Igazából nem akarok mélyen szántó gondolatokba merülni, hogy miért is indul ez a blog. Száz meg ezer karaktert pocsékolhatnék arra, hogy leírjam azokat a tipikus sablon mondatokat, hogy "ezt a blogot azért írom, hogy leírjam az érzéseim, gondolataim, ..." A nagy büdös lóf...t. Írok, mert úgy tartja kedvem, írok, mert ez az egy lehetőségem van arra, hogy enyhítsem azt a feszültséget magamban, ami már hónapok óta tombol bennem.
Szerencsére nem vagyok akkora lúzer és szararc, hogy egy blog legyen az a megszemélyesített eszköz, egyben kommunikációs csatorna, ahol hangot adhatok véleményeimnek, gondolataimnak.
Kedves Naplóm!
Van nagyon sok haverom, ismerősöm, barátom. Az arányokat tekintve az első két kapcsolati formából van a legtöbb, az utolsóból pedig a legkevesebb. Jelenlegi lakhelyemen csak egy baráttal büszkélkedhetek, de mint tudjuk, és már sokan tapasztaltuk is, sokkal többet ér egy barát mint száz haver. A többiek otthon várnak. Remélem.
Most pedig hagyjuk abba a nyáladzást és egymás nyalogatását, (majdnem csúnyát írtam) hiszen itt lenne az ideje, hogy végre írjak valami értelmeset is. Na de miről írhatnék az első bejegyzésemben?
Példáúl arról, hogy miért lett Vaknyugat a blogom címe? Nem. Mindenki azt gondol bele, amit akar. Nem rágom az olvasó szájába, hogy a tej miért fehér. Igaz, ez egy elég féleszű hasonlat volt.
Vagy talán arról, hogy hova is vetett a sors a jó öreg Szabolcsország fővárosából?
El kell hogy szomorítsalak, de most erről sem fogok írni.
Mindent a maga idejében. Isten hozott a Vaknyugaton.
Elfogyott a teám.
