El sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok. Vége ért az idei Karácsony. Igazából már csak egy névnap és egy Szilveszter van hátra, amit nagyon remélek, hogy gyors lefolyású lesz és a lehető legkevesebb emlékkel fogok rendelkezni ezekről az éjszakáról január első napján.
Reminiscence
Szentestére hivatalos voltam T-hez, mivel egy kisebb összejövetelt szervezett Karácsony szent ünnepének alkalmából. A kollektív vacsorára és az azt követő csendes bebaszásra hét fő volt hivatalos, akik közül két embert ismertem T-n kívül.
Nem sok kedvem volt a bájvigyorgáshoz, ezért nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy egyáltalán elmenjek-e.
Az egyetlen probléma csupán csak az volt, hogy én kaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy elkészítsem az ünnepi gulyást a vendégek számára.
Csak tudnám, hogy miért kell mindent megígérni már hetekkel előre...
Még indulás előtt is olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy csak egy telefont kell megeresztenem és már nem is kell megjelennem. Majd azt mondom, hogy ment a hasam, vagy elkaptam valami vírust és éppen két hányás között vagyok. Kivitelezhető és hihető tervnek tűnt.
Na nem mintha antiszociális lennék, csupán csak kurvára nem volt kedvem azt nézni, hogy a párok hogyan csorgatják egymásra a nyálukat. Na mindegy.
Ha már megígértem, akkor nem kéne segget csinálnom a számból. Megcsinálom gyorsan a gulyást és már jövök is haza.
Legközelebb pedig nem ígérek semmit előre.
Volt még egy üveg hazai pálinkám, amit gyorsan magamhoz is vettem. Nem akartam üres kézzel beállítani. Olyan három órára magasságára sikerült teljes mértékben összekaparni magam, és kilépni a bejárati ajtón.
Útban a station irányába hasonló kép fogadott, mint otthon Szenteste napján. Teljes csendesség, és minden utca teljesen kiürült. Érezni, hogy ez a nap valamiért más. Hétköznapokon itt egymást érik az autók és versenyt dudálnak egymással. A nyugalmat csak egy-egy kósza gyermekkacaj zavarta meg, ahogyan apukájával fogócskázott az üres utcában. A kislány első ránézésre pont abban a korban járt, amikor a legkedvesebb ünnep számára a Karácsony.
- Apu biztosan megkapta a feladatot anyutól, hogy ameddig ő elkészíti az ünnepi vacsorát, addig foglalja le a kislányt, így egyikük sincs láb alatt. Anyu biztosan feszült egy picit, mert fél, hogy nem tudja időben befejezni. Gondoltam. - 
Az állomásra érve tovább figyeltem az embereket. Látszott, hogy mindenki izgatott. Most a szerelmes párok is szorosabban fogják egymás kezét. Ezen a napon mindenki úgy tud szeretni, ahogyan mindig is szeretnünk kéne.
Körülbelül tíz perc várakozás és elmélkedés után befutottt a vonatom. Szokás szerint az utolsó kocsiba szálltam, mivel attól még hogy Karácsony van, most sem fogom az oysterem lehúzni a kezelőn. Csak két megálló. Fölösleges.
A vonaton eszembe jutott, hogy reggel kaptam egy levelet, amit nem volt időm felbontani, ezért indulás közben csak besúvasztottam a táskámba.
Ezért elő is kaptam gyorsan a küldeményt, ugyanis az a két megálló tökéletesen elegendő idő arra, hogy elolvassam.
Itt jött az, amire nem számítottam. Képeslap jókívánságokkal otthonról. Ahogyan a sorokat olvastam, kedvem lett volna visszafordulni, de ezt a gondolatmenetet a claptoni megálló meg is szakította. Leszállás.
Az állomást elhagyva nem több mint tizenöt perc séta után megérkeztem T-hez. Én voltam az első "vendég". Egy kis zene, két pálinka és egy jó sör mellett nekiláttam az előkészületeknek, hogy minél hamarabb végezzek a főzéssel. Nem volt megfelelő méretű edény amiben elkészíthettem volna a levest, így kénytelen voltam párhuzamosan két lábasban főzni az ünnepi gulyást.
Nem sokkal utánam befutott a csapat többi tagja is, akik közül mint már említettem, csak két embert ismertem. Mariannt és Ágit.
A másik két lánynak és a srácnak a nevét nem jegyeztem meg, ugyanis nem hagytak túl nagy nyomot bennem. A két lányról annyit tudok, hogy az egyik fodrász, a másik stylelist, a srác pedig Mariann barátja, aki valahonnan Vietnámból vagy Thaiföldről származik. Véleményem szerint elég furcsa teremtés, viszont jó zenéket hallgat.
Mire századjára is elmagyaráztam a hülye picsáknak, (kettőt leszámítva) hogy igen, valóban én főzöm a levest és igen, valóban nokedlit is fogok bele szaggatni, végre elkészült a magyaros leves. A vendégek szerint nagyon finom lett, továbbá az is visszaigazolás volt számomra, hogy az utolsó cseppig elfogyott.
Feladat teljesítve és még csak éjfél. Gondoltam magamban.
Néhány koccintást követően úgy éreztem, hogy itt az ideje távozni. A társaság egyik fele köztük a házigazda, ekkorra már amúgy is bealudt, a másik fele pedig a bor, sör, baileys, pálinka kombót nyomta. Ennek így nem sok értelme.
Tömegközlekedés híján kénytelen voltam taxit hívni, mivel ez az egy lehetőségem volt, hogy eljussak Stoke Newingtonból Walthamstowba.
A könnyes búcsút követően tíz perc taxizás és tizenhét font kiperkálása után végre hazaértem.
Az ezt követő három napban nem történt semmi. Teljesen visszavonultam. Szombattól egészen kedd délutánig a napot sem láttam.
