Vaknyugat

Nagyon sokáig (szégyellem leírni) utáltam a magyar költőket, beleértve az írókat is. Akkoriban úgy gondoltam, hogy szinte az összes mű háborodott elmére utal és egyik író sem százas. Néhány éve viszont rátaláltam arra a költőre, íróra és szerkesztőre, akinek a munkásságával és műveivel a mai napig nem tudok betelni. Ő Pilinszky János.

Igazából nem tudom leírni, hogy mi az ami megfogott a műveiben, csupán csak azt tudom, hogy iszonyatosan erős érzelmeket vált ki bennem verseinek olvasása. A legkedvesebbek számomra az Egyenes labirintus és a Terek című költeménye. Talán véletlen, talán nem, de én ma szembesültem azzal a ténnyel, hogy egy napon születtem ezzel a költővel. Kicsit furcsán is érzem magam, hiszen nagyon sokáig hidegen hagyott ez a téma, bár lehet, hogy csak én dramatizálom túl.
Úgy érzem, hogy ezt a néhány sort megérdemli a blogomban a Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, ún. „újholdas” nemzedékének tagja, az Újhold (folyóirat) társszerkesztője, a Vigília, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapoknak munkatársa és nem utolsó sorban a huszadik század egyik legjelentősebb Kossuth-díjas magyar költője.

Számomra már csak hab a tortán, hogy Pilinszky mellett Yonderboi is a kedvenceim közé tartozik, aki elkészítette az Egyenes labirintus és a Terek verses hangjátékát melyben maga, Pilinszky olvassa fel versét.

Egyenes labirintus

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? - nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

Igazából nem akarok mélyen szántó gondolatokba merülni, hogy miért is indul ez a blog. Száz meg ezer karaktert pocsékolhatnék arra, hogy leírjam azokat a tipikus sablon mondatokat, hogy "ezt a blogot azért írom, hogy leírjam az érzéseim, gondolataim, ..." A nagy büdös lóf...t. Írok, mert úgy tartja kedvem, írok, mert ez az egy lehetőségem van arra, hogy enyhítsem azt a feszültséget magamban, ami már hónapok óta tombol bennem.

Szerencsére nem vagyok akkora lúzer és szararc, hogy egy blog legyen az a megszemélyesített eszköz, egyben kommunikációs csatorna, ahol hangot adhatok véleményeimnek, gondolataimnak.
Kedves Naplóm!
Van nagyon sok haverom, ismerősöm, barátom. Az arányokat tekintve az első két kapcsolati formából van a legtöbb, az utolsóból pedig a legkevesebb. Jelenlegi lakhelyemen csak egy baráttal büszkélkedhetek, de mint tudjuk, és már sokan tapasztaltuk is, sokkal többet ér egy barát mint száz haver. A többiek otthon várnak. Remélem.

Most pedig hagyjuk abba a nyáladzást és egymás nyalogatását, (majdnem csúnyát írtam) hiszen itt lenne az ideje, hogy végre írjak valami értelmeset is. Na de miről írhatnék az első bejegyzésemben?
Példáúl arról, hogy miért lett Vaknyugat a blogom címe? Nem. Mindenki azt gondol bele, amit akar. Nem rágom az olvasó szájába, hogy a tej miért fehér. Igaz, ez egy elég féleszű hasonlat volt.

Vagy talán arról, hogy hova is vetett a sors a jó öreg Szabolcsország fővárosából?
El kell hogy szomorítsalak, de most erről sem fogok írni. 
Mindent a maga idejében. Isten hozott a Vaknyugaton.

Elfogyott a teám.