Vaknyugat

Nagyon úgy fest, hogy heteken belül (ha a hivatal is úgy akarja) megkaphatom a National Insurance számom (NI number) ami elengedhetetlen, ha az ember egy idegen országban akar munkát vállalni. Ez gyakorlatilag ugyanaz, mint Magyarországon a TAJ kátya. Ettől jobban már csak a bankszámla nyitásom várom, amiről rengeteg urban legend terjeng. 



Egyesek azt mondják, hogyha szerencséd van és mint külföldi egy "ügyfélcentrikus" ügyintézőt kerülsz, akkor simán létrehozzák a folyószámlád.
 Néhányan pedig azt mondják, hogy ameddig nincs biztos állásod, meg se próbáld., mert egyenesen a bankból toloncolnak hazáig. 

Nos, az első próbálkozásomnál persze, hogy nem egy "ügyfélcentrikus" ügyintézőt sikerült kifognom. Annak ellenére, hogy külföldi vagyok, olyan igazolásokat és számlákat kért tőlem, amit jelen helyzetben képtelen voltam felmutatni.

Valljuk be, hogy az ő álláspontjukat is meg lehet érteni, hiszen nekik is érdekül, hogy (minél nagyobb) pénzmozgás legyen a számlákon. 

De kérdem én?!
Mi a fenének akarok én bankszámlát nyitni?
Talán azért, mert pénzforgalmat szeretnék rajta bonyolítani?
Véleményem szerint igen, viszont ez nekik édeskevés és nagy ívben tesznek arra, hogy én mit gondolok.

A kudarcot követően célba vettem egy újabb pénzintézetet, ahol már kedvesebben fogadtak és közölték velem, hogy megoldható a számlanyitás, csupán valamilyen közüzemi számlára lenne szükségük, amivel igazolni tudom, hogy valóban ebben az országban lakok és fizetek az albérletemért.
Ez az elvárás egyből jobban tetszett, mivel nem kértek lehetetlent, így tovább reménykedek az akció sikerességében.
Hamarosan újra meglátogatom a kedves bankos nénit a megfelelő igazolásokkal és csekkekkel. Fingers crossed.

Én azt hittem, hogy ez az ügyintézés (folyószámla nyitás, NI number) nem fog fél napnál többet igénybe venni. De persze hogy tévedtem. Én kis naív.
Nem beszélve a távolságokról, amit ma érzékeltem meg igazából. Azt eddig is tudtam, hogy nem egy százhúsz ezres városban kell egyik pontból a másikba eljutnom, hanem egy több mint hétmillió embert számláló metropoliszban próbálok boldogulni.

Igen, itt jöhetnének a nagyokosok azzal, hogy van metró, busz és vasút. Nem barlangban születtem, én is tisztában vagyok vele. 



Csakhogy. Itt is fizetni kell a közlekedésért úgy, mint máshol. Simán eltapsolhatunk metrózással, buszozással közel tízezer magyar forintot is néhány órán belül. Ezért úgy döntöttem, hogy csak a legszükségesebb esetben szállok tömegközlekedésre. 

A mai nap ezt annyira szigorúan vettem, hogy minden lépésem összevetve 10.5 mérföldet, azaz 16.8 kilométert gyűrtem bele a két krokodilba. Biztos, hogy van aki erre vígan azt mondja: "há mi aaa (?) leüli a vétén" hogy Matisz Nagypapa szavaival éljek.
Azoknak az embereknek viszont azt üzenem, hogy gratulálok, de én sajnos az utóbbi időben a wc-re is autóval jártam. Tessék megdicsérni! Köszönöm.



Hasonló elismerést vártam volna a barátomtól, aki már 2,5 éve él Európa egyik legnagyobb olvasztótégelybe, ami most engem is beszippantott. 

Elsírtam magam, hogy mennyire lefáradtam a nap végére és hogy mi mindent csináltam. 

Mi volt erre a reakciója?

- Itt mindenki kétszáz százalékon pörög, szokj hozzá.

- Kösz ba*d meg! 



Amúgy meg k***ára igaza van.