Nagyon sokáig (szégyellem leírni) utáltam a magyar költőket, beleértve az írókat is. Akkoriban úgy gondoltam, hogy szinte az összes mű háborodott elmére utal és egyik író sem százas. Néhány éve viszont rátaláltam arra a költőre, íróra és szerkesztőre, akinek a munkásságával és műveivel a mai napig nem tudok betelni. Ő Pilinszky János.
Igazából nem tudom leírni, hogy mi az ami megfogott a műveiben, csupán csak azt tudom, hogy iszonyatosan erős érzelmeket vált ki bennem verseinek olvasása. A legkedvesebbek számomra az Egyenes labirintus és a Terek című költeménye. Talán véletlen, talán nem, de én ma szembesültem azzal a ténnyel, hogy egy napon születtem ezzel a költővel. Kicsit furcsán is érzem magam, hiszen nagyon sokáig hidegen hagyott ez a téma, bár lehet, hogy csak én dramatizálom túl.
Úgy érzem, hogy ezt a néhány sort megérdemli a blogomban a Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, ún. „újholdas” nemzedékének tagja, az Újhold (folyóirat) társszerkesztője, a Vigília, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapoknak munkatársa és nem utolsó sorban a huszadik század egyik legjelentősebb Kossuth-díjas magyar költője.
Számomra már csak hab a tortán, hogy Pilinszky mellett Yonderboi is a kedvenceim közé tartozik, aki elkészítette az Egyenes labirintus és a Terek verses hangjátékát melyben maga, Pilinszky olvassa fel versét.
Egyenes labirintus
Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? - nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.
