Hónapok óta volt egy potya lakója a háznak. Ez a lakó nem más, mint egy apró kisegér. Többször találkoztunk már vele a konyhában, a nappaliban, sőt egyszer a szobámban is összefutottam vele. Én az első pillanattól kezdve el akartam távolítani a házból, mivel ha még sokáig itt marad, akkor nyárra egy egérfarmot nyithatunk. A kis kosztos végül akkor húzta ki a gyufát nálam, mikor egyik reggel félálomban pirítós készítés közben a pirítóból ugrott ki a kenyeret kifordítva a szerkezetből. A lakótársaim nem akarták megölni, így hogy kérésüknek eleget tegyek, kénytelen voltam keresni egy olyan módszert, amivel megfogom, ám de nem ölöm meg.
Íme, egy kipróbált és jól működő házilag készített humánus egércsapda. A következő kellékekre volt szükségem: - szemetes - újságpapír - egy papírtörlő üres tekercse - egy kevés ragasztószalag - sajt
A papírtörlő üres tekercsét a konyhapult szélén helyeztem el egy kevés ragasztószalaggal rögzítve úgy, hogy az könnyedén a kukába billenjen, ha az egér bemászik a végében elhelyezett sajtdarabért. Érdemes egy szemeteszsákot a kukában elhelyezni, majd néhány összegyűrt újságpapírt beledobni. Ezután nincs más dolgunk mint várni.
Ha az egérkénk besétált a csapdába, a zsákmányt igyekezzünk több mint egy kilóméteres távolságban szabadon engedni, ugyanis ha ezt közelebb tesszük meg, akkor könnyedén visszatalál a nem kívánatos vendég.
Először nem nagyon bíztam a csapda hatásosságában, de a lakótársakra való tekintettel megpróbáltam humánusan befogni az illegális bevándorlót. Nagy meglepetésemre nem kevesebb mint négy óra leforgása alatt be is sétált a csapdába. Gotcha! You bastard! Mostantól Waltham Forest parkjában folytatja tovább pályafutását. Kíváncsi lennék amúgy, hogy meddig húzza ki a "vadonban". Ugyanis amikor a csapdák után böngésztem a neten, akkor futottam bele egy cikkbe, miszerint ez a közönséges egér ha házban, vagy pincében él, akkor akár két évig is kihúzza. Ezzel ellentétben, ha kikerül a szabadba, nem több mint két hónap alatt elintézi a természet kegyetlen körforgása.
Az első igazi jóidő alkalmával hétvégén úgy döntöttünk, hogy kicsit kimozdulunk a hideg, esős és szeles hétköznapok után és kirándulunk egy nagyot. Hónapok óta szeretnénk elutazni Brightonba, vagy a Seven Sisters Nemzeti Parkba, de ezt most újra el kellett napolnunk, ugyanis nem sok kedvünk volt a több órás utazáshoz. Csak pihenni akartunk a szabadban és élvezni a jó időt. Választásunk így az Észak-Nyugat Londonban található Hampstead Heathre esett, ahol egy igen kellemes park, a Parliament Hill található. Érdekessége, hogy mint ahogyan az a nevéből is sejthető, egy dombon található, aminek tetejéről be lehet látni szinte egész Londont.
Ezalatt a kiruccanás alatt éreztem először, hogy egyre jobban összerázódik a társaság. Napról-napra jobban kedvelem ezt a kis csapatot. (Sarah, Mattia, Alessia) Jobb lakótársakat nem is kívánhattam volna főleg úgy, ahogyan idekeveredtem. Indulás előtt még megvártuk Sarah egyik barátnőjét Walthamstow egyik parkjában, majd egy kevés underground és overground után megérkeztünk Hampstead Heathbe. Első utunk a néhány méterre található Mark and Spencerbe vezetett, ugyanis be kellett szerezni a piknik kelléket. Narancs juice, ásványvíz, felvágott, sajt, kenyér, humusz, chips és még néhány gyümölcs. A bevásárlást követően a napsütés minden sugarát kiélvezve egy jó latte társaságában meg sem álltunk a Parliament Hillig. Érezhetően jó hatással volt mindenkire a séta és a napsütés, ugyanis megállás nélkül beszélgettünk, viccelődtünk.
A domb tetejére érve leterítettünk néhány pokrócot és nem csináltunk mást, csak ettünk, labdáztunk, feküdtünk, beszélgettünk és lazultunk. Miközben a fejünk felett alacsonyan elhúzó utasszállítókra bambultam, olyan érzésem támadt, mintha csak egy elcseszett amerikai nyálas családi vígjáték forgatásán ülnék. Túlságosan idilli volt. Jól éreztem magam. Egyre jobban eluralkodott rajtam az az érzés, hogy soha többé nem akarok hazamenni. Itt akarom megvetni a lábam és elmehet a büdös picsába a magyar valóság az összes elcseszett politikusával együtt. A baj csak az, hogy ez nem ilyen egyszerű. Hogy miért? Ebbe inkább most nem merülök bele. Talán majd egy másik bejegyzésben.
Sarah és Alessiah olyan volt, mint két óriási gyerek. Csak szaladgáltak, nevettek, miközben minden egyes fát el akartak foglalni. Úgy csüngtek az ágakon, mint a kismajmok. Én és Mattia csak feküdtünk, a fejünk felett alacsonyan elhúzó repülőkre és az elénk táruló város fantasztikus panorámájára bambultunk egészen addig, még le nem ment a nap.
A friss levegő és a sok mozgás mindenkit lefárasztott. Mire hazaértünk, a nap szinte teljesen eltűnt a horizont alatt. A szokásos esti filmnézés, kártyázás és főzőcske most elmaradt, ehelyett mindenki betámadta a zuhanyzót. Ameddig a soromra vártam, egy sodort cigi társaságában még végignéztem a kapuból, ahogy teljesen eltűnnek az utolsó napsugarak is, és a kíméletlen sötétség mindent beborít.
Gondolom nem kell részleteznem, hogy ez a kilenc nap, amit otthon töltöttem, nem igazán volt kispálya. Előző posztjaimban már említettem, hogy tartottam kicsit a hazautazástól, mivel éreztem, hogy valami történni fog. Az előérzetem nem csalt, (mint ahogy többnyire sosem) szépen lassan beteljesedett minden. Volt GHB-s mérgezés, lábszártörés, szerelmi csalódás, verekedés és merev részegség. A meglepő csupán csak az, hogy mindez nem velem történt. Nah jó. Az utóbbi velem (is).Annyira nem akarok belemerülni a részletekbe, de a legjobb, ha az elején kezdem. Nem fogom leírni, hogy mikor és hol voltam húgyon, mivel úgysem emlékszem rá, akkor meg mit írjak. Meg az amúgysem lényeges.
A gép 17-én pénteken reggel indult Lutonról 08:15-kor. Ahhoz, hogy kényelmesen elérjem a járatot, már éjszaka el kellett indulnom Walthamstowból. A buszom 3:25-kor indult a Central Station-ről, amivel nem kevesebb mint egy óra utazás után eljutottam a Victoria Station-re. Stoke Newingtonnál Té is felpattant a buszra, így valamivel elviselhetőbb volt az éjszakai trip. Néhány félálomban elfogyasztott szendvics után, mikor megérkeztünk a Victoriára, húsz percünk volt, hogy elérjük azt a Green Line buszjáratot ami elvisz minket a lutoni reptérig. Újabb másfél órára utazás következett. A busz lágy zötykölődése és az elsuhanó éjszakai fények néha álomba ringattak, de ez az alvás csak annyira volt elég, hogy még nagyobb mosott szar legyek, ugyanis azon az este már le sem feküdtem aludni.
A reptérre érkezésünk után első utunk a check-inhez vezetett, ahol közölték, hogy túl nagy a kézi poggyászom és fel kell adnom amiért plusz 25 fontocskát kellett leperkálnom. Miért is ne? Miért menne minden zökkenőmentesen? Nem nagyon túráztattam magam a dolgon, ugyanis szart sem tudok tenni ellene, továbbá pedig ha ez az ára annak, hogy végre a gépen üljek, hát legyen. Csak induljunk már. Gondoltam. Amikor azt hittem, hogy miután leadtam a csomagom, átvilágítottak, átmotoztak (mert persze hogy becsipogatm) még további négy spontán ellenőrzésen kellett átesnünk, ami normális esetben nincs. Az újabb ellenörző pontokon fegyveres őrök és kommandósok társaságában újra elkérték az útlevelünket és közben arra voltak kíváncsiak, hogy milyen céllal voltunk Angliában, mikor szándékozunk visszatérni, továbbá mennyi pénz van nálunk. Már nagyon közel voltam ahhoz a szinthez, hogy megkérdezem tőlük; - ugyan mi a fasz közöd van hozzá? Nem igazán tudtuk mire vélni ezeket a kérdéseket. Már nagyon nyűgös voltam, de azért félig csipásan, kajla vigyorral az arcomon mindenre kérdésre próbáltam értelmes választ adni. Már csak az hiányzott volna, hogy valamiért gyanús legyek, és jöhet a gumikesztyűs seggbeturi vizsgálat egy masszív "ügynöktől", aki zavarba ejtően hasonlít Csubakkára. Jáj! Még belegondolni is rossz. Nem akartam mást, csak a a repülőn ülni végre pihenni.
Később arra a következtetésere jutottunk Tével, hogy valószínűleg az angol barátaink már most rá vannak parázva az Olimpiára, ami érthető is. Ha valaki el akar valamit követni, (márpedig véleményem szerintem el is fogják követni azt a valamit) akkor már most be kell csempészgetni a szükséges alkatrészeket. A "B" betűs szót nem mondjuk ki, vagy írjuk le, de ettől függetlenül mindenki tudja, hogy miről beszélek. Egy jó fél órás késés után végre megnyitották a kapukat és végre elindulhattunk a gépünkhöz. A kis rózsaszín A-320-as az Izrael Airlines egyik járata mellől indult közvetlen. Kicsit elgondolkodtam. Talán ezért (is) ellenőriztek minket annyira? Áh. Hagyjuk inkább. Ebbe a gondolatmenetbe most inkább nem megyek bele.
A szokásos "balesetvédelmi oktatás" után, mikor mindenki megtudja, hogy mit kell tennünk egy esetleges repülőgép katasztrófánál, végre már a kifutót szaggattuk padló gázzal. Igazából sosem értettem ezeket a kiselőadásokat, mivel ha gáz van, nem sok szart érek az oxigénmaszkkal, a mentőmellénnyel pedig egyenesen kitörölhetem a seggem. Akkor már nincs más hátra, mit a jószerencsére bízni magunkat és serényen bűnbocsánatért imádkozni. 10.000 méter magasságból ha zuhanni kell, szerintem nem egy szaros öv, vagy oxigénmaszk fogja megmenteni az életem, hanem a pilóta rutinja. Már ha egyáltalán nem szakad szét a gép még a levegőben. Jah bocs. Akkor ott a mentőmellény. Hátha üzemel ejtőernyőkén is.
A szokásos 1 óra 50 perces repülést sikerült megtoldanunk még háromnegyed órával, mivel a ferihegyi, jaj elnézést! Akarom mondani a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér kifutóját olyan hó borította, hogy senkit nem engedtek sem fel, sem pedig leszállni. Előttünk még legalább négy gép várakozott landolásra. Kicsit már kezdtem szarul lenni, mivel a gép szárnyán kívül nem sok szart láttam a nagy tejfölszerű masszán kívül. Holdingoltunk egy jót, ahogy ezt a szakmabeliek mondják.
Mondhatni, hogy szerencsénk volt, ugyanis később a hírekben is bemondták, hogy az utánunk érkező gépeket már átirányították más repterekre. A döntés előtt is már csak azok a pilóták merték bevállalni a landolást, akiknek volt vér a pucájukba. Ezek szerint a mi pilótánk sem szarral gurigázott kiskorában.
Akkora hó fogadott minket, hogy a busz, amivel a géptől szállítottak a terminálba, néhány percre elakadt. Kibaszott hideg volt. A londoni 4-5 fokos hőmérséklet után a kemény mínuszok csontig hatoltak. Mindegy, lényeg hogy Ferihegy! Még a reptéren váltottunk egy menetjegyet a nagy becsben tartott MÁV egyik Intercityjére, ugyanis Nyíregyházát csak így tudtuk a leggyorsabban megközelíteni. A 13:40-es IC-n már Laci barátunk várt, akinek a társaságában folytattuk tovább az utazást a büfékocsiban, ahol néhány sör társaságában jól kibeszéltünk mindent. A "nyíregyházi napok" abban a pillanatban kezdetét vette.
Tizennégy óra kemény utazás és megpróbáltatások sorozata után végre megérkeztünk. Azt ezt követő napok nem szóltak másról, mint a családról és a barátokról, a hatalmas kajálásokról, beszélgetésekről és piálásokról. Ezalatt a kilenc nap alatt fel is kaptam 3kg-ot. Ez is azt bizonyítja, hogy a magyar kajánál, sőt, helyesbítek. "Anya főztjénél" nincs jobb a világon. Másnap nagyim is meglátogattam, ugyanis az utóbbi időkben elég rossz érzések bolyongnak bennem vele kapcsolatban. Igazából tudom, hogy hamarosan bekövetkezik, de nem szívesen beszélek erről. Nos, most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy meglátogattam a kedvenc kis falumban Mádon, ahonnan édesanyám is származik. Imádom azt a környéket. Számomra Mád olyan, mint egy kis ékszerdoboz. Sosem felejtem el, hogy először el sem akarta hinni, hogy ott vagyok.
Az első nyíregyi éjszakán egy Robot Rock bulinak csúfolt "zenés mulatságra" látogattunk el az Y2K-ba, ahol még jobban egyértelműbbé vált számomra, hogy kibaszottúl kezdünk öregedni. A sok tizenéves tini leányka úgy vedelte a házit, mint a fater fénykorában. Igazából nem zavart a dolog, mivel jókat derültünk ezeken a kis kakaskodó gimiseken. Olyan keményre tudták inni magukat, hogy legszívesebben még Chuck Norrist is kiütötték volna a cipőjéből aznap az este. A zene fos volt, a társaság öt csillagos, a vendégkör egy nagy büdös nulla kétszer áthúzva. Mikor elhagytuk a helyet, teljesen azt hittem, hogy egy rendőrségi nyílt napon vagyunk, ugyanis az egész rendőrörs ott állomásozott az Y előtt. Ide inkább bébiszitter kéne, nem rendőr. Gondoltam. Másnap meg is jelent a sajtóban egy olvasói levél egy tini tollából a informtól már jól megszokott hatásvadász stílusban.
Nem tudom mit kell ezen annyira parázni. Amikor én voltam annyi idős, mint ez a srác, minden héten elcsattant egy-két maflás. Ez az utcai hierarchiai besoroláshoz elengedhetetlen eszköz volt akkoriban, ami minden héten változott. Ha véletlenül mi maradtunk alul, akkor nem hívtuk egyből a rendőrséget és nem vertük a nyákunk a sajtóban. Fontosabb volt a büszkeségünk. Ez egy íratlan szabály volt akkoriban. Na de mindegy. Változnak az idők.
A szédületes tini buliból tanulva a hátralévő éjszakákat inkább a Bluesban és az Unicumban töltöttük, vagy ha nem volt kedv a csavargáshoz, inkább összerántottunk egy jó kis házibulit lángossal, rakott krumplival, pálinkával és sörrel fűszerezve. Életem legjobb rakott krumpliját hoztuk össze Fera barátommal.
Annak ellenére, hogy kerültük a tömeget és a nagyobb társaságokat, még így is utolért a baj. Tének sikerült egy elég keményet perecelnie, miközben hazafelé tartottunk a közeli benzinkútról az éjészaki piavásárlásból. Először nem is akartam elhinni, hogy nagy a baj, ugyanis láttam az egész esést és nem tűnt nagynak. Részegek sem voltunk (annyira) és a Té kezében lévő pezsgő sem tört el mikor elesett. Néhány lépés után mégis úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a balesetire, ugyanis Tének elég nagy fájdalmai voltak. Miután a PARASZT röntgenes elkészítette a felvételt a sérült lábról kiderült, hogy két helyen is eltört Té lábszára. Egyből be is gipszelték és már haza sem engedték, másnap délutánra pedig már meg is műtötték. Szegény, jól beszopta. Az orvos repülni sem engedte a tronbózis para miatt, így nem hogy Pestre, de még Londonba sem tudott velem visszarepülni. A turnét "egyedül" folytattam. A fent említett paraszt jelzőt most nem fogom kifejteni, de szerintem mindenki képeben van a magyar egészségüggyel és az ott dolgozó csőcselékkel.
A baleset után kicsit felborult a program. Az eredeti terv az volt, hogy csütörtöktől bevesszük Budapestet, de így picit változott a terv. Akikkel találkozni szerettem volna, ők hazajöttek Nyíregyházára, így teljesen fölöslegesnek láttam négy napot Pesten tölteni. Amúgy sem nagyon csipázom azt a várost. A négy napos budapesti turnét először teljesen le akartam fújni, de végül úgy döntöttem, hogy egy éjszakát mégis csak ott töltök. Gabro barátomat szó szerint kibaszta a skizofrén karrierista hülye picsa barátnője, aki már egyszer eljátszott valami hasonlót, csak két éve rájött, hogy ő mennyire szereti Gabrót és fogadja vissza. Nekem már itt bűzlött az egész, na de Ők tudják. Gondoltam. Gabrovics ameddig a kiköltözését intézte, mert ugye a csaj javaslatára össze is költöztek, addig beszereztem néhány italt az estére, továbbá némi reggelinek valót. Úgy gondoltam, ha már ott vagyok a Pannónia utca közelében, akkor ott veszek meg mindent és egyúttal csekkolom a régi kéróm is, ahol közel egy évet húztam le.
Estére még Csabi barátom is csatlakozott hozzánk, majd egy csendes sörözgetés, pálinkázás és egy kevés bólózás kíséretében kisétáltunk a rakpartra. Kicsit furcsa helyzetben éreztem magam, ugyanis Gabro tőlem várt valamilyen lelki támaszt. Pont tőlem, aki ebben a témában szintén nem áll a helyzet magaslatán, de azért megpróbáltam és ezzel le is zártam a "Nyíregyházi és Budapesti Napok" elnevezésű programsorozatot és másnap meg sem álltam Walthamstowig.
Eközben Nyíregyházán sem állt meg az élet. Szombaton éjszaka egy koncertre volt hivatalos a bátyám, ahol több mint valószínű (az orvos szerint is) GHB-t kevertek a piájába. Nem is nagyon értette, hogy hogyan a picsába tudott berúgni három üveg sörtől. Teljes képszakadás. Csupán annyira emlékszik, hogy kikérte a harmadik sörét, majd másnap a nappaliban ébredt kabátban és cipőben enyhén összetört arccal.
Most két lehetőség van. Az egyik az, hogy megverték, a másik eshetőség pedig az, hogy többször elesett. A kabáton található horzsolások mindkét teóriát alátámasztanák, de ugye nincs semmi emlék. Másnap az ilyen mérgezéssel járó mellékhatások egytől egyig jelentkeztek. Szédülés, hányinger, durva kedélyingadozás és részleges emlékezetvesztés, amihez még társult egy jó kis agyrázkódás. Annyira szívesen találkoznék azzal az emberrel aki ezt a fost borongatja a piákba, mert legszívesebben a szart is kiverném az elbaszott hülye fejéből. Már csak azért is, mert valami hasonlón mentem át én is még 2011. októberében. Olyan szinten megmérgeztek (szerintem), hogy még a telefonom is elhagytam/ellopták. Hasonló tapasztalatokról és mellékhatásokról tudtam én is beszámolni másnap mint a bátyám, csupán csak az esés vagy verés maradt el. Azóta nem iszok szórakozóhelyen csakis kizárólag dobozos, vagy üveges piákat.
Már régebben is meg akartam tanulni normális pizzát sütni. Na de nem azt a vastag házi szart, hanem az igazi vékony tésztás olasz pizzát. Ezért megkértem Mattiát, hogy avasson be a pizzakészítés rejtelmeibe. Elmondása szerinte minden valamire való olasz ember tud pizzát sütni, így a lehető legjobb embertől kértem segítséget.
Mattiáról tudni kell, hogy fantasztikusan jól főz. Az egyetlen probléma, hogy két éve vegetáriánus. Mamma Mia! A sok frankó olasz kaja hús nélkül? Őrület. Sokszor láttam már "akcióban", úgyhogy nagyjából képben voltam a pizzatészta elkészítésével. Az egyetlen problémát az arányok okozták. Miből mennyit? Egy gyors bevásárlás során beszereztem a szükséges hozzávalókat és neki is láttam a recept elsajátításához.
Tésztához: - 30-40 dkg önmagától megkelő liszt (Self Raising Flour) - 1-1,5 dl meleg víz - 1 evőkanál olívaolaj - só
Az én lisztem egy picit darabos volt, így jobbnak láttam átszitálni egy nagyobb keverőtálba. Ezt követően hozzáöntöttem a meleg vizet, majd jól összegyúrtam. Ezután kis cipó formát készítve meleg helyen kb. 30 percig kelni hagytam. Fél óra után hozzáadtam az olajat és a sót, és újra átgyúrtam jó alaposan. Ezt követően egy előre belisztezett gyúródeszkán pizza formára nyújtottam. Pontosabban csak próbáltam.
Feltét: - Egy kevés olivaolaj - Pizzaszósz (én paradicsompürét használtam) - Sonka - Sajt - Kukorica - Ananász
Olajjal és pizzaszósszal megkentem a tésztát, ráreszeltem a sajtot, majd rátettem a sonka csíkokat és a kukoricát. Mielőtt felkerültek volna az ananász kockák is, előtte még egyszer vékonyan megszórtam egy kevés sajttal. Sütési idő: 8-13 percig.
Az első próbálkozás után a pizzám leginkább a régi nagy Magyarország körvonalait idézte. El is neveztem Hungarista Pizzának. Mint ahogy a képen is látható, a második próbálkozásom már sikeresebb volt. Igaz, még ez sem tökéletes, de már közelít egy normális pizzához. Bízok benne, hogy a harmadik próbálkozásom sikeresebb lesz. Szerencsére csak esztétikailag kell javulnom, ugyanis az íze tökéletes lett amire garanciát vállaltak az eredeti olasz és francia izlelőbimbók is.
Ha már az egész ország erről a két elbaszott szerencsétlen balfaszról beszél, akkor én is megemlékezek róluk egy posztban. Szép volt srácok. A további kreatív munkák itt megtekinthetőek.
Ma szembesültem azzal a ténnyel, hogy két hét múlva indul a gépem Magyarországra. Rohan az idő. Lehet, hogy lassan el kéne kezdenem megtervezni az otthon töltött időm minden percét, ugyanis kilenc nap nem mondható sok időnek. Annyit már biztosan tudok, hogy az otthon töltött időmet két részre szeretném bontani. Az első részét Szabolcsország fővárosában Nyíregyházán, a jó öreg szülővárosomban szeretném eltölteni, a második részét pedig Budapesten, ahová az elmúlt években elég sok dolog kötött és köt a mai napig.
Igazából nem tudom eldönteni, hogy örülök-e a hazautazásnak, vagy sem. Annyit biztosan tudok, hogy kezdem eléggé zaklatottan érezni magam. Valamitől félek, de nem tudom szavakba önteni az okát. Mennék is, meg nem is. Miért van ez? Miért ilyen kibaszott bonyolult minden? Talán csak annak látszik? Nem tudom. Azzal viszont tökéletesen tisztában vagyok, hogy amit érzek, az inkább feszültség, mint boldogság.
***
Miután kellően lehúztam magam, Té beállított néhány sörkülönlegességgel. A Gonzo Imerial Porter különösen szíven ütött, mivel Gonzo, Hunter S Thompson alias az újságírás doktora az egyik kedvenc íróm, újságíróm. Kicsit utánaolvastam ennek a sörnek, ugyanis én képtelen vagyok leírni azt az ízvilágot, ami ezt a 9.2%-os imperial sört jellemzi. Benne alkohol, kávészagúvá pörkölt maláta és sok aszalt erdei gyümölcs. Sűrű, ivás közben selymesen felhabzó kortyok. Íze még a várthoz képest is komplexen brutális, egyszerre üt benne a porteres/stoutos száraz fanyarság, a mindezt meglepő hatékonysággal oldó, torokszorító erejű komló, valamint a határozott jelenlétű, izmos szeszhányad. Ezek összjátékából sorban jelentkeznek a kormos-tőzeges, nyomokban savanyúan gyümölcsös, valahol mélyen mégis édes ízjegyek, olyan élvezetes érzékszervi orgiát inspirálva. - Köszönet a nagy Komlókutató blog részletes ismertetőjéért, ugyanis én ezt képtelen lettem volna így leírni.
A másik két különlegesség Punk IPA és 5 A.M. Saint névre hallgatott. A Punk IPA nagy testvérével a 9%-os Hardcore IPA-vel már találkoztam, így annyira nem ért váratlanul az ízvilág. Miközben ezeket a fantasztikusan finom söröket kortyolgattam, arra kellett rájönnöm, hogy a Heineken és a többi exklúzív sörnek kikiáltott nedű elmehet a picsába. Itt kezdődik az igazi nagybetűs SÖR.
Az utóbbi időben sikerült megint elhanyagolnom az írást. A Mariannál tartott szombati "együnk és igyunk meg mindent ami megmaradt szilveszterről" party után valahogy nyúlcipőt húztak a napok. Úgy pörögnek, mint eddig talán még soha. Lehet, hogy a normális munkabeosztás és a napi néhány óra lakótársi maszek angolóra teszi.
2012 első hétvégéjén Mariann meginvitált engem és még néhány ismerőst a stúdiójába, hogy pusztítsunk el mindent, ami megmaradt szilveszterről egy csendes beszélgetés közben. Kicsit gondolkodóba estem, mivel aznap estére már megígértem Mattiának, hogy vele tartok egy dub buliba a Shoreditch station mellé, ugyanis az egyik kedvencünk, Aba Shanti fogja pakolgatni a lemezeket egy teljesen free buliban. Nagyon vonzott a londoni éjszaka. Mikor közöltem a többiekkel, hogy nem valószínű, hogy megjelenek a pusztítsunk el mindent buliban, persze hogy megkaptam, hogy szívesebben megyek a külföldi haverjaimmal bulizni, mint hogy találkozzak a magyar barátaimmal.
Részben volt benne igazság. A szilveszteri pózerkedés és arcoskodás után, valahogy jobban vágytam olyan társaságba, ahol nincs helye a képmutatásnak. Ha ez parasztság tőlem, akkor sajnálom, bunkó paraszt vagyok.
Mattia idő közben végre becsajozott, és boldogan újságolta, hogy a csaj is jön a partiba. Örültem neki, ugyanis hasonló cipőben jár a srác mint én. A lányról azt kell tudni, hogy bolgár származású, szőke hajú, csinos és nagyon kedves. Többet nem nagyon tudok róla írni, ugyanis csak fényképen láttam, Matt pedig nem nagyon mesélt róla többet. Ennek az információnak a tudatában végül a magyar társaság mellett "döntöttem", mivel nem szívesen tartok gyertyát egy rügyező kapcsolat éjszakáján, ami ráadásul egy dub buliban esedékes. Ezért úgy döntöttem, hogy irány Seven Sisters. Így mindenki jól jár. Mattia nyugodtan csajozhat, és az ismerősök sem mondhatják, hogy paraszt vagyok.
Este nyolc óra környékén érkeztem meg a Lawrence roadra, és persze hogy megint elkéstem. A welcome ital után előkerültek a szilveszterről megmaradt virslik néhány sör társaságában, majd az este hátralévő része csendes iszogatással, virslizéssel és beszélgetéssel telt. A lágy háttérzenét Russ, Mariann barátja szolgáltatta. Nyugi volt.
El sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok. Vége ért az idei Karácsony. Igazából már csak egy névnap és egy Szilveszter van hátra, amit nagyon remélek, hogy gyors lefolyású lesz és a lehető legkevesebb emlékkel fogok rendelkezni ezekről az éjszakáról január első napján.
Reminiscence
Szentestére hivatalos voltam T-hez, mivel egy kisebb összejövetelt szervezett Karácsony szent ünnepének alkalmából. A kollektív vacsorára és az azt követő csendes bebaszásra hét fő volt hivatalos, akik közül két embert ismertem T-n kívül. Nem sok kedvem volt a bájvigyorgáshoz, ezért nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy egyáltalán elmenjek-e. Az egyetlen probléma csupán csak az volt, hogy én kaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy elkészítsem az ünnepi gulyást a vendégek számára.
Csak tudnám, hogy miért kell mindent megígérni már hetekkel előre...
Még indulás előtt is olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy csak egy telefont kell megeresztenem és már nem is kell megjelennem. Majd azt mondom, hogy ment a hasam, vagy elkaptam valami vírust és éppen két hányás között vagyok. Kivitelezhető és hihető tervnek tűnt. Na nem mintha antiszociális lennék, csupán csak kurvára nem volt kedvem azt nézni, hogy a párok hogyan csorgatják egymásra a nyálukat. Na mindegy. Ha már megígértem, akkor nem kéne segget csinálnom a számból. Megcsinálom gyorsan a gulyást és már jövök is haza. Legközelebb pedig nem ígérek semmit előre. Volt még egy üveg hazai pálinkám, amit gyorsan magamhoz is vettem. Nem akartam üres kézzel beállítani. Olyan három órára magasságára sikerült teljes mértékben összekaparni magam, és kilépni a bejárati ajtón.
Útban a station irányába hasonló kép fogadott, mint otthon Szenteste napján. Teljes csendesség, és minden utca teljesen kiürült. Érezni, hogy ez a nap valamiért más. Hétköznapokon itt egymást érik az autók és versenyt dudálnak egymással. A nyugalmat csak egy-egy kósza gyermekkacaj zavarta meg, ahogyan apukájával fogócskázott az üres utcában. A kislány első ránézésre pont abban a korban járt, amikor a legkedvesebb ünnep számára a Karácsony.
- Apu biztosan megkapta a feladatot anyutól, hogy ameddig ő elkészíti az ünnepi vacsorát, addig foglalja le a kislányt, így egyikük sincs láb alatt. Anyu biztosan feszült egy picit, mert fél, hogy nem tudja időben befejezni. Gondoltam. -
Az állomásra érve tovább figyeltem az embereket. Látszott, hogy mindenki izgatott. Most a szerelmes párok is szorosabban fogják egymás kezét. Ezen a napon mindenki úgy tud szeretni, ahogyan mindig is szeretnünk kéne. Körülbelül tíz perc várakozás és elmélkedés után befutottt a vonatom. Szokás szerint az utolsó kocsiba szálltam, mivel attól még hogy Karácsony van, most sem fogom az oysterem lehúzni a kezelőn. Csak két megálló. Fölösleges.
A vonaton eszembe jutott, hogy reggel kaptam egy levelet, amit nem volt időm felbontani, ezért indulás közben csak besúvasztottam a táskámba. Ezért elő is kaptam gyorsan a küldeményt, ugyanis az a két megálló tökéletesen elegendő idő arra, hogy elolvassam. Itt jött az, amire nem számítottam. Képeslap jókívánságokkal otthonról. Ahogyan a sorokat olvastam, kedvem lett volna visszafordulni, de ezt a gondolatmenetet a claptoni megálló meg is szakította. Leszállás.
Az állomást elhagyva nem több mint tizenöt perc séta után megérkeztem T-hez. Én voltam az első "vendég". Egy kis zene, két pálinka és egy jó sör mellett nekiláttam az előkészületeknek, hogy minél hamarabb végezzek a főzéssel. Nem volt megfelelő méretű edény amiben elkészíthettem volna a levest, így kénytelen voltam párhuzamosan két lábasban főzni az ünnepi gulyást.
Nem sokkal utánam befutott a csapat többi tagja is, akik közül mint már említettem, csak két embert ismertem. Mariannt és Ágit. A másik két lánynak és a srácnak a nevét nem jegyeztem meg, ugyanis nem hagytak túl nagy nyomot bennem. A két lányról annyit tudok, hogy az egyik fodrász, a másik stylelist, a srác pedig Mariann barátja, aki valahonnan Vietnámból vagy Thaiföldről származik. Véleményem szerint elég furcsa teremtés, viszont jó zenéket hallgat.
Mire századjára is elmagyaráztam a hülye picsáknak, (kettőt leszámítva) hogy igen, valóban én főzöm a levest és igen, valóban nokedlit is fogok bele szaggatni, végre elkészült a magyaros leves. A vendégek szerint nagyon finom lett, továbbá az is visszaigazolás volt számomra, hogy az utolsó cseppig elfogyott. Feladat teljesítve és még csak éjfél. Gondoltam magamban. Néhány koccintást követően úgy éreztem, hogy itt az ideje távozni. A társaság egyik fele köztük a házigazda, ekkorra már amúgy is bealudt, a másik fele pedig a bor, sör, baileys, pálinka kombót nyomta. Ennek így nem sok értelme.
Tömegközlekedés híján kénytelen voltam taxit hívni, mivel ez az egy lehetőségem volt, hogy eljussak Stoke Newingtonból Walthamstowba. A könnyes búcsút követően tíz perc taxizás és tizenhét font kiperkálása után végre hazaértem.
Az ezt követő három napban nem történt semmi. Teljesen visszavonultam. Szombattól egészen kedd délutánig a napot sem láttam.
