Vaknyugat

Újabb international meetingre került sor a Copeland Roadon, igaz nem abban az értelemben, amiben néhány napja történt. Z, a volt kollégám és néhány barátja lepett meg itthon néhány üveg piával, ugyanis névnapját ünnepelte. A magyar ember szeret mulatni és megragad minden kicsi lehetőséget, ha piálásról van szó. Lakótársaim nem igazán tudták, hogy mi is az a névnap, de tetszett nekik, ugyanis jó ok volt az alkoholfogyasztásra. 

Az eredeti terv az volt, hogy Z és Mickey leugrik egy "házi" pizzára és megiszunk néhány piát a névnapos tiszteletére. Mint mindig, persze hogy most is változtak a tervek. Z már az állomásról megcsörgetett, hogy hozná két ismerősét is, így ha lehet, négy főre számítsak.
Fasza, gondoltam. Két fővel több, mint ahogyan azt eredeti felállás szerint terveztem, továbbá fingom sincs, hogy ki is az a másik két arc. Névnap ide vagy oda, legszívesebben közöltem volna Z-vel, hogy hívja fel a kedves kis barátait és tájékoztassa őket arról a tényről, hogy ez nem az a parti, ahová Ők hivatalosak.
Hogy miért csak a szám jár és miért nem tettem meg? Azért, mert kurvajó arc vagyok. Sosem tudom kimondani azt, ami éppen nem tetszik és nem akarok mással is kibaszni. Na mindegy. Ezzel az fantasztikus tulajdonságommal nekem kell kezdenem valamit, mivel így mindig én leszek szopóágon.
Részemről teljesen természetes dolog, hogy nem állítok be az ismerősömhöz néhány ismeretlen arc társaságában. Ráadásul nem is egyedül lakok.

A srácok este tíz és tizenegy között ígérték magukat. Érkezésükig Mattiával, Alessiával és Sarahval főzőcskéztünk iszogattunk és beszélgettünk. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje elővenni a jó kis szabolcsi pálinkát, ugyanis ha megérkezik a siserehad, itt kő kövön nem marad. Mire felbontottam az üveget, Mattia is előkapott egy üveg Grappát, ami egy olyan nemzeti ital hazájukban, mint nálunk a pálesz.
A hangulat folyamatosan oldódott és egyre gyakrabban találkozott a grappás és a pálinkás, majd a pálinkás és a grappás pohár, mivel egy kör valójában kettőből állt. Az egyik tradicionális nedű után koccintani kellett a másikkal is.



A sűrű pálinkák közepette gyorsan összedobtam egy pizzát, mivel egyre erősebben éreztette hatását a szesz.
A grappa és a pálinka kombináció sörrel öblítve elég gyilkos tud lenni, ezen túl ha Mattia még hozzátesz "valamit" az estéhez, akkor elég hamar leesik az éjszakai járatról egy beginner versenyző.

Nem sokkal éjfél előtt beállított a "nagy" csapat és összeállt az olasz-francia-angol-indiai-magyar nemzetközi találkozó. Kétszer is bemutatkozott az új srác és a barátnője, de igazából olyan szinten szartam le őket, hogy amint kiejtették a nevük utolsó betűjét, már el is felejtettem azt. Nem volt egyik sem szimpatikus, csupán csak Z-re és Mickeyra való tekintettel próbáltam jó fej lenni.
Szerencsére ekkorra a grappa és a pálinka már megtette a hatását, így nem igazán görcsöltem rá az eseményekre.
Egyedül az dühített, hogy többszöri kérés után sem voltak képesek felfogni, hogy nem csak mi, magyarok szórakozunk ebben a házban, hanem más nemzetek fiai is,  ezért tessék angolul kommunikálni. Teljesen át tudom érezni azt a szitut, amikor körülöttem számomra teljesen idegen nyelven beszél mindenki és szart sem értek. Piszkosúl idegesítő tud lenni.
Teljesen azt hittem, hogy ma este én leszek a tolmács és nekem kell itt istápolni a társaságot. Óriási szerencsére és persze a sokadik kérésre később mindenki előásta nyelvtudását, majd elvegyültek. A sokadik pohár után már az is megkísérelt angolul beszélni, aki még józanul sem tudott igazán. Hatalmas respect a lakótársaimnak, ugyanis nagyon nyitottak voltak az új társaságra.

Hitennel az idegen arc tökéletesen elbeszélgetett (tudtam, hogy valami nem százas a gyerekkel), Z Saraht fűtötte Mickeyval felváltva, Mattia laptop dídzséskedett, én pedig Alessiával és a *Tucce gyerekkel lógtam. A csapat lerészegedésének folyamatát igazából nem áll szándékomban leírni. Mindenki tudja, hogy milyen az, mikor elveszti az uralmat saját maga felett és átadja magát a carpe diem érzésnek.
A hajnali órákra szinte mindenki kidőlt, és már csak a magyar szekció zombijárása volt megfigyelhető a konyhában.
A reggel közeledtével már csak arra vágytam, hogy mindenki hazahúzzon végre és ágyba bújhassak. A kívánság beteljesedése még sokáig váratott magára, mivel a két ismeretlen gyökér szó nélkül befoglalta az ágyam. Mickey egy babzsákon szenderült álomba, Z pedig hányni próbált az udvaron. Gyönyörűek vagytok. Gondoltam. És megint ki szopja meg? Hát persze hogy Én.

Hogy kicsit gyorsabban pörögjön az idő és a feszültségem is elnyomjam, megittam a maradék a maradék piákat, aztán nekiláttam takarítani. Mosogatás után felporszívóztam, porszívózás után pedig felmostam. Végül egy széken szenderültem álomba.
A pofátlan páros valamikor délelőtt tíz óra magasságában húzta el a belét. A hülye picsa még búcsúzóul benyögte, hogy "Jaj bocsi, hogy kitúrtunk az ágyadból, de ugye te sem gondoltad, hogy még hajnalban útnak indulunk?" Azt hittem szájba vágom. Szinte már láttam magam előtt, ahogyan az orrából ömlő vér szétfröccsen az öklömön.
Van bőr a pofádon te szutyok ribanc. Gondoltam.

UPDATE: A szomszéd felhívta a landlord, hogy túlságosan hangosak és kritikán aluli társaság szórakozott itt az előző este. Fuck. Kezdődhetett a magyarázkodás.

*Tucce: Mattia Észak-olaszországi haverja, aki néhány napja érkezett látogatóba.

Már régebben is meg akartam tanulni normális pizzát sütni. Na de nem azt a vastag házi szart, hanem az igazi vékony tésztás olasz pizzát. Ezért megkértem Mattiát, hogy avasson be a pizzakészítés rejtelmeibe. Elmondása szerinte minden valamire való olasz ember tud pizzát sütni, így a lehető legjobb embertől kértem segítséget.

Mattiáról tudni kell, hogy fantasztikusan jól főz. Az egyetlen probléma, hogy két éve vegetáriánus. Mamma Mia! A sok frankó olasz kaja hús nélkül? Őrület. Sokszor láttam már "akcióban", úgyhogy nagyjából képben voltam a pizzatészta elkészítésével. Az egyetlen problémát az arányok okozták. Miből mennyit?
Egy gyors bevásárlás során beszereztem a szükséges hozzávalókat és neki is láttam a recept elsajátításához.

Tésztához:
- 30-40 dkg önmagától megkelő liszt (Self Raising Flour)
- 1-1,5 dl meleg víz
- 1 evőkanál olívaolaj
- só

Az én lisztem egy picit darabos volt, így jobbnak láttam átszitálni egy nagyobb keverőtálba. Ezt követően hozzáöntöttem a meleg vizet, majd jól összegyúrtam. Ezután kis cipó formát készítve meleg helyen kb. 30 percig kelni hagytam. Fél óra után hozzáadtam az olajat és a sót, és újra átgyúrtam jó alaposan. Ezt követően egy előre belisztezett gyúródeszkán pizza formára nyújtottam. Pontosabban csak próbáltam.

Feltét:
- Egy kevés olivaolaj
- Pizzaszósz (én paradicsompürét használtam)
- Sonka
- Sajt
- Kukorica
- Ananász

Olajjal és pizzaszósszal megkentem a tésztát, ráreszeltem a sajtot, majd rátettem a sonka csíkokat és a kukoricát. Mielőtt felkerültek volna az ananász kockák is, előtte még egyszer vékonyan megszórtam egy kevés sajttal.
Sütési idő: 8-13 percig.

Az első próbálkozás után a pizzám leginkább a régi nagy Magyarország körvonalait idézte. El is neveztem Hungarista Pizzának. Mint ahogy a képen is látható, a második próbálkozásom már sikeresebb volt. Igaz, még ez sem tökéletes, de már közelít egy normális pizzához. Bízok benne, hogy a harmadik próbálkozásom sikeresebb lesz.
Szerencsére csak esztétikailag kell javulnom, ugyanis az íze tökéletes lett amire garanciát vállaltak az eredeti olasz és francia izlelőbimbók is.

Az utóbbi időben sikerült megint elhanyagolnom az írást. A Mariannál tartott szombati "együnk és igyunk meg mindent ami megmaradt szilveszterről" party után valahogy nyúlcipőt húztak a napok. Úgy pörögnek, mint eddig talán még soha. Lehet, hogy a normális munkabeosztás és a napi néhány óra lakótársi maszek angolóra teszi.

2012 első hétvégéjén Mariann meginvitált engem és még néhány ismerőst a stúdiójába, hogy pusztítsunk el mindent, ami megmaradt szilveszterről egy csendes beszélgetés közben. Kicsit gondolkodóba estem, mivel aznap estére már megígértem Mattiának, hogy vele tartok egy dub buliba a Shoreditch station mellé, ugyanis az egyik kedvencünk, Aba Shanti fogja pakolgatni a lemezeket egy teljesen free buliban.
Nagyon vonzott a londoni éjszaka. Mikor közöltem a többiekkel, hogy nem valószínű, hogy megjelenek a pusztítsunk el mindent buliban, persze hogy megkaptam, hogy szívesebben megyek a külföldi haverjaimmal bulizni, mint hogy találkozzak a magyar barátaimmal.

Részben volt benne igazság. A szilveszteri pózerkedés és arcoskodás után, valahogy jobban vágytam olyan társaságba, ahol nincs helye a képmutatásnak. Ha ez parasztság tőlem, akkor sajnálom, bunkó paraszt vagyok.

Mattia idő közben végre becsajozott, és boldogan újságolta, hogy a csaj is jön a partiba. Örültem neki, ugyanis hasonló cipőben jár a srác mint én. A lányról azt kell tudni, hogy bolgár származású, szőke hajú, csinos és nagyon kedves. Többet nem nagyon tudok róla írni, ugyanis csak fényképen láttam, Matt pedig nem nagyon mesélt róla többet. Ennek az információnak a tudatában végül a magyar társaság mellett "döntöttem", mivel nem szívesen tartok gyertyát egy rügyező kapcsolat éjszakáján, ami ráadásul egy dub buliban esedékes.
Ezért úgy döntöttem, hogy irány Seven Sisters. Így mindenki jól jár. Mattia nyugodtan csajozhat, és az ismerősök sem mondhatják, hogy paraszt vagyok.

Este nyolc óra környékén érkeztem meg a Lawrence roadra, és persze hogy megint elkéstem. A welcome ital után előkerültek a szilveszterről megmaradt virslik néhány sör társaságában, majd az este hátralévő része csendes iszogatással, virslizéssel és beszélgetéssel telt. A lágy háttérzenét Russ, Mariann barátja szolgáltatta. Nyugi volt.

El sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok. Vége ért az idei Karácsony. Igazából már csak egy névnap és egy Szilveszter van hátra, amit nagyon remélek, hogy gyors lefolyású lesz és a lehető legkevesebb emlékkel fogok rendelkezni ezekről az éjszakáról január első napján.

Reminiscence

Szentestére hivatalos voltam T-hez, mivel egy kisebb összejövetelt szervezett Karácsony szent ünnepének alkalmából. A kollektív vacsorára és az azt követő csendes bebaszásra hét fő volt hivatalos, akik közül két embert ismertem T-n kívül.
Nem sok kedvem volt a bájvigyorgáshoz, ezért nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy egyáltalán elmenjek-e.
Az egyetlen probléma csupán csak az volt, hogy én kaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy elkészítsem az ünnepi gulyást a vendégek számára.

Csak tudnám, hogy miért kell mindent megígérni már hetekkel előre...

Még indulás előtt is olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy csak egy telefont kell megeresztenem és már nem is kell megjelennem. Majd azt mondom, hogy ment a hasam, vagy elkaptam valami vírust és éppen két hányás között vagyok. Kivitelezhető és hihető tervnek tűnt.
Na nem mintha antiszociális lennék, csupán csak kurvára nem volt kedvem azt nézni, hogy a párok hogyan csorgatják egymásra a nyálukat. Na mindegy.
Ha már megígértem, akkor nem kéne segget csinálnom a számból. Megcsinálom gyorsan a gulyást és már jövök is haza.
Legközelebb pedig nem ígérek semmit előre.
Volt még egy üveg hazai pálinkám, amit gyorsan magamhoz is vettem. Nem akartam üres kézzel beállítani. Olyan három órára magasságára sikerült teljes mértékben összekaparni magam, és kilépni a bejárati ajtón.

Útban a station irányába hasonló kép fogadott, mint otthon Szenteste napján. Teljes csendesség, és minden utca teljesen kiürült. Érezni, hogy ez a nap valamiért más. Hétköznapokon itt egymást érik az autók és versenyt dudálnak egymással. A nyugalmat csak egy-egy kósza gyermekkacaj zavarta meg, ahogyan apukájával fogócskázott az üres utcában. A kislány első ránézésre pont abban a korban járt, amikor a legkedvesebb ünnep számára a Karácsony.

- Apu biztosan megkapta a feladatot anyutól, hogy ameddig ő elkészíti az ünnepi vacsorát, addig foglalja le a kislányt, így egyikük sincs láb alatt. Anyu biztosan feszült egy picit, mert fél, hogy nem tudja időben befejezni. Gondoltam. -


Az állomásra érve tovább figyeltem az embereket. Látszott, hogy mindenki izgatott. Most a szerelmes párok is szorosabban fogják egymás kezét. Ezen a napon mindenki úgy tud szeretni, ahogyan mindig is szeretnünk kéne.
Körülbelül tíz perc várakozás és elmélkedés után befutottt a vonatom. Szokás szerint az utolsó kocsiba szálltam, mivel attól még hogy Karácsony van, most sem fogom az oysterem lehúzni a kezelőn. Csak két megálló. Fölösleges.

A vonaton eszembe jutott, hogy reggel kaptam egy levelet, amit nem volt időm felbontani, ezért indulás közben csak besúvasztottam a táskámba.
Ezért elő is kaptam gyorsan a küldeményt, ugyanis az a két megálló tökéletesen elegendő idő arra, hogy elolvassam.
Itt jött az, amire nem számítottam. Képeslap jókívánságokkal otthonról. Ahogyan a sorokat olvastam, kedvem lett volna visszafordulni, de ezt a gondolatmenetet a claptoni megálló meg is szakította. Leszállás.

Az állomást elhagyva nem több mint tizenöt perc séta után megérkeztem T-hez. Én voltam az első "vendég". Egy kis zene, két pálinka és egy jó sör mellett nekiláttam az előkészületeknek, hogy minél hamarabb végezzek a főzéssel. Nem volt megfelelő méretű edény amiben elkészíthettem volna a levest, így kénytelen voltam párhuzamosan két lábasban főzni az ünnepi gulyást.

Nem sokkal utánam befutott a csapat többi tagja is, akik közül mint már említettem, csak két embert ismertem. Mariannt és Ágit.
A másik két lánynak és a srácnak a nevét nem jegyeztem meg, ugyanis nem hagytak túl nagy nyomot bennem. A két lányról annyit tudok, hogy az egyik fodrász, a másik stylelist, a srác pedig Mariann barátja, aki valahonnan Vietnámból vagy Thaiföldről származik. Véleményem szerint elég furcsa teremtés, viszont jó zenéket hallgat.

Mire századjára is elmagyaráztam a hülye picsáknak, (kettőt leszámítva) hogy igen, valóban én főzöm a levest és igen, valóban nokedlit is fogok bele szaggatni, végre elkészült a magyaros leves. A vendégek szerint nagyon finom lett, továbbá az is visszaigazolás volt számomra, hogy az utolsó cseppig elfogyott.
Feladat teljesítve és még csak éjfél. Gondoltam magamban.
Néhány koccintást követően úgy éreztem, hogy itt az ideje távozni. A társaság egyik fele köztük a házigazda, ekkorra már amúgy is bealudt, a másik fele pedig a bor, sör, baileys, pálinka kombót nyomta. Ennek így nem sok értelme.

Tömegközlekedés híján kénytelen voltam taxit hívni, mivel ez az egy lehetőségem volt, hogy eljussak Stoke Newingtonból Walthamstowba.
A könnyes búcsút követően tíz perc taxizás és tizenhét font kiperkálása után végre hazaértem.

Az ezt követő három napban nem történt semmi. Teljesen visszavonultam. Szombattól egészen kedd délutánig a napot sem láttam.

Szombaton késő délután futott be volt kollégám hívása, miszerint este halászléfőzés lesz Willesden Greenben és a megjelenés kötelező.
Nem kellett sokat győzködni, ugyanis már nagyon untam a helyi vegyeskonyhát a sok különleges zöldséggel és fűszerrel. Sosem voltam egy nagy halászlé fan, de már nagyon vágytam valami hazai ízre.

Útaban a metró felé beszereztem még néhány Cidert, majd irány az Underground. Negyven perc suhanó földalatti élet után meg is érkeztem a megbeszélt címre, ahol fincsi házipálinkával fogadtak. Jobbat nem is kívánhattam volna. Néhány kör pálesz után neki is láttunk a bajai halászlének és arra a felismerésre jutottam, hogy basszus, én igenis szeretem a halászlevet. Az sincs kizárva, hogy azért esett annyira jól, mert aznap keveset ettem és ahogy édesanyám mondaná; A legjobb szakács az éhség.
Lehet benne valami, viszont én akármennyire éhes vagyok, a Pho vietnámi leves minden alkalommal egyre szarabb a többi távol-keleti létyóval együtt.
Az indiai lakótársam szerint még néhány hónap és mindegyik egyforma lesz. Maximum egyformán fos.

A leves nagyon frankó volt, sőt mindezt még megfejelték egy jó kis pörkölttel. Igazán nem lehetett egy szavam sem. A bőséges "ünnepi" lakoma után beindult a szeszfogyasztás és az ezzel járó intenzív eszmecsere is. Mindenki egyre jobban szeretett mindenkit.
Pálinka-whisky-vodka-cider kombó. Egy ideig még vígan bírtam az iramot, mivel a kiadós vacsora védelmet nyújtott az idő előtti meghajlástól, de már a sokadik koccintás után én sem voltam olyan nagylegény. A totális kártól a metróindulásom mentett meg, mivel éjfélig közlekedik minden földalatti és nem szívesen aludtam volna Willesden Greenben. Ha mégis így alakult volna, az két dolgot jelentene.
Az egyik, hogy mocskosul berúgtunk, a másik, hogy másnap korán reggel gatya másnaposan még haza kellett volna zötyögnöm egy kiadós fejfájás társaságában. Ezt mindenki tudja, hogy mennyire szörnyű tud lenni. Ez most nem az az este volt.
A kapuig kikísért még egy fél pálinka, majd könnyes búcsú után célba vettem a metrót ami egy átszállással az összehugyozás határáig és Walthamstow állomásáig vitt.

A laza péntek esti sörözést követően miután elköszöntem a társaságtól, útban az állomás felé azon agyaltam, hogy össze kéne ütni egy rakott krumplit szombaton délután. Egyre jobban hiányoznak a hazai ízek. Első néhány napban még fasza a kínai, másképpen csíp az indiai is, sőt a Burger King is finomabb mint otthon. Csak az az egy gond van ezzel, hogy ez a feeling hamar elillan.

Mire felszálltam a vonatra, már össze is állt a fejemben a bevásárlólista a díjnyertes szombat délutáni rakott krumplimhoz. Nem messze onnan ahol lakok, van egy kisbolt, ami mindig azt hirdeti, hogy "open till late". Bíztam benne, hogy nem lesz annyira till late éjszaka kettő órakor és megejthetek egy gyors bevásárlást.

Ahogy leültem vonaton, felcsaptam a fülest, és már indítottam is az utazós zeném. Imádok ilyenkor az ablakon kifelé bambulni és elmerülni a gondolataimban.

A szokásos két megálló után (amerre T-hez is járok) gyorsan lepattantam a vonatról és fantom módjára kisunnyogtam az állomásról. Annyira akklimatizálódtam már, hogy a bliccelésre is rákaptam. Ezen a vonalon meg lehet tenni, mivel itt nincs kapu és nem szükséges az Oystert lehúzni.

A kisbolt tényleg "open till late". Gondoltam. Krumpli, tojás, tejföl, kolbász, virsli, sajt gyorsan a kosárba. That's all.

Másnap, azaz ma döbbentem rá, hogy a rögtönzött bevásárlásban elfelejtettem a zsemlemorzsát, így életem második rakott krumpliját kénytelen voltam anélkül elkészíteni. Miközben sült a finomság, elkaptam a Reszkessetek betörők első részét a tv-ben, amire sikerült úgy rábambulnom, hogy majdnem odakozmált a remekművem.
Egy apróbb hiányosságtól eltekintve azért így is finom volt, nem beszélve arról, hogy én csináltam és nem valami fast food, vagy eat and go cucc volt.