vagy eat and go cucc volt.

Tegnap késő délután tettem egy nagy sétát a Tower környékén, ahol egy volt kollégámmal hozott össze a sors. Hihetetlen. Kiba' régen nem találkoztunk. Ő most hagyott fel az "amerikai álommal" és úgy döntött, hogy a pálmafák és a véget nem érő homokos tengerpartok országából szedi a sátorfáját és betámadja Angliát.
Jó néhány mérföld séta és sztorizás után megittunk egy lattét jó habosan, (ahogyan azt kell) aztán a Banknál elváltunk. Miközben a lépcsők fokait szedtem magam alatt a metró irányába, eszembe jutott, hogy az oysterem tuti lemerült, így tolni kell rá néhány fontocskát, hogy le tudjak ereszkedni az underground titokzatos és egyben vonzó világába.

Oyster egyenleg: -0.20£

Hát igen. Persze, hogy mínuszban vagyok. Itt miért nem lehet bliccelni? Méltatlankodtam magamban.
Megetettem az autómatával 10 fontot, majd amikor a mágneskapuhoz értem, rezegni kezdtem. "You have got 1 message" - lássuk csak.

"Összeütünk egy jó brassóit ma este. Ha van kedved hozzá, akkor találkozzunk a Hoxton squaren fél7kor."

Hogy van e kedvem? Összeütünk? Brassói? Friss kaja? Simán! Az utóbbi időkben nagyon ráálltam ezekre a gyorsan elkészíthető vegyes konyhákat felölelő étkekre, így megváltás egy kis friss brassói még akkor is, ha nem teljesen mondható hazainak.
Változott az uticél. King's Cross helyett Old street. "Please mind the gap between the train and the platform." - oké.

A Hoxton squarhez érkezve nem is kívánhattam volna jobb fogadtatást. Ingyen sör osztás. Nem hittem a szememnek én csóri magyar. Otthon nem vagyunk hozzászokva az ilyen vagy hasonló "jótékonykodásokhoz". Gyorsan fel is markoltam egyet, majd nem sokkal később T barátom is előbukkant a melóhelyéről.
Magunkhoz vettünk a biztonság kedvéért még egy üveg bort, és egy kisebb zsugor cidert a sarki Tesco expressből, majd irány F.
Nevét szándékosan nem írom le, mivel a Google túlságosan okos és szeretném, ha ennek a blognak a szerzője még egy jó darabig inkognítóban maradhatna. Hogy miért? Mert így nem gondolok meg minden mondatot háromszor, mielőtt leírom.

F-ről amúgy azt kell tudni, hogy egy nagyon jó arc. Eddig a napig még csak kétszer találkoztunk, de hál' Istennek én az első alkalom után tudom, (többnyire helyesen) hogy ki melyik oldalhoz tartozik. Ő nem dark side. Ez biztos. Egyenlőre legyen ennyi elég.

Érkezésünk után gyors pacsi, élménybeszámoló az elmúlt napok történéseiről, hétköznapokról, melóról, majd egy kis Xbox. Mire lecsúszott az első két cider, el is készült a nap fénypontja. Brassói aprópecsenye londoni magyarok módjára és egy kis csemegeuborka.
A kiadós és egyben páratlan vacsora után legurítottunk még néhány söröcskét meg fröccsöcskét, majd éjfél környékén zárórát fújtunk.
T-t nem igazán akartam egyedül elengedni, mert hát valljuk be, nekem is volt már a fejemben, Ő pedig néhány körrel előttem járt.

A buszon útban Stoke Newington felé kezdtem el csak igazán gondolkozni.
Elmúlt éjfél. Meddig járnak a vonatok? Hogy a picsába fogok én Stoke Newingtonból Walthamstowba eljutni, ha már zárva lesz az állomás?
Oké, ne pánikoljunk, majd ráérek akkor, ha a feltételezésből tény lesz. - gondoltam.

Nagyjából 20 perc zötykölődés és néhány perc séta után célba értünk. Gyorsan elköszöntem T-től, aztán szaporára vettem a lépteim. Út közben folyamatosan a B terven gondolkoztam, hogy mi lesz ha...
Sajnos nem jutott eszembe semmi. Itt még a taxi sem húzott volna ki a szarból, mivel körülbelül 10 font volt a zsebemben ami kétlem, hogy elég lett volna. 
Befordultam az utolsó sarkon, és láss csodát! Az állomás még nyitva. Kapuinak fénye úgy csalogatott, mintha csak arra várna hogy belépjek, aztán gyorsan be is záródjon.
Nem jártam messze az igazságtól, ugyanis az utolsó vonat érkezéséig 4 percem volt hátra.
Megkönnyebbültem. Tudtam, hogy most már csak két megálló és 10 perc gyaloglás választ el az ágyamtól.

U.i.: Vannak azok a fos napok, mikor rohadtul kínszenvedés a gondolataid értelmes mondatokba foglalni. Ez most pontosan egy olyan elcseszett nap volt. Biztosan a telihold teszi.