Gondolom nem kell részleteznem, hogy ez a kilenc nap, amit otthon töltöttem, nem igazán volt kispálya. Előző posztjaimban már említettem, hogy tartottam kicsit a hazautazástól, mivel éreztem, hogy valami történni fog. Az előérzetem nem csalt, (mint ahogy többnyire sosem) szépen lassan beteljesedett minden. Volt GHB-s mérgezés, lábszártörés, szerelmi csalódás, verekedés és merev részegség. A meglepő csupán csak az, hogy mindez nem velem történt. Nah jó. Az utóbbi velem (is). Annyira nem akarok belemerülni a részletekbe, de a legjobb, ha az elején kezdem. Nem fogom leírni, hogy mikor és hol voltam húgyon, mivel úgysem emlékszem rá, akkor meg mit írjak. Meg az amúgysem lényeges.
A gép 17-én pénteken reggel indult Lutonról 08:15-kor. Ahhoz, hogy kényelmesen elérjem a járatot, már éjszaka el kellett indulnom Walthamstowból. A buszom 3:25-kor indult a Central Station-ről, amivel nem kevesebb mint egy óra utazás után eljutottam a Victoria Station-re. Stoke Newingtonnál Té is felpattant a buszra, így valamivel elviselhetőbb volt az éjszakai trip. Néhány félálomban elfogyasztott szendvics után, mikor megérkeztünk a Victoriára, húsz percünk volt, hogy elérjük azt a Green Line buszjáratot ami elvisz minket a lutoni reptérig. Újabb másfél órára utazás következett. A busz lágy zötykölődése és az elsuhanó éjszakai fények néha álomba ringattak, de ez az alvás csak annyira volt elég, hogy még nagyobb mosott szar legyek, ugyanis azon az este már le sem feküdtem aludni.
A reptérre érkezésünk után első utunk a check-inhez vezetett, ahol közölték, hogy túl nagy a kézi poggyászom és fel kell adnom amiért plusz 25 fontocskát kellett leperkálnom. Miért is ne? Miért menne minden zökkenőmentesen?
Nem nagyon túráztattam magam a dolgon, ugyanis szart sem tudok tenni ellene, továbbá pedig ha ez az ára annak, hogy végre a gépen üljek, hát legyen. Csak induljunk már. Gondoltam.
Amikor azt hittem, hogy miután leadtam a csomagom, átvilágítottak, átmotoztak (mert persze hogy becsipogatm) még további négy spontán ellenőrzésen kellett átesnünk, ami normális esetben nincs. Az újabb ellenörző pontokon fegyveres őrök és kommandósok társaságában újra elkérték az útlevelünket és közben arra voltak kíváncsiak, hogy milyen céllal voltunk Angliában, mikor szándékozunk visszatérni, továbbá mennyi pénz van nálunk. Már nagyon közel voltam ahhoz a szinthez, hogy megkérdezem tőlük; - ugyan mi a fasz közöd van hozzá? Nem igazán tudtuk mire vélni ezeket a kérdéseket.
Már nagyon nyűgös voltam, de azért félig csipásan, kajla vigyorral az arcomon mindenre kérdésre próbáltam értelmes választ adni. Már csak az hiányzott volna, hogy valamiért gyanús legyek, és jöhet a gumikesztyűs seggbeturi vizsgálat egy masszív "ügynöktől", aki zavarba ejtően hasonlít Csubakkára. Jáj! Még belegondolni is rossz. Nem akartam mást, csak a a repülőn ülni végre pihenni.
Később arra a következtetésere jutottunk Tével, hogy valószínűleg az angol barátaink már most rá vannak parázva az Olimpiára, ami érthető is. Ha valaki el akar valamit követni, (márpedig véleményem szerintem el is fogják követni azt a valamit) akkor már most be kell csempészgetni a szükséges alkatrészeket. A "B" betűs szót nem mondjuk ki, vagy írjuk le, de ettől függetlenül mindenki tudja, hogy miről beszélek.
Egy jó fél órás késés után végre megnyitották a kapukat és végre elindulhattunk a gépünkhöz. A kis rózsaszín A-320-as az Izrael Airlines egyik járata mellől indult közvetlen. Kicsit elgondolkodtam. Talán ezért (is) ellenőriztek minket annyira? Áh. Hagyjuk inkább. Ebbe a gondolatmenetbe most inkább nem megyek bele.
A szokásos "balesetvédelmi oktatás" után, mikor mindenki megtudja, hogy mit kell tennünk egy esetleges repülőgép katasztrófánál, végre már a kifutót szaggattuk padló gázzal. Igazából sosem értettem ezeket a kiselőadásokat, mivel ha gáz van, nem sok szart érek az oxigénmaszkkal, a mentőmellénnyel pedig egyenesen kitörölhetem a seggem. Akkor már nincs más hátra, mit a jószerencsére bízni magunkat és serényen bűnbocsánatért imádkozni. 10.000 méter magasságból ha zuhanni kell, szerintem nem egy szaros öv, vagy oxigénmaszk fogja megmenteni az életem, hanem a pilóta rutinja. Már ha egyáltalán nem szakad szét a gép még a levegőben. Jah bocs. Akkor ott a mentőmellény. Hátha üzemel ejtőernyőkén is.
A szokásos 1 óra 50 perces repülést sikerült megtoldanunk még háromnegyed órával, mivel a ferihegyi, jaj elnézést! Akarom mondani a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér kifutóját olyan hó borította, hogy senkit nem engedtek sem fel, sem pedig leszállni. Előttünk még legalább négy gép várakozott landolásra. Kicsit már kezdtem szarul lenni, mivel a gép szárnyán kívül nem sok szart láttam a nagy tejfölszerű masszán kívül. Holdingoltunk egy jót, ahogy ezt a szakmabeliek mondják.
Mondhatni, hogy szerencsénk volt, ugyanis később a hírekben is bemondták, hogy az utánunk érkező gépeket már átirányították más repterekre. A döntés előtt is már csak azok a pilóták merték bevállalni a landolást, akiknek volt vér a pucájukba. Ezek szerint a mi pilótánk sem szarral gurigázott kiskorában.
Akkora hó fogadott minket, hogy a busz, amivel a géptől szállítottak a terminálba, néhány percre elakadt. Kibaszott hideg volt. A londoni 4-5 fokos hőmérséklet után a kemény mínuszok csontig hatoltak.
Mindegy, lényeg hogy Ferihegy! Még a reptéren váltottunk egy menetjegyet a nagy becsben tartott MÁV egyik Intercityjére, ugyanis Nyíregyházát csak így tudtuk a leggyorsabban megközelíteni. A 13:40-es IC-n már Laci barátunk várt, akinek a társaságában folytattuk tovább az utazást a büfékocsiban, ahol néhány sör társaságában jól kibeszéltünk mindent. A "nyíregyházi napok" abban a pillanatban kezdetét vette.
Tizennégy óra kemény utazás és megpróbáltatások sorozata után végre megérkeztünk. Azt ezt követő napok nem szóltak másról, mint a családról és a barátokról, a hatalmas kajálásokról, beszélgetésekről és piálásokról. Ezalatt a kilenc nap alatt fel is kaptam 3kg-ot. Ez is azt bizonyítja, hogy a magyar kajánál, sőt, helyesbítek. "Anya főztjénél" nincs jobb a világon.
Másnap nagyim is meglátogattam, ugyanis az utóbbi időkben elég rossz érzések bolyongnak bennem vele kapcsolatban. Igazából tudom, hogy hamarosan bekövetkezik, de nem szívesen beszélek erről.
Nos, most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy meglátogattam a kedvenc kis falumban Mádon, ahonnan édesanyám is származik. Imádom azt a környéket. Számomra Mád olyan, mint egy kis ékszerdoboz. Sosem felejtem el, hogy először el sem akarta hinni, hogy ott vagyok.
Az első nyíregyi éjszakán egy Robot Rock bulinak csúfolt "zenés mulatságra" látogattunk el az Y2K-ba, ahol még jobban egyértelműbbé vált számomra, hogy kibaszottúl kezdünk öregedni. A sok tizenéves tini leányka úgy vedelte a házit, mint a fater fénykorában.
Igazából nem zavart a dolog, mivel jókat derültünk ezeken a kis kakaskodó gimiseken. Olyan keményre tudták inni magukat, hogy legszívesebben még Chuck Norrist is kiütötték volna a cipőjéből aznap az este.
A zene fos volt, a társaság öt csillagos, a vendégkör egy nagy büdös nulla kétszer áthúzva. Mikor elhagytuk a helyet, teljesen azt hittem, hogy egy rendőrségi nyílt napon vagyunk, ugyanis az egész rendőrörs ott állomásozott az Y előtt. Ide inkább bébiszitter kéne, nem rendőr. Gondoltam.
Másnap meg is jelent a sajtóban egy olvasói levél egy tini tollából a informtól már jól megszokott hatásvadász stílusban.
Nem tudom mit kell ezen annyira parázni. Amikor én voltam annyi idős, mint ez a srác, minden héten elcsattant egy-két maflás. Ez az utcai hierarchiai besoroláshoz elengedhetetlen eszköz volt akkoriban, ami minden héten változott. Ha véletlenül mi maradtunk alul, akkor nem hívtuk egyből a rendőrséget és nem vertük a nyákunk a sajtóban. Fontosabb volt a büszkeségünk. Ez egy íratlan szabály volt akkoriban. Na de mindegy. Változnak az idők.
A szédületes tini buliból tanulva a hátralévő éjszakákat inkább a Bluesban és az Unicumban töltöttük, vagy ha nem volt kedv a csavargáshoz, inkább összerántottunk egy jó kis házibulit lángossal, rakott krumplival, pálinkával és sörrel fűszerezve. Életem legjobb rakott krumpliját hoztuk össze Fera barátommal.
Annak ellenére, hogy kerültük a tömeget és a nagyobb társaságokat, még így is utolért a baj. Tének sikerült egy elég keményet perecelnie, miközben hazafelé tartottunk a közeli benzinkútról az éjészaki piavásárlásból.
Először nem is akartam elhinni, hogy nagy a baj, ugyanis láttam az egész esést és nem tűnt nagynak. Részegek sem voltunk (annyira) és a Té kezében lévő pezsgő sem tört el mikor elesett.
Néhány lépés után mégis úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a balesetire, ugyanis Tének elég nagy fájdalmai voltak. Miután a PARASZT röntgenes elkészítette a felvételt a sérült lábról kiderült, hogy két helyen is eltört Té lábszára. Egyből be is gipszelték és már haza sem engedték, másnap délutánra pedig már meg is műtötték. Szegény, jól beszopta. Az orvos repülni sem engedte a tronbózis para miatt, így nem hogy Pestre, de még Londonba sem tudott velem visszarepülni. A turnét "egyedül" folytattam.
A fent említett paraszt jelzőt most nem fogom kifejteni, de szerintem mindenki képeben van a magyar egészségüggyel és az ott dolgozó csőcselékkel. 
A baleset után kicsit felborult a program. Az eredeti terv az volt, hogy csütörtöktől bevesszük Budapestet, de így picit változott a terv. Akikkel találkozni szerettem volna, ők hazajöttek Nyíregyházára, így teljesen fölöslegesnek láttam négy napot Pesten tölteni. Amúgy sem nagyon csipázom azt a várost.
A négy napos budapesti turnét először teljesen le akartam fújni, de végül úgy döntöttem, hogy egy éjszakát mégis csak ott töltök. Gabro barátomat szó szerint kibaszta a skizofrén karrierista hülye picsa barátnője, aki már egyszer eljátszott valami hasonlót, csak két éve rájött, hogy ő mennyire szereti Gabrót és fogadja vissza. Nekem már itt bűzlött az egész, na de Ők tudják. Gondoltam.
Gabrovics ameddig a kiköltözését intézte, mert ugye a csaj javaslatára össze is költöztek, addig beszereztem néhány italt az estére, továbbá némi reggelinek valót. Úgy gondoltam, ha már ott vagyok a Pannónia utca közelében, akkor ott veszek meg mindent és egyúttal csekkolom a régi kéróm is, ahol közel egy évet húztam le.
Estére még Csabi barátom is csatlakozott hozzánk, majd egy csendes sörözgetés, pálinkázás és egy kevés bólózás kíséretében kisétáltunk a rakpartra. Kicsit furcsa helyzetben éreztem magam, ugyanis Gabro tőlem várt valamilyen lelki támaszt. Pont tőlem, aki ebben a témában szintén nem áll a helyzet magaslatán, de azért megpróbáltam és ezzel le is zártam a "Nyíregyházi és Budapesti Napok" elnevezésű programsorozatot és másnap meg sem álltam Walthamstowig.
Eközben Nyíregyházán sem állt meg az élet. Szombaton éjszaka egy koncertre volt hivatalos a bátyám, ahol több mint valószínű (az orvos szerint is) GHB-t kevertek a piájába.
Nem is nagyon értette, hogy hogyan a picsába tudott berúgni három üveg sörtől. Teljes képszakadás. Csupán annyira emlékszik, hogy kikérte a harmadik sörét, majd másnap a nappaliban ébredt kabátban és cipőben enyhén összetört arccal.
Most két lehetőség van. Az egyik az, hogy megverték, a másik eshetőség pedig az, hogy többször elesett. A kabáton található horzsolások mindkét teóriát alátámasztanák, de ugye nincs semmi emlék. Másnap az ilyen mérgezéssel járó mellékhatások egytől egyig jelentkeztek. Szédülés, hányinger, durva kedélyingadozás és részleges emlékezetvesztés, amihez még társult egy jó kis agyrázkódás.
Annyira szívesen találkoznék azzal az emberrel aki ezt a fost borongatja a piákba, mert legszívesebben a szart is kiverném az elbaszott hülye fejéből. Már csak azért is, mert valami hasonlón mentem át én is még 2011. októberében. Olyan szinten megmérgeztek (szerintem), hogy még a telefonom is elhagytam/ellopták. Hasonló tapasztalatokról és mellékhatásokról tudtam én is beszámolni másnap mint a bátyám, csupán csak az esés vagy verés maradt el. Azóta nem iszok szórakozóhelyen csakis kizárólag dobozos, vagy üveges piákat.
