Hónapok óta volt egy potya lakója a háznak. Ez a lakó nem más, mint egy apró kisegér. Többször találkoztunk már vele a konyhában, a nappaliban, sőt egyszer a szobámban is összefutottam vele. Én az első pillanattól kezdve el akartam távolítani a házból, mivel ha még sokáig itt marad, akkor nyárra egy egérfarmot nyithatunk. A kis kosztos végül akkor húzta ki a gyufát nálam, mikor egyik reggel félálomban pirítós készítés közben a pirítóból ugrott ki a kenyeret kifordítva a szerkezetből. A lakótársaim nem akarták megölni, így hogy kérésüknek eleget tegyek, kénytelen voltam keresni egy olyan módszert, amivel megfogom, ám de nem ölöm meg.
Íme, egy kipróbált és jól működő házilag készített humánus egércsapda. A következő kellékekre volt szükségem: - szemetes - újságpapír - egy papírtörlő üres tekercse - egy kevés ragasztószalag - sajt
A papírtörlő üres tekercsét a konyhapult szélén helyeztem el egy kevés ragasztószalaggal rögzítve úgy, hogy az könnyedén a kukába billenjen, ha az egér bemászik a végében elhelyezett sajtdarabért. Érdemes egy szemeteszsákot a kukában elhelyezni, majd néhány összegyűrt újságpapírt beledobni. Ezután nincs más dolgunk mint várni.
Ha az egérkénk besétált a csapdába, a zsákmányt igyekezzünk több mint egy kilóméteres távolságban szabadon engedni, ugyanis ha ezt közelebb tesszük meg, akkor könnyedén visszatalál a nem kívánatos vendég.
Először nem nagyon bíztam a csapda hatásosságában, de a lakótársakra való tekintettel megpróbáltam humánusan befogni az illegális bevándorlót. Nagy meglepetésemre nem kevesebb mint négy óra leforgása alatt be is sétált a csapdába. Gotcha! You bastard! Mostantól Waltham Forest parkjában folytatja tovább pályafutását. Kíváncsi lennék amúgy, hogy meddig húzza ki a "vadonban". Ugyanis amikor a csapdák után böngésztem a neten, akkor futottam bele egy cikkbe, miszerint ez a közönséges egér ha házban, vagy pincében él, akkor akár két évig is kihúzza. Ezzel ellentétben, ha kikerül a szabadba, nem több mint két hónap alatt elintézi a természet kegyetlen körforgása.
Alessia barátja Paulo, és annak haverja Valentino, a hétvégén érkezett meg Londonba, így újabb két fővel bővült az olasz szekció házunkban. Paulo tervei szerint legalább fél évet szeretne itt lehúzni, míg barátja Valentino, csak néhány hetet. Kicsit ciki a szitu, ugyanis két héttel ezelőtt töltöttem el néhány kellemes órát barátnőjével, amiről persze a velencei kedvese szart sem tud. Izgalmas napok elé nézek, úgy érzem.
A srácok érkezésének tiszteletére összerántottunk egy kisebb házibulit, aminek az volt a célja, hogy egy kicsit jobban megismerjék a régi lakók az új lakó(kat). A buli elég jól sikerült, viszont, a mélyenszántó beszélgetések és a komolyabb ismerkedés elmaradt. A srácok nem igazán beszélnek angolul. Akárhányszor társalgásba merültem Pauloval (pontosabban csak próbáltam), a harmadik angol szó után egyből olaszra váltott és heves mutogatásokkal fűszerezve próbálta tudomásomra hozni a fogalmam sincs hogy mit. Olyan természetesen osztotta az eszet nekem anyanyelvén, mintha csak perfekt itáliánó lennék. Paulo egyébként az a tipikus olasz dzsigoló. Élre vasalt nadrág, ing, olyan szinten kifényesített cipő, hogy még a légy is seggen csúszik rajta, szedett szemöldök, pöpecül belőtt séró. Nem is értem, hogy hol marad a napi egy kiló hajzselé. Ráadásul én ennek a majomnak a nőjét dugtam meg. Szóhoz sem jutok.
Valentino teljesen más figura. Ő sem beszél tökéletesen angolul, de folyamatosan próbálkozik és igyekszik kommunikálni, kivenni a részét a társasági életből. Otthon Velencében egy punk zenekarban basszusgitáros, három barátnője van, motorozik, szabadidejében pedig a kocsiját tuningolja szarrá. Rendesen bír inni és jó zenéket hallgat leszámítva dévidgettát és a többi hasonló értékelhetetlen fost.
Ahogyan telt-múlt az idő, az alkohol egyre gyorsabban fogyott. Persze, hogy a fogyasztásban az új "barátaink" voltak az éllovasok. Nem is kellett sokáig várni, Paulo hamar a budi ülőkéjét ölelgetve próbált könnyíteni önmagán. Ezalatt én elvonultam egy sör társaságában az udvarra és rágyújtottam egy cigire. Nyugalomra volt szükségem, ugyanis a nyelvek keveredése és a kurjongatás már kezdett az agyamra menni. A csillagokra bambulva azon agyaltam, hogy mi lesz a jövőben, és hogy egyáltalán jó irányba halad-e az életem. Nem igazán vagyok biztos abban még most sem, hogy ez a helyes irány. Nem tudom magam elképzelni ezen a világon nemhogy negyven évesen, de még egy-két év múlva sem. Úgy érzem, hogy rossz időben vagyok a lehető legrosszabb helyen. Az idő alatt nem arra az időre gondolok, amit mindenki ismer, hanem úgy globálisan a világegyetemet és az egész univerzumot nézve. Az gáz, ha az utóbbi időben egyre többet gondoltam öngyilkosságra? És az gáz, ha már kigugliztam a lehető legbiztosabb és legtisztább öngyilkossági módszereket? Nem tudom. Ilyenekről még nem beszélgettem senkivel.
Az elmélkedésem Alessia zavarta meg, aki kicsit ki volt akadva Paulo rapid lerészegedése miatt, majd teljesen kifakadt nekem. A problémája az, hogy igazából nem is szereti ezt a srácot és úgy érzi, hogy a kis dzsigolónak is van valaki más a láthatáron. Kérdezem én, hogy akkor mi a francot keres mellette? A legfontosabb kérdés pedig az, hogy akkor mi a fasznak hívtad ide? A válasza csak annyi volt, hogy kötelességének érezte. Hosszú évekkel ezelőtt mikor Alessia szülei elváltak és az Isten háta mögé kellett költöznie az édesapjához, ez a gyökér volt az egyetlen, aki minden nap elment hozzá. Erre igazából nem mondtam semmit, mivel semmi közöm hozzá. A legjobbnak láttam, ha csak csak megértően hallgatok és hűséges lelki szemeteslásaként viselkedek. Mondja csak, jobb ha kiadja magából a feszültséget. Később az is kiderült, hogy ez a nyomorék azt is elvárja, hogy Alessia főzzön, mossa a szaros gatyáit, vasaljon és takarítson. Nem akartam filozófiai mélységekig süllyedő okoskodásokba merülni, így csak annyit mondtam neki, hogy ezt nem vagy köteles elviselni és bármikor kiléphetsz. Még nem késő. Ezután megölelt, majd megcsókolt. "TonightI want tosleep inyour bed". - mondta. Ki van zárva. - válaszoltam. Nem hiányzik több bonyodalom és nem akarok feszültséget sem. Eddig történt ami megtörtént, de rendszert nem csinálhatunk belőle. Akármennyire gyökér a barátod én tisztelem őt és nem fogok titkos viszonyt folytatni egy olyan házban, ahol egy fedél alatt élek a pároddal, nem beszélve arról, hogy így is össze vagyok zavarodva. A februári hazalátogatásom alkalmával találkoztam egy lánnyal, akiről már meséltem neki is. Teljesen felborította minden számításom és a feje tetejére állt a világ körülöttem.
Az első igazi jóidő alkalmával hétvégén úgy döntöttünk, hogy kicsit kimozdulunk a hideg, esős és szeles hétköznapok után és kirándulunk egy nagyot. Hónapok óta szeretnénk elutazni Brightonba, vagy a Seven Sisters Nemzeti Parkba, de ezt most újra el kellett napolnunk, ugyanis nem sok kedvünk volt a több órás utazáshoz. Csak pihenni akartunk a szabadban és élvezni a jó időt. Választásunk így az Észak-Nyugat Londonban található Hampstead Heathre esett, ahol egy igen kellemes park, a Parliament Hill található. Érdekessége, hogy mint ahogyan az a nevéből is sejthető, egy dombon található, aminek tetejéről be lehet látni szinte egész Londont.
Ezalatt a kiruccanás alatt éreztem először, hogy egyre jobban összerázódik a társaság. Napról-napra jobban kedvelem ezt a kis csapatot. (Sarah, Mattia, Alessia) Jobb lakótársakat nem is kívánhattam volna főleg úgy, ahogyan idekeveredtem. Indulás előtt még megvártuk Sarah egyik barátnőjét Walthamstow egyik parkjában, majd egy kevés underground és overground után megérkeztünk Hampstead Heathbe. Első utunk a néhány méterre található Mark and Spencerbe vezetett, ugyanis be kellett szerezni a piknik kelléket. Narancs juice, ásványvíz, felvágott, sajt, kenyér, humusz, chips és még néhány gyümölcs. A bevásárlást követően a napsütés minden sugarát kiélvezve egy jó latte társaságában meg sem álltunk a Parliament Hillig. Érezhetően jó hatással volt mindenkire a séta és a napsütés, ugyanis megállás nélkül beszélgettünk, viccelődtünk.
A domb tetejére érve leterítettünk néhány pokrócot és nem csináltunk mást, csak ettünk, labdáztunk, feküdtünk, beszélgettünk és lazultunk. Miközben a fejünk felett alacsonyan elhúzó utasszállítókra bambultam, olyan érzésem támadt, mintha csak egy elcseszett amerikai nyálas családi vígjáték forgatásán ülnék. Túlságosan idilli volt. Jól éreztem magam. Egyre jobban eluralkodott rajtam az az érzés, hogy soha többé nem akarok hazamenni. Itt akarom megvetni a lábam és elmehet a büdös picsába a magyar valóság az összes elcseszett politikusával együtt. A baj csak az, hogy ez nem ilyen egyszerű. Hogy miért? Ebbe inkább most nem merülök bele. Talán majd egy másik bejegyzésben.
Sarah és Alessiah olyan volt, mint két óriási gyerek. Csak szaladgáltak, nevettek, miközben minden egyes fát el akartak foglalni. Úgy csüngtek az ágakon, mint a kismajmok. Én és Mattia csak feküdtünk, a fejünk felett alacsonyan elhúzó repülőkre és az elénk táruló város fantasztikus panorámájára bambultunk egészen addig, még le nem ment a nap.
A friss levegő és a sok mozgás mindenkit lefárasztott. Mire hazaértünk, a nap szinte teljesen eltűnt a horizont alatt. A szokásos esti filmnézés, kártyázás és főzőcske most elmaradt, ehelyett mindenki betámadta a zuhanyzót. Ameddig a soromra vártam, egy sodort cigi társaságában még végignéztem a kapuból, ahogy teljesen eltűnnek az utolsó napsugarak is, és a kíméletlen sötétség mindent beborít.
Újabb international meetingre került sor a Copeland Roadon, igaz nem abban az értelemben, amiben néhány napja történt. Z, a volt kollégám és néhány barátja lepett meg itthon néhány üveg piával, ugyanis névnapját ünnepelte. A magyar ember szeret mulatni és megragad minden kicsi lehetőséget, ha piálásról van szó. Lakótársaim nem igazán tudták, hogy mi is az a névnap, de tetszett nekik, ugyanis jó ok volt az alkoholfogyasztásra.
Az eredeti terv az volt, hogy Z és Mickey leugrik egy "házi" pizzára és megiszunk néhány piát a névnapos tiszteletére. Mint mindig, persze hogy most is változtak a tervek. Z már az állomásról megcsörgetett, hogy hozná két ismerősét is, így ha lehet, négy főre számítsak. Fasza, gondoltam. Két fővel több, mint ahogyan azt eredeti felállás szerint terveztem, továbbá fingom sincs, hogy ki is az a másik két arc. Névnap ide vagy oda, legszívesebben közöltem volna Z-vel, hogy hívja fel a kedves kis barátait és tájékoztassa őket arról a tényről, hogy ez nem az a parti, ahová Ők hivatalosak. Hogy miért csak a szám jár és miért nem tettem meg? Azért, mert kurvajó arc vagyok. Sosem tudom kimondani azt, ami éppen nem tetszik és nem akarok mással is kibaszni. Na mindegy. Ezzel az fantasztikus tulajdonságommal nekem kell kezdenem valamit, mivel így mindig én leszek szopóágon. Részemről teljesen természetes dolog, hogy nem állítok be az ismerősömhöz néhány ismeretlen arc társaságában. Ráadásul nem is egyedül lakok.
A srácok este tíz és tizenegy között ígérték magukat. Érkezésükig Mattiával, Alessiával és Sarahval főzőcskéztünk iszogattunk és beszélgettünk. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje elővenni a jó kis szabolcsi pálinkát, ugyanis ha megérkezik a siserehad, itt kő kövön nem marad. Mire felbontottam az üveget, Mattia is előkapott egy üveg Grappát, ami egy olyan nemzeti ital hazájukban, mint nálunk a pálesz. A hangulat folyamatosan oldódott és egyre gyakrabban találkozott a grappás és a pálinkás, majd a pálinkás és a grappás pohár, mivel egy kör valójában kettőből állt. Az egyik tradicionális nedű után koccintani kellett a másikkal is.
A sűrű pálinkák közepette gyorsan összedobtam egy pizzát, mivel egyre erősebben éreztette hatását a szesz. A grappa és a pálinka kombináció sörrel öblítve elég gyilkos tud lenni, ezen túl ha Mattia még hozzátesz "valamit" az estéhez, akkor elég hamar leesik az éjszakai járatról egy beginner versenyző.
Nem sokkal éjfél előtt beállított a "nagy" csapat és összeállt az olasz-francia-angol-indiai-magyar nemzetközi találkozó. Kétszer is bemutatkozott az új srác és a barátnője, de igazából olyan szinten szartam le őket, hogy amint kiejtették a nevük utolsó betűjét, már el is felejtettem azt. Nem volt egyik sem szimpatikus, csupán csak Z-re és Mickeyra való tekintettel próbáltam jó fej lenni. Szerencsére ekkorra a grappa és a pálinka már megtette a hatását, így nem igazán görcsöltem rá az eseményekre. Egyedül az dühített, hogy többszöri kérés után sem voltak képesek felfogni, hogy nem csak mi, magyarok szórakozunk ebben a házban, hanem más nemzetek fiai is, ezért tessék angolul kommunikálni. Teljesen át tudom érezni azt a szitut, amikor körülöttem számomra teljesen idegen nyelven beszél mindenki és szart sem értek. Piszkosúl idegesítő tud lenni. Teljesen azt hittem, hogy ma este én leszek a tolmács és nekem kell itt istápolni a társaságot. Óriási szerencsére és persze a sokadik kérésre később mindenki előásta nyelvtudását, majd elvegyültek. A sokadik pohár után már az is megkísérelt angolul beszélni, aki még józanul sem tudott igazán. Hatalmas respect a lakótársaimnak, ugyanis nagyon nyitottak voltak az új társaságra.
Hitennel az idegen arc tökéletesen elbeszélgetett (tudtam, hogy valami nem százas a gyerekkel), Z Saraht fűtötte Mickeyval felváltva, Mattia laptop dídzséskedett, én pedig Alessiával és a *Tucce gyerekkel lógtam. A csapat lerészegedésének folyamatát igazából nem áll szándékomban leírni. Mindenki tudja, hogy milyen az, mikor elveszti az uralmat saját maga felett és átadja magát a carpe diem érzésnek. A hajnali órákra szinte mindenki kidőlt, és már csak a magyar szekció zombijárása volt megfigyelhető a konyhában. A reggel közeledtével már csak arra vágytam, hogy mindenki hazahúzzon végre és ágyba bújhassak. A kívánság beteljesedése még sokáig váratott magára, mivel a két ismeretlen gyökér szó nélkül befoglalta az ágyam. Mickey egy babzsákon szenderült álomba, Z pedig hányni próbált az udvaron. Gyönyörűek vagytok. Gondoltam. És megint ki szopja meg? Hát persze hogy Én.
Hogy kicsit gyorsabban pörögjön az idő és a feszültségem is elnyomjam, megittam a maradék a maradék piákat, aztán nekiláttam takarítani. Mosogatás után felporszívóztam, porszívózás után pedig felmostam. Végül egy széken szenderültem álomba. A pofátlan páros valamikor délelőtt tíz óra magasságában húzta el a belét. A hülye picsa még búcsúzóul benyögte, hogy "Jaj bocsi, hogy kitúrtunk az ágyadból, de ugye te sem gondoltad, hogy még hajnalban útnak indulunk?" Azt hittem szájba vágom. Szinte már láttam magam előtt, ahogyan az orrából ömlő vér szétfröccsen az öklömön. Van bőr a pofádon te szutyok ribanc. Gondoltam.
UPDATE: A szomszéd felhívta a landlord, hogy túlságosan hangosak és kritikán aluli társaság szórakozott itt az előző este. Fuck. Kezdődhetett a magyarázkodás.
*Tucce: Mattia Észak-olaszországi haverja, aki néhány napja érkezett látogatóba.
Igen, megtörtént. Fogalmazzunk úgy, hogy életem első "nemzetközi találkozása" 2012.03.07-én éjszaka kettő órakor beteljesedett angol földön. Vivonoin Italia! Két különböző nemzet fia és lánya egy harmadik ország földjén... Tapasztalat: A hazai egyértelműen jobb. Nah de ezzel most nem azt akarom mondani, hogy szar volt, de igazán lenne még mit tanulnia.Fuck Yea.
A Loyds Banknak köszönhetően Té már vasárnap vissza tudott utazni Londonba és a fennmaradó négy hetet nem otthon kell eltöltenie. Nagy szerencséje volt, ugyanis pont egy hónapja szüntette meg a betegbiztosítását Magyarországon. A műtét közel négyszázezer forintos költségét, az elúszott repjegyét, sőt, még a visszautat is állta transzferestől együtt a Loyds. Így vasárnaptól már itt várja a csavarok eltávolítását a lábából, így meg is látogattam.
Fél év után újra bekapcsolódtam a 21. század mobiltársadalomának high-tech fogyasztói közé. Mint már említettem egy korábbi bejegyzésemben, egy a mai napig kérdőjelekkel teli éjszakán sikerült elhagynom a telefonom. Az sincs kizárva, hogy ellopták, ugyanis hasonló élményben volt részem, mint a bátyámnak. Képszakadás még a szórakozóhelyen, aztán ágyban ébredés telefon nélkül. Mai napig meg vagyok arról győződve, hogy kaptam valami extrát a piába. Na de most nem ez a lényeg. Hosszú agyalás után vettem egy HTC Sensation okostelefont még magyar földön. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy iPhone legyen, vagy valamilyen Android phone. Eddig csakis kizárólag Androidos készülékeket használtam, de most nagy volt a csábítás az Apple világába de végül a HTC győzött. Nincs semmi bajom az Apple termékekkel, ugyanis már régen MacBook felhasználó vagyok. Pont ezért tudtam nehezen dönteni, hiszen a laptopommal kompatibilisebb lenne az iPhone. Az egyetlen problémám csupán az, hogy már minden utolsó csövesnek iPhoneja van. Nem igazán csípem a tömegcuccokat, továbbá véleményem szerintem az Andriodos mobilok sokkal nagyobb szabadságot adnak a felhasználónak. Most nem fogok itt magasröptű technikai okoskodásokba, ugyanis millió blog foglalkozik ilyen és ehhez hasonló témákkal. Eddig sem írtam a webes fejlesztésekről a technikai újdonságokról, hát akkor most miért tenném?
Úgy terveztem, hogy amikor visszatérek Londonba, majd keresek egy boltot, ahol függetlenítik a készülékem, mivel a magyar szolgáltatónál vásárolt telefonokat nem nagyon lehet külföldi kártyával használni. Ha csak nem gyárilag kártyafüggetlen a készülék. Nem voltam hajlandó bárhol otthagyni, így a néhány négyzetméteres sufni mobil unlocking üzleteket egyből kikerültem, amik szinte egymás érik itt. Végül egy internetkávézó mellett döntöttem, ami szintén azt hírdette, hogy "Unlock all mobile phone". Azt kérték, hogy egy óra múlva menjek vissza, addigra megoldják 20 fontért cserébe. Jobbat nem is kívánhattam volna, így otthagytam. Nos, az egy órából először három óra lett, majd kérték, hogy másnap menjek vissza. Akkor már láttam a kis indiai eladó arcán, hogy valami nem százas. Kérte, hogy menjek vissza két nap múlva, mert még nem sikerült kisütni. Fasza. Gondoltam. Két nap múlva mikor visszamentem a végeredmény a következő volt; "Sorry my brother, but we can't unlocking your phone." Nagyokat pislogva kérdeztem, hogy de mégis mi a probléma? A válasz pedig az volt, hogy a magyar T-Mobile szolgáltató készülékeit nem tudják függetleníteni. Igazából nem értem, hogy mi lehet a probléma, ugyanis már hivatalosan is függetleníthetőek az európai HTC Sensation készülékek bootloadere. Ha ez már lehetséges, akkor nem igazán tudom, hogy mi lehet a probléma. Unlock all mobile phone mi? Hát ezt jól beszoptam.
Gondolom nem kell részleteznem, hogy ez a kilenc nap, amit otthon töltöttem, nem igazán volt kispálya. Előző posztjaimban már említettem, hogy tartottam kicsit a hazautazástól, mivel éreztem, hogy valami történni fog. Az előérzetem nem csalt, (mint ahogy többnyire sosem) szépen lassan beteljesedett minden. Volt GHB-s mérgezés, lábszártörés, szerelmi csalódás, verekedés és merev részegség. A meglepő csupán csak az, hogy mindez nem velem történt. Nah jó. Az utóbbi velem (is).Annyira nem akarok belemerülni a részletekbe, de a legjobb, ha az elején kezdem. Nem fogom leírni, hogy mikor és hol voltam húgyon, mivel úgysem emlékszem rá, akkor meg mit írjak. Meg az amúgysem lényeges.
A gép 17-én pénteken reggel indult Lutonról 08:15-kor. Ahhoz, hogy kényelmesen elérjem a járatot, már éjszaka el kellett indulnom Walthamstowból. A buszom 3:25-kor indult a Central Station-ről, amivel nem kevesebb mint egy óra utazás után eljutottam a Victoria Station-re. Stoke Newingtonnál Té is felpattant a buszra, így valamivel elviselhetőbb volt az éjszakai trip. Néhány félálomban elfogyasztott szendvics után, mikor megérkeztünk a Victoriára, húsz percünk volt, hogy elérjük azt a Green Line buszjáratot ami elvisz minket a lutoni reptérig. Újabb másfél órára utazás következett. A busz lágy zötykölődése és az elsuhanó éjszakai fények néha álomba ringattak, de ez az alvás csak annyira volt elég, hogy még nagyobb mosott szar legyek, ugyanis azon az este már le sem feküdtem aludni.
A reptérre érkezésünk után első utunk a check-inhez vezetett, ahol közölték, hogy túl nagy a kézi poggyászom és fel kell adnom amiért plusz 25 fontocskát kellett leperkálnom. Miért is ne? Miért menne minden zökkenőmentesen? Nem nagyon túráztattam magam a dolgon, ugyanis szart sem tudok tenni ellene, továbbá pedig ha ez az ára annak, hogy végre a gépen üljek, hát legyen. Csak induljunk már. Gondoltam. Amikor azt hittem, hogy miután leadtam a csomagom, átvilágítottak, átmotoztak (mert persze hogy becsipogatm) még további négy spontán ellenőrzésen kellett átesnünk, ami normális esetben nincs. Az újabb ellenörző pontokon fegyveres őrök és kommandósok társaságában újra elkérték az útlevelünket és közben arra voltak kíváncsiak, hogy milyen céllal voltunk Angliában, mikor szándékozunk visszatérni, továbbá mennyi pénz van nálunk. Már nagyon közel voltam ahhoz a szinthez, hogy megkérdezem tőlük; - ugyan mi a fasz közöd van hozzá? Nem igazán tudtuk mire vélni ezeket a kérdéseket. Már nagyon nyűgös voltam, de azért félig csipásan, kajla vigyorral az arcomon mindenre kérdésre próbáltam értelmes választ adni. Már csak az hiányzott volna, hogy valamiért gyanús legyek, és jöhet a gumikesztyűs seggbeturi vizsgálat egy masszív "ügynöktől", aki zavarba ejtően hasonlít Csubakkára. Jáj! Még belegondolni is rossz. Nem akartam mást, csak a a repülőn ülni végre pihenni.
Később arra a következtetésere jutottunk Tével, hogy valószínűleg az angol barátaink már most rá vannak parázva az Olimpiára, ami érthető is. Ha valaki el akar valamit követni, (márpedig véleményem szerintem el is fogják követni azt a valamit) akkor már most be kell csempészgetni a szükséges alkatrészeket. A "B" betűs szót nem mondjuk ki, vagy írjuk le, de ettől függetlenül mindenki tudja, hogy miről beszélek. Egy jó fél órás késés után végre megnyitották a kapukat és végre elindulhattunk a gépünkhöz. A kis rózsaszín A-320-as az Izrael Airlines egyik járata mellől indult közvetlen. Kicsit elgondolkodtam. Talán ezért (is) ellenőriztek minket annyira? Áh. Hagyjuk inkább. Ebbe a gondolatmenetbe most inkább nem megyek bele.
A szokásos "balesetvédelmi oktatás" után, mikor mindenki megtudja, hogy mit kell tennünk egy esetleges repülőgép katasztrófánál, végre már a kifutót szaggattuk padló gázzal. Igazából sosem értettem ezeket a kiselőadásokat, mivel ha gáz van, nem sok szart érek az oxigénmaszkkal, a mentőmellénnyel pedig egyenesen kitörölhetem a seggem. Akkor már nincs más hátra, mit a jószerencsére bízni magunkat és serényen bűnbocsánatért imádkozni. 10.000 méter magasságból ha zuhanni kell, szerintem nem egy szaros öv, vagy oxigénmaszk fogja megmenteni az életem, hanem a pilóta rutinja. Már ha egyáltalán nem szakad szét a gép még a levegőben. Jah bocs. Akkor ott a mentőmellény. Hátha üzemel ejtőernyőkén is.
A szokásos 1 óra 50 perces repülést sikerült megtoldanunk még háromnegyed órával, mivel a ferihegyi, jaj elnézést! Akarom mondani a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér kifutóját olyan hó borította, hogy senkit nem engedtek sem fel, sem pedig leszállni. Előttünk még legalább négy gép várakozott landolásra. Kicsit már kezdtem szarul lenni, mivel a gép szárnyán kívül nem sok szart láttam a nagy tejfölszerű masszán kívül. Holdingoltunk egy jót, ahogy ezt a szakmabeliek mondják.
Mondhatni, hogy szerencsénk volt, ugyanis később a hírekben is bemondták, hogy az utánunk érkező gépeket már átirányították más repterekre. A döntés előtt is már csak azok a pilóták merték bevállalni a landolást, akiknek volt vér a pucájukba. Ezek szerint a mi pilótánk sem szarral gurigázott kiskorában.
Akkora hó fogadott minket, hogy a busz, amivel a géptől szállítottak a terminálba, néhány percre elakadt. Kibaszott hideg volt. A londoni 4-5 fokos hőmérséklet után a kemény mínuszok csontig hatoltak. Mindegy, lényeg hogy Ferihegy! Még a reptéren váltottunk egy menetjegyet a nagy becsben tartott MÁV egyik Intercityjére, ugyanis Nyíregyházát csak így tudtuk a leggyorsabban megközelíteni. A 13:40-es IC-n már Laci barátunk várt, akinek a társaságában folytattuk tovább az utazást a büfékocsiban, ahol néhány sör társaságában jól kibeszéltünk mindent. A "nyíregyházi napok" abban a pillanatban kezdetét vette.
Tizennégy óra kemény utazás és megpróbáltatások sorozata után végre megérkeztünk. Azt ezt követő napok nem szóltak másról, mint a családról és a barátokról, a hatalmas kajálásokról, beszélgetésekről és piálásokról. Ezalatt a kilenc nap alatt fel is kaptam 3kg-ot. Ez is azt bizonyítja, hogy a magyar kajánál, sőt, helyesbítek. "Anya főztjénél" nincs jobb a világon. Másnap nagyim is meglátogattam, ugyanis az utóbbi időkben elég rossz érzések bolyongnak bennem vele kapcsolatban. Igazából tudom, hogy hamarosan bekövetkezik, de nem szívesen beszélek erről. Nos, most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy meglátogattam a kedvenc kis falumban Mádon, ahonnan édesanyám is származik. Imádom azt a környéket. Számomra Mád olyan, mint egy kis ékszerdoboz. Sosem felejtem el, hogy először el sem akarta hinni, hogy ott vagyok.
Az első nyíregyi éjszakán egy Robot Rock bulinak csúfolt "zenés mulatságra" látogattunk el az Y2K-ba, ahol még jobban egyértelműbbé vált számomra, hogy kibaszottúl kezdünk öregedni. A sok tizenéves tini leányka úgy vedelte a házit, mint a fater fénykorában. Igazából nem zavart a dolog, mivel jókat derültünk ezeken a kis kakaskodó gimiseken. Olyan keményre tudták inni magukat, hogy legszívesebben még Chuck Norrist is kiütötték volna a cipőjéből aznap az este. A zene fos volt, a társaság öt csillagos, a vendégkör egy nagy büdös nulla kétszer áthúzva. Mikor elhagytuk a helyet, teljesen azt hittem, hogy egy rendőrségi nyílt napon vagyunk, ugyanis az egész rendőrörs ott állomásozott az Y előtt. Ide inkább bébiszitter kéne, nem rendőr. Gondoltam. Másnap meg is jelent a sajtóban egy olvasói levél egy tini tollából a informtól már jól megszokott hatásvadász stílusban.
Nem tudom mit kell ezen annyira parázni. Amikor én voltam annyi idős, mint ez a srác, minden héten elcsattant egy-két maflás. Ez az utcai hierarchiai besoroláshoz elengedhetetlen eszköz volt akkoriban, ami minden héten változott. Ha véletlenül mi maradtunk alul, akkor nem hívtuk egyből a rendőrséget és nem vertük a nyákunk a sajtóban. Fontosabb volt a büszkeségünk. Ez egy íratlan szabály volt akkoriban. Na de mindegy. Változnak az idők.
A szédületes tini buliból tanulva a hátralévő éjszakákat inkább a Bluesban és az Unicumban töltöttük, vagy ha nem volt kedv a csavargáshoz, inkább összerántottunk egy jó kis házibulit lángossal, rakott krumplival, pálinkával és sörrel fűszerezve. Életem legjobb rakott krumpliját hoztuk össze Fera barátommal.
Annak ellenére, hogy kerültük a tömeget és a nagyobb társaságokat, még így is utolért a baj. Tének sikerült egy elég keményet perecelnie, miközben hazafelé tartottunk a közeli benzinkútról az éjészaki piavásárlásból. Először nem is akartam elhinni, hogy nagy a baj, ugyanis láttam az egész esést és nem tűnt nagynak. Részegek sem voltunk (annyira) és a Té kezében lévő pezsgő sem tört el mikor elesett. Néhány lépés után mégis úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a balesetire, ugyanis Tének elég nagy fájdalmai voltak. Miután a PARASZT röntgenes elkészítette a felvételt a sérült lábról kiderült, hogy két helyen is eltört Té lábszára. Egyből be is gipszelték és már haza sem engedték, másnap délutánra pedig már meg is műtötték. Szegény, jól beszopta. Az orvos repülni sem engedte a tronbózis para miatt, így nem hogy Pestre, de még Londonba sem tudott velem visszarepülni. A turnét "egyedül" folytattam. A fent említett paraszt jelzőt most nem fogom kifejteni, de szerintem mindenki képeben van a magyar egészségüggyel és az ott dolgozó csőcselékkel.
A baleset után kicsit felborult a program. Az eredeti terv az volt, hogy csütörtöktől bevesszük Budapestet, de így picit változott a terv. Akikkel találkozni szerettem volna, ők hazajöttek Nyíregyházára, így teljesen fölöslegesnek láttam négy napot Pesten tölteni. Amúgy sem nagyon csipázom azt a várost. A négy napos budapesti turnét először teljesen le akartam fújni, de végül úgy döntöttem, hogy egy éjszakát mégis csak ott töltök. Gabro barátomat szó szerint kibaszta a skizofrén karrierista hülye picsa barátnője, aki már egyszer eljátszott valami hasonlót, csak két éve rájött, hogy ő mennyire szereti Gabrót és fogadja vissza. Nekem már itt bűzlött az egész, na de Ők tudják. Gondoltam. Gabrovics ameddig a kiköltözését intézte, mert ugye a csaj javaslatára össze is költöztek, addig beszereztem néhány italt az estére, továbbá némi reggelinek valót. Úgy gondoltam, ha már ott vagyok a Pannónia utca közelében, akkor ott veszek meg mindent és egyúttal csekkolom a régi kéróm is, ahol közel egy évet húztam le.
Estére még Csabi barátom is csatlakozott hozzánk, majd egy csendes sörözgetés, pálinkázás és egy kevés bólózás kíséretében kisétáltunk a rakpartra. Kicsit furcsa helyzetben éreztem magam, ugyanis Gabro tőlem várt valamilyen lelki támaszt. Pont tőlem, aki ebben a témában szintén nem áll a helyzet magaslatán, de azért megpróbáltam és ezzel le is zártam a "Nyíregyházi és Budapesti Napok" elnevezésű programsorozatot és másnap meg sem álltam Walthamstowig.
Eközben Nyíregyházán sem állt meg az élet. Szombaton éjszaka egy koncertre volt hivatalos a bátyám, ahol több mint valószínű (az orvos szerint is) GHB-t kevertek a piájába. Nem is nagyon értette, hogy hogyan a picsába tudott berúgni három üveg sörtől. Teljes képszakadás. Csupán annyira emlékszik, hogy kikérte a harmadik sörét, majd másnap a nappaliban ébredt kabátban és cipőben enyhén összetört arccal.
Most két lehetőség van. Az egyik az, hogy megverték, a másik eshetőség pedig az, hogy többször elesett. A kabáton található horzsolások mindkét teóriát alátámasztanák, de ugye nincs semmi emlék. Másnap az ilyen mérgezéssel járó mellékhatások egytől egyig jelentkeztek. Szédülés, hányinger, durva kedélyingadozás és részleges emlékezetvesztés, amihez még társult egy jó kis agyrázkódás. Annyira szívesen találkoznék azzal az emberrel aki ezt a fost borongatja a piákba, mert legszívesebben a szart is kiverném az elbaszott hülye fejéből. Már csak azért is, mert valami hasonlón mentem át én is még 2011. októberében. Olyan szinten megmérgeztek (szerintem), hogy még a telefonom is elhagytam/ellopták. Hasonló tapasztalatokról és mellékhatásokról tudtam én is beszámolni másnap mint a bátyám, csupán csak az esés vagy verés maradt el. Azóta nem iszok szórakozóhelyen csakis kizárólag dobozos, vagy üveges piákat.
Igen, már megint elhanyagoltam az írást. Hogy miért? Azért mert kurvára nem volt kedvem egy sort sem írni, erőltetni pedig semmi értelme. Utolsó bejegyzésem óta nem sok szar történt. Túl vagyunk Whitney Houston gyászdömpingjén, halála okainak latolgatásán és a szerelmesek ünnepén, a Valentín Napon. Most pedig pakolászok, mivel 17 óra múlva irány a repülőtér.
Vegyes érzelmekkel készülök az útra, mivel egy kicsit tartok attól a bizonyos magyar valóságtól. Na nem az aktuális politikai helyzetre célzok, (amúgy is szarok a politikára) hanem azokra a dolgokra, amiket otthon hagytam négy hónappal ezelőtt. Nem hiszem, hogy bármi is megváltozott volna. Más normális ember örülne, hogy két hónap híján fél év után újra láthatja a családját, barátait, de én valamiért nem tudok még örülni. Hogy egészen pontosan fogalmazzak, jó lesz látni azokat az embereket, akik fontosak számomra, de attól tartok, hogy a régi emlékek a megérkezésemmel párhuzamosan visszatérnek. Azok az emlékek és kellemetlen szituációk, amiért négy hónapja Londonig meg sem álltam.
***
Túl vagyok egy Valentín Napon, vagy Bálint-napon, kinek hogyan tetszik. Hát igen. Nem egészen kellemes "ünnep" azok számára, akiknek erről az eseményről csupán csak emlékek ugranak be. Olyan emlékek, melyeket vagy kitörölne örökre, vagy éppen ellenkezőleg. Annyiszor élné újra, amennyiszer csak tehetné. Nem nagyon szeretem ezt az Amerikából importált flancos ünnepet, hisz van nekünk egy május elsejénk, ami szintén a szerelmesek ünnepe, és még magyar is. Elvtársaim, meg ne haragudjanak, tudom, hogy Önöknek ez a nap inkább a munka ünnepe, a munkavállalók szolidaritási napja 1882 óta, de ezt most úgy istenigazából leszarom. Nekem csak annyit jelent a február tizennegyedike, hogy költsük pénzünket a véget nem érő szívecskés bazárok végeláthatatlan sorai között. A véleményem ellenére, minden éven kivettem a részem ebből az ünnepből. Marketingfogás ide vagy oda, jól esett kedveskedni annak az embernek, akit szeretek. Hívhatjuk Valentin napnak, de hívhatjuk akár csak egy szinpla keddi napnak, egy napnak a hétből, mikor egy kicsit jobban kimutatjuk az érzelmeinket. Meg amúgy is. Nem csak ezen az egy napon kell kimutatnunk érzelmeinket. Fúbazdmeg. Miket írok én? A lényeg, hogy még most sem sikerült tovább lépnem. Lehet, hogy valóban meg kéne látogatnom egy pszichológust, mivel nem teljesen normális dolog, ha nyolc hónap után is még mindig a "múltban élek".
A lehetőségem meglenne mindezt lezárni, de ehhez egy új kapcsolatba kéne belelépnem. Ennek a lehetősége meg is lenne egy olyan lánnyal, aki kedves, okos és még csinos is. Valljunk be, hogy a mai világban azért ezt a hármast egy nőben megtalálni elég nehéz. Talán pont ez a válasz a miértre, hogy miért nem akarok tőle semmit. Érzem, hogy én még máshol vagyok. Nem tartanám helyesnek azt a lépést, ha őt használnám fel arra, hogy felejtsek. Mert mi van akkor, ha nem megy? Benne van a pakliban. Akkor persze, hogy én vagyok megint a nagy geci. Ez nem az én formám. Ennek a típusnak nem rám, hanem egy normális épelméjű srácra van szüksége. Nem olyan fiúra, aki még mindig egy régmúlt szerelmet hajkurász. Jó, azt hiszem ebből a Valentín napi maszlagból ennyi elég is volt. Bassza meg a kis Valentin a bisexuális Kupidót.
***
Most kanyarodjunk kicsit vissza az utazásra. Nézzük, hogy mit felejtettem el. Indulás előtt mindenképpen le akartam még dobni az önéletrajzom két helyen, amit sikeresen el is intéztem még hétfőn. Bíztatóak a visszajelzések. Bank elintézve, mivel jeleznem kellett a Barclaysnál, hogy külföldön szándékozok használni az angol bankkártyám. Kisebb utazótáska beszerezve, mert csak egy kézipoggyásszal tervezek hazalátogatni. Minek fizessek még pluszban a csomagokért is, ha csak kilenc napra megyek. Bőven elférek egy kisebb táskában is. Ruhák kimosva, már lassan meg is száradnak. Buszjegy megvásárolva, mellyel a Victoria Stationről utazok a reptérre. A járatra való online check-inn megtörtént, beszállókártya kinyomtatva. Már csak néhány angol édességet és teát kell beszereznem, amit az otthoniak ígértem. Igen Zsófi, nem felejtettem el a Doritos chipset. Azt hiszem ez minden. Azt hiszem... Remélem, hogy nem fogják törölni a járatot havazás vagy bármilyen szélsőséges időjárási tényező miatt, ugyanis Magyarországon ahogy elnézem, elég fasza az idő mostanában.
Már régebben is meg akartam tanulni normális pizzát sütni. Na de nem azt a vastag házi szart, hanem az igazi vékony tésztás olasz pizzát. Ezért megkértem Mattiát, hogy avasson be a pizzakészítés rejtelmeibe. Elmondása szerinte minden valamire való olasz ember tud pizzát sütni, így a lehető legjobb embertől kértem segítséget.
Mattiáról tudni kell, hogy fantasztikusan jól főz. Az egyetlen probléma, hogy két éve vegetáriánus. Mamma Mia! A sok frankó olasz kaja hús nélkül? Őrület. Sokszor láttam már "akcióban", úgyhogy nagyjából képben voltam a pizzatészta elkészítésével. Az egyetlen problémát az arányok okozták. Miből mennyit? Egy gyors bevásárlás során beszereztem a szükséges hozzávalókat és neki is láttam a recept elsajátításához.
Tésztához: - 30-40 dkg önmagától megkelő liszt (Self Raising Flour) - 1-1,5 dl meleg víz - 1 evőkanál olívaolaj - só
Az én lisztem egy picit darabos volt, így jobbnak láttam átszitálni egy nagyobb keverőtálba. Ezt követően hozzáöntöttem a meleg vizet, majd jól összegyúrtam. Ezután kis cipó formát készítve meleg helyen kb. 30 percig kelni hagytam. Fél óra után hozzáadtam az olajat és a sót, és újra átgyúrtam jó alaposan. Ezt követően egy előre belisztezett gyúródeszkán pizza formára nyújtottam. Pontosabban csak próbáltam.
Feltét: - Egy kevés olivaolaj - Pizzaszósz (én paradicsompürét használtam) - Sonka - Sajt - Kukorica - Ananász
Olajjal és pizzaszósszal megkentem a tésztát, ráreszeltem a sajtot, majd rátettem a sonka csíkokat és a kukoricát. Mielőtt felkerültek volna az ananász kockák is, előtte még egyszer vékonyan megszórtam egy kevés sajttal. Sütési idő: 8-13 percig.
Az első próbálkozás után a pizzám leginkább a régi nagy Magyarország körvonalait idézte. El is neveztem Hungarista Pizzának. Mint ahogy a képen is látható, a második próbálkozásom már sikeresebb volt. Igaz, még ez sem tökéletes, de már közelít egy normális pizzához. Bízok benne, hogy a harmadik próbálkozásom sikeresebb lesz. Szerencsére csak esztétikailag kell javulnom, ugyanis az íze tökéletes lett amire garanciát vállaltak az eredeti olasz és francia izlelőbimbók is.
Pénteken megvolt az első koncertem, amióta Londonban vagyok. Igaz, nem ez a stílus áll a legközelebb a szívemhez, de legalább élő koncert volt és ez a lényeg. Nincs semmi bajom a reggae zenével, csupán nem bírom hosszú távon azt a határtalan békét és szeretet ami ezekből a muzsikákból árad. Szerencsére egy kicsit rendhagyó volt a koncert, ugyanis egy kevés dubos hangzást is belecsempésztek az éjszakába.
Indulás előtt, hogy kicsit megalapozzuk a hangulatot, legurítottunk néhány cidert egy kevés bor kíséretében. A kis csapat négy főből állt; Alessia, jómagam, Mattia, és bolgár barátnőkezdeménye. A lánnyal a central station előtt találkoztunk Walthamstowban, majd felpattantunk az első metróra. Közel egy óra földalatti félspicces utazás után megérkeztünk a brixtoni állomásra. A bejáratánál meglepve olvastam, hogy ezen a hétvégén karbantartás miatt nem üzemel a Victoria line. Fasza. Buszozhatunk majd hajnalban a város egyik végéből a másikba mínusz kétszáz fokban. Már alig várom. Gondoltam.
Az állomáson még találkoztunk két olasz csajszival, akik Mattia haverjai voltak, így a négy fős társaság hat főre duzzadt. Hogy kik voltak ők? Igazából halvány lila gőzöm sincs. Az egyikkel már találkoztam egyszer, de nem igazán volt szimpatikus a csaj. Tipic nagypofájú szőke picsa. Ignor. A másik leányzó teljesen ismeretlen volt számomra, csupán csak annyit tudtam meg róla, hogy francia. Engem azokra a kurvákra emlékeztetett, aki Magyarországról egy jobb jövő reményében Amszterdamig meg sem álltak, hogy profi ribanc legyen belőlük. Már a nevét is elfelejtettem. Legyen mondjuk Gina a szutyok, a másik pedig VV Éva. Mert hasonlít rá. Szerintem.
A Jamm pubig tartó séta alatt pont kitartott az a kevés borocska is, amit "melegítőnek" hoztunk magunkkal az útra. Érkezésünk után tovább kellett adnunk még néhány jegyen, ugyanis a két szájhős, akik állítólag az egész bulit kitalálták, nem tudtak velünk tartani. Hamar akadt is vevő a két "kedvezményes" belépőre. Egy perui párnak sikeresen értékesítettük a beugrókat, majd néhány sör és cigi társaságában élveztük a koncertet szépen lötyögősen. Gyorsan alkalmazkodtam a környezethez.
Éjfél után nem sokkal érkezett el az a holtpontot, amikor éreztem, hogy ha most iszok még egy kanyart, akkor vége a dalnak. Alessia mintha csak olvasott volna a gondolataimban, ugyanis felajánlotta, hogy ha nekem okés, akkor elindulhatunk kettesben haza. Mattia úgyis szét van, Ő még maradni akar. Útban a buszállomás felé éreztem először igazán, hogy tél van. Talán most süllyedt először a hőmérő higanyszála nulla fok alá. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy otthon most még hidegebb van. Ez semmi ahhoz képest. (Olaszország -15°C, Magyarország -20°C)
Ale megint jó arc volt, sokat hülyéskedtünk. Kicsit be volt parázva, hogy el fogunk tévedni, de sikerült megnyugtatnom, hogy Londonban lehetetlenség eltévedni. Nincs olyan, hogy nem találunk haza. Ennek ellenére sokszor fingom sem volt arról, hogy hol járunk. A tervezett két buszból három lett, de a nyugalom érdekében a magabiztos ember látszatát keltettem. Sokat nevettünk. A harmadik, immár megfelelő buszra való átszállás után éreztem, hogy megnyugodott Alessia. Ahogy leültünk, belém karolt, hozzám bújt és elaludt.
Mint mondtam, nem volt rossz a koncert, de ha tehetem, akkor következő alkalommal elkanyarodnék a saját stílusom felé is. Például Massive Attack, Shadow, Krush, Justice, Portishead, Death in Vegas, The National, Artic Monkeys, Duft Punk és még sorolhatnám. Mostanában a réges-régen feledésbe merült technós korszakom is kezd újra felszínre törni. Richie Hawtin, Sven Väth, Naga, Tiga... Mi lesz itt?
Kedden este visszatértek a Való Világ lakói a velencei kiruccanásból, így újra teljes a létszám. Hogy miért Való Világ? Azért, mert úgy érzem, hogy itt mindenki valamilyen szerepet játszik. Az egyetlen probléma az, hogy rohadtúl nem tudom, hogy ki mutatja valós és ki a hamis énjét.
Szerdán nem igazán voltam formában. Ezt a többiek is észrevettek, így inkább kimaradtam a szokásos össznépi beszélgetős, főzős és tévézős estéből. Jobbnak láttam, ha bevonulok a szobámba. Az utóbbi időben egyre furcsábban érzem magam. Érzek valamit. Régebben mindig röhögtem azokon az embereken, akik azt állították, hogy érzik előre, hogy valami történni fog. Nos, most valami hasonló motoszkál bennem is. Egészen pontosan az a vihar előtti csend érzésem van. Na mindegy.
Szóval elég korán elköszöntem a többiektől és elvonultam a szobámba. Körülbelül egy óra elteltével Alessia kopogott az ajtómon, és tényleg úgy csinált, mintha valóban érdekelné, hogy mi van velem. Látta rajtam, hogy valami nem stimmel. Behívtam a szobámba, majd leültünk az ágyamra. Elkezdtünk beszélgetni az élet kibaszott nagy dolgairól, bár akármennyire érdeklődőnek tűnt, igyekeztem nem felfedni a önmagam. Olyan embereket sem engedek közel magamhoz, akiket már elég régen ismerek. Miért pont őt avatnám be a dolgaimba? Alig négy hónapja ismerem. Ráadásul én magam sem tudom, hogy mi van. Vagy csak félek leírni és beismerni magamnak? All the same. Próbáltam úgy alakítani a beszélgetést, hogy az aranyközépúton járva mondjak is valamit, meg nem is. Később annyira egymásra hangolódtunk, hogy szinte az egész éjszakát átdumáltuk néhány sör társaságában. Olyan általa "titkoknak" nevezett dolgokat osztott meg velem, aminek nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem. Kellemes meglepetésként ért ez a spontán "pizsiparty", ugyanis Mattian kívül még most sem tudom hová tenni a többieket. Mutatnak valamit magukból, de abban szinte biztos vagyok, hogy ezek csak szerepek.
A meglepetések sorozata másnap reggel tovább folytatódott, ugyanis Alessia újra megjelent a szobámban azzal a szándékkal, hogy nézzünk meg együtt valamilyen filmet. Nem láttam akadályát a dolognak, így belementem. Hosszas keresgélés után a lehető legjobb társaságromboló, de a mégis fantasztikus Melancholia című filmre esett a választásunk. Tudtam, hogy ez nagy falat lesz neki, így próbáltam felkészíteni arra, amire számíthat. Ez nem egy Másnaposok 2 vagy micsoda.
Filmnézés közben többször úgy éreztem magam, mint az első randin, amikor a szülők leléptek otthonról és kettesben tudtunk az ágyból "filmet nézni." Néha már zavarba ejtően közel feküdtünk egymáshoz. Kicsivel több mint két óra tömény melankólia után kijelentette, hogy ez a film neki nagyon bejött és hogy legközelebb is csinálhatnánk ilyen filmezős délutánokat, estéket. Majd meglátjuk. Kicsit gyorsan menetelsz béjbe. Mi ez a rapid haverkodás?
Ma szembesültem azzal a ténnyel, hogy két hét múlva indul a gépem Magyarországra. Rohan az idő. Lehet, hogy lassan el kéne kezdenem megtervezni az otthon töltött időm minden percét, ugyanis kilenc nap nem mondható sok időnek. Annyit már biztosan tudok, hogy az otthon töltött időmet két részre szeretném bontani. Az első részét Szabolcsország fővárosában Nyíregyházán, a jó öreg szülővárosomban szeretném eltölteni, a második részét pedig Budapesten, ahová az elmúlt években elég sok dolog kötött és köt a mai napig.
Igazából nem tudom eldönteni, hogy örülök-e a hazautazásnak, vagy sem. Annyit biztosan tudok, hogy kezdem eléggé zaklatottan érezni magam. Valamitől félek, de nem tudom szavakba önteni az okát. Mennék is, meg nem is. Miért van ez? Miért ilyen kibaszott bonyolult minden? Talán csak annak látszik? Nem tudom. Azzal viszont tökéletesen tisztában vagyok, hogy amit érzek, az inkább feszültség, mint boldogság.
***
Miután kellően lehúztam magam, Té beállított néhány sörkülönlegességgel. A Gonzo Imerial Porter különösen szíven ütött, mivel Gonzo, Hunter S Thompson alias az újságírás doktora az egyik kedvenc íróm, újságíróm. Kicsit utánaolvastam ennek a sörnek, ugyanis én képtelen vagyok leírni azt az ízvilágot, ami ezt a 9.2%-os imperial sört jellemzi. Benne alkohol, kávészagúvá pörkölt maláta és sok aszalt erdei gyümölcs. Sűrű, ivás közben selymesen felhabzó kortyok. Íze még a várthoz képest is komplexen brutális, egyszerre üt benne a porteres/stoutos száraz fanyarság, a mindezt meglepő hatékonysággal oldó, torokszorító erejű komló, valamint a határozott jelenlétű, izmos szeszhányad. Ezek összjátékából sorban jelentkeznek a kormos-tőzeges, nyomokban savanyúan gyümölcsös, valahol mélyen mégis édes ízjegyek, olyan élvezetes érzékszervi orgiát inspirálva. - Köszönet a nagy Komlókutató blog részletes ismertetőjéért, ugyanis én ezt képtelen lettem volna így leírni.
A másik két különlegesség Punk IPA és 5 A.M. Saint névre hallgatott. A Punk IPA nagy testvérével a 9%-os Hardcore IPA-vel már találkoztam, így annyira nem ért váratlanul az ízvilág. Miközben ezeket a fantasztikusan finom söröket kortyolgattam, arra kellett rájönnöm, hogy a Heineken és a többi exklúzív sörnek kikiáltott nedű elmehet a picsába. Itt kezdődik az igazi nagybetűs SÖR.
Néhány napja kicsit csendesebb a ház a megszokottnál, ugyanis Alessia és Abu kiruccantak Velencébe, így csak hárman maradtunk. Sarah, Mattia és Én. Szegény Ale. Szerintem ő maga sem tudta, hogy mire vállalkozik. Annyi jó van a dologban, hogy tiszta a konyha és a nappali. Abuval együtt a mocska is elutazott. Nem rohad a kaja a gázon, nem bűzlik a hűtő és persze kevesebb az egy főre jutó sexuális zaklatások száma is.
Tegnap este befutott Sarah barátja Franciaországból, így összerántottunk egy kisebb házibulit, ahol sikerült mindenkinek tisztességesen elhajlania. Sarah ha sokat iszik, megbolondul. Igen, ez a helyes kifejezés. Levetkőzi a gátlásait, mint ahogyan azt tette Vincent búcsúbuliján is. Így történt ez most is, és a kis szöszinek sikerült néhány olyan félreérthető kijelentést tennie velem kapcsolatban, amivel kedvesét láthatóan féltékennyé tette. A poén az egészben, hogy szerintem lövése sem volt arról, hogy miket beszél. Nekem igazából nincs is miért mentegetőznöm, mivel nem történt semmi. Egyszerűen csak túl sok történetet mesélt, aminek csak mi ketten voltunk a szereplői. Így visszahallani tényleg zavarba ejtő kicsit. Visszagondolva az elmúlt hetekre, tényleg sok időt töltöttünk együtt. Ettől függetlenül nekem nincs és nem is volt semmilyen hátsó szándékom vele kapcsolatban. Meg amúgy is. Már közöltem vele, hogy nem csípem a szőkéket és ha akarnék is valakit magam mellé, az nem Ő lenne.
Nos, ezt követően Jurij átváltott csendes üzemmódra és érezhetően befeszült. Igazából megértem Őt, mivel akármit beleképzelhet a dolgokba. Egy hónapban csak egyszer teszi tiszteletét a Copeland roadon, és akkor is csupán néhány napra. Azt sem mondhatja hogy ismer, ugyanis csak kétszer találkoztunk. Mindehhez párosul még egy idióta szeleburdi hülye picsa is, aki felzavarja a állóvizet. Arra is gondoltam, hogy teljesen tisztában volt azzal amit mond, és szándékosan tette amit tett. Nincs két hete, hogy csalódottan öntötte ki nekem a szívét, hogy megcsalta "az a szemét". Így ez tökéletes alkalom volt arra, hogy engem felhasználva picit visszavágjon Jurijnak és csöppet megrezegtesse a lécet.
***
Ha már a drámánál járunk, akkor van itt még valami. Szerintem tökéletesen kimeríti a szó fogalmát az az eset, ami ezen az éjszaka történt sörbeszerző utamon. Miután beszereztem a nedüt, szapora léptekkel igyekeztem hazafelé a már megszokott útvonalamon. Egy buszmegállóhoz érve furcsa nyöszörgésre és sűrűn ismételgetett - Do you want more? - Do you want more? kérdő mondatokra lettem figyelmes. A hang irányába szegeztem a tekintetem, ahol nem mindennapi látvány fogadott. Egy fekete srác feküdt a földön mozdulatlanúl, rajta pedig egy "futball huligán" kinézetű arc, aki vadúl csépelte a fejét. Egyből kiszúrtam, hogy nem egyedül "dolgozik", hanem közvetlen mellette két másik bizalomgerjesztő figura figyelget serényen, hogy a fenyítés zökkenőmentesen pöröghessen. Nem tudtam, hogy mi a helyes. Az, ha hirtelen irányt váltok, vagy az, ha szépen elhaladok mellettük. Mire ezek a kérdések átszaladtak a fejemen, nem igazán volt választásom, ugyanis akkor már melléjük értem. Az egyik csak rám nézett, majd a telefonja után nyúlt. Fasza. Gondoltam. Akkor itt az idő, hogy még szaporábbra vegyem a lépteimet egészen a nappali kellős közepéig. Nem igazán szeretek késő éjszaka az utcán kóborolni, de ez az eset most még jobban rávilágított arra a tényre, hogy teljesen mindegy, hogy hol sétálsz. A hömpölygő szar úgyis utolér, ha annak utol kell érnie.
Ha már így belejöttem, akkor itt van még egy érdekesség London bebaszott ribanc csőcselékei közül.
A napokban belefutottam egy weboldalba, aminek a lényege, hogy emberek olyan dolgokat oszthatnak meg egymással, amire már nincs szükségük. Legyen az elektronikai kütyü, bútor, vagy bármilyen más használati eszköz, az többnyire megtalálható a freecycle oldalán. A lényeg a környezettudatos életmód. Inkább továbbadják, mint hogy kidobják és a szeméttelepen rohadjon legalább húsz évig. Első látásra kicsit meghökkentő volt az oldal szolgáltatása, ugyanis nehéz volt elhinni, hogy teljesen ingyen tehetünk szert működőképes és jó állapotban lévő tárgyakra.
Regisztráció után úgy gondoltuk, hogy ki kéne próbálni, ugyanis Mattia már régen akart egy televíziót a szobájába a lehető legolcsóbban. Gondoltuk, ha ezek a cuccok itt tényleg ingyen vannak, akkor ettől jobb ajánlat nem létezik. Rá is kerestünk a lehetőségekre, és láss csodát, kapásból találtunk hármat. E-mailben megkerestük mind a három hirdetőt, melyek közül az egyik szinte azonnal reagált. Néhány levélváltás után lefixáltuk a címet és az időpontot, másnap reggel pedig már úton is voltunk Chingfordba. A buszon is tanakodtunk, ugyanis még akkor sem akartuk elhinni, hogy ingyen elhozhatunk egy működőképes televíziót. Úgy voltunk vele, ha mégis fizetni kell, akkor megköszönjük a lehetőséget és lelépünk.
10:30-ra, a megbeszélt időpontra meg is érkeztünk a Gordon roadra, ahol Rebeca már a ház előtt várt minket. A bemutatkozás és a szokásos jópofizós körök után kezünkbe nyomta a tv-t, majd közölte, hogy rohan, ugyanis a gyermekeit viszi valamilyen foglalkozásra és már így is késésben van. Miután bezáródott az ajtó, egymásra néztünk Mattiával és a következő párbeszéd zajlott le kettőnk között. - Bazdmeg. Ez tényleg ingyen van. Mondta Mattia. - Ja bazdmeg. Az is lehet, hogy nem is működik és csak hazacipelünk valami kacatot. Feleltem. Gyorsan fogtunk egy buszt és izgatottan siettünk haza, hogy végre fény derüljön arra a bizonyos apró betűs részre, amit sosem olvasunk el. Ez túl szép hogy igaz legyen.
Közel fél óra utazás után be is üzemeltük a potya készüléket és meglepve tapasztaltuk, hogy tökéletesen működik, csupán csak adás nincs. Abban a szobában ahová szántuk, nincs kábel bevezetve, ezért itt volt az ideje, hogy bemutassak egy jó kis "magyar szabadalmat". Néhány vezeték és egy kis alufólia segítségéve olyan antennát kreáltam, amivel öt csatornát kristálytisztán lehet nézni. Hihetetlen, hogy mindezt teljesen ingyen hoztuk össze.
Ezek után azon gondolkoztam, hogy vajon Magyarország mikor nő fel ehhez a feladathoz? Nincs átverés, nincs semmilyen regisztrációs díj, csupán csak írsz egy mailt, időpontot egyeztetsz és elmész a cuccért. Ezek az emberek így tesznek valamit a környezetükért. Igaz, hogy találtam ezen az oldalon három magyar groupot is, ami Budapesthez, Székesfehérvárhoz és Pomázhoz köthető, de igazából fogalmam sincs, hogy ott mennyire működik ez a közösség. Következő körben biciklit és kanapét próbálunk beszerezni. Éljen az újrahasznosítás,fuck ya!
Amióta megkaptuk a lebaszást Abutól, azóta megfogadtuk, hogy nem nyúlunk egyetlen edényhez sem, amiben az ő kajája díszeleg. A legutolsó főztje körülbelül kilenc napig rohadt különböző helyeken és pozíciókban. Először azt hittük, hogy valami új mikroorganizmust akar kitenyészteni eme különleges étel erjesztésével, de aztán rájöttünk, hogy csak egyszerűen kibaszottúl igénytelen a gyerek.
A fotó valamikor az ötödik napban készült és már jól látható, hogy megjelentek az első picike penészlakók. Első ránézésre elég jól érzik magukat ebben a fantasztikusan igénytelen környezetben. Tökéletes hely a szaporodásra. Bánom, hogy nem készítettem fotót a kilencedik napban. Mattiával már azt vártuk, hogy mikor mászik ki valami új szerves élőlény az edényből.
Először nem tudtuk mire vélni, hogy Abu miért pont a kilencedik napon távolította el a toxikus ételt a konyhából, de szerencsére hamar megvilágosodtunk. Tegnap este újra főzésbe fogott, s ezért szüksége volt az edényekre.
Fogadást kötöttünk Mattiával, hogy ez az adag vajon mennyi ideig fog a konyhában rohadni. Mattia hét napot tippelt, én tízet.
Hétfő este Mattia úgy gondolta, hogy összedob valami olasz specialitást vacsorára. Az elkészítéshez arra az edényre lett volna szükség, amiben *Abu levese díszelgett a gázon közel 48 órája. Úgy gondoltuk, hogyha a fazék tartalmát áttöltjük egy kisebb edénybe, akkor máris használatra kész az egyetlen nagy lábas.
A specialitásnak a nevét szinte egyből elfelejtettem, ugyanis valami olasz vega reformkonyhás cucc volt, mivel a srác nem eszik húst. Ettől függetlenül nagyon finom volt, de most ennek a bejegyzésnek nem ez a lényege.
Már régen elfelejtettük a kaját is, amikor éjfél után nem sokkal *Abu hazaért. Ahogy meglátta a levesét egy másik edényben, teljesen kiborult. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy hogyan nyúlhattunk ahhoz a kajához, ami már lassan 48 órája állt az egyetlen főzésre alkalmas edényben a gáz tetején. Én ugyan felajánlottam neki, hogy visszatöltöm az edénybe ha szeretné, ugyanis már befejeztük a vacsorát és az edény is tiszta. Erre még jobban megsértődött, és hisztériás rohammal elvonult a szobájába. Azóta hozzánk sem szól. Szörnyű.
*Abu: az indiai lakótársunk, aki nem a higiéniáról és a takarításról híres. Előfordulási hely: London és környéke. Foglalkozás: diák és tradícionális indiai táncos. Sexuális beállítottság: Buzi. Név származása és múltja: Copeland road, Walthamstow, London. Nagyjából két hónapja hívjuk Abunak a The Simpsons után szabadon.
Az utóbbi időben sikerült megint elhanyagolnom az írást. A Mariannál tartott szombati "együnk és igyunk meg mindent ami megmaradt szilveszterről" party után valahogy nyúlcipőt húztak a napok. Úgy pörögnek, mint eddig talán még soha. Lehet, hogy a normális munkabeosztás és a napi néhány óra lakótársi maszek angolóra teszi.
2012 első hétvégéjén Mariann meginvitált engem és még néhány ismerőst a stúdiójába, hogy pusztítsunk el mindent, ami megmaradt szilveszterről egy csendes beszélgetés közben. Kicsit gondolkodóba estem, mivel aznap estére már megígértem Mattiának, hogy vele tartok egy dub buliba a Shoreditch station mellé, ugyanis az egyik kedvencünk, Aba Shanti fogja pakolgatni a lemezeket egy teljesen free buliban. Nagyon vonzott a londoni éjszaka. Mikor közöltem a többiekkel, hogy nem valószínű, hogy megjelenek a pusztítsunk el mindent buliban, persze hogy megkaptam, hogy szívesebben megyek a külföldi haverjaimmal bulizni, mint hogy találkozzak a magyar barátaimmal.
Részben volt benne igazság. A szilveszteri pózerkedés és arcoskodás után, valahogy jobban vágytam olyan társaságba, ahol nincs helye a képmutatásnak. Ha ez parasztság tőlem, akkor sajnálom, bunkó paraszt vagyok.
Mattia idő közben végre becsajozott, és boldogan újságolta, hogy a csaj is jön a partiba. Örültem neki, ugyanis hasonló cipőben jár a srác mint én. A lányról azt kell tudni, hogy bolgár származású, szőke hajú, csinos és nagyon kedves. Többet nem nagyon tudok róla írni, ugyanis csak fényképen láttam, Matt pedig nem nagyon mesélt róla többet. Ennek az információnak a tudatában végül a magyar társaság mellett "döntöttem", mivel nem szívesen tartok gyertyát egy rügyező kapcsolat éjszakáján, ami ráadásul egy dub buliban esedékes. Ezért úgy döntöttem, hogy irány Seven Sisters. Így mindenki jól jár. Mattia nyugodtan csajozhat, és az ismerősök sem mondhatják, hogy paraszt vagyok.
Este nyolc óra környékén érkeztem meg a Lawrence roadra, és persze hogy megint elkéstem. A welcome ital után előkerültek a szilveszterről megmaradt virslik néhány sör társaságában, majd az este hátralévő része csendes iszogatással, virslizéssel és beszélgetéssel telt. A lágy háttérzenét Russ, Mariann barátja szolgáltatta. Nyugi volt.
Az utóbbi napokban sok blogot olvasgattam, mivel kíváncsi voltam, hogy ki hogyan töltötte a szilvesztert és milyen reményeket ad az új év. A legtöbb helyen a 2012-es év első bejegyzése szinte kivétel nélkül valamilyen ígérettel vagy fogadalomtétellel kezdődött. Miért? Kérdezem én. Az ember új év nélkül is képes megszabadulni a rossz szokásaitól, és ugyanúgy változtathat életmódján az év bármelyik napján, ha igazán akarja. Én ezért nem fogadok meg semmit. Meg amúgy is. A sok okos látó meg kuruzsló szerint 2012. december 21-én világvége. Jah, és a maják is megjósolták. Akkor meg mi a faszt aggódjak? Ezek szerint akkor már csak egy szűk évig cigizhetek, ihatok, zabálhatom a gyorséttermek elcseszett burgereit, vagy tespedhetek egy autóban a csúcsforgalom kellős közepén a szmoggal agyonszennyezett levegőben a klímát csutkán járatva biciklivel a csomagtartóban, és talán még tüntetésre is lesz időm. Nos, így látlak Én téged kedves új év.
Fuck 2011 - 2011.12.31. 15:57 by lost_blogger: Az intenzív kezelést megkezdtem. Ma reggelre meglepve állapítottam meg, hogy javult a helyzet. Remélem, hogy a terápia némi alkohol hozzáadásával még hatásosabb lesz.
Azt kell hogy mondjam, elég hatásos volt a kezelés. Az esti órákra szinte teljesen elmúlt minden fájdalmam és lejjebb ment a duzzanat is. Mára már simán tudom használni mindkét szemem. Je.
A szilveszteri buli a hivatalos kiírás szerint este hat órától startolt. Persze, hogy képtelen voltam időben odaérni, ami részben az elcseszett ratyi lakótársam számlájára írható. Táncolgat énekelget vígan a zuhany alatt, amikor világosan meg lett neki mondva, hogy igyekezzen, mert más is szeretne ma tusolni. Mattia azt javasolta, hogy próbáljuk meg kiűzni a fürdőből egy kevés fokhagymával. Ha a vámpíroknál és más egyéb kártevőknél működik, akkor lehet, hogy itt is segítene. Komolyan elgondolkoztam az ötleten.
Az 80's New Years Eve Party tőlem fél óra buszózásra, Seves Sistersben került megrendezésre Mariann fotóstúdiójában, ami egyben a lakásaként is funkcionált. Warehouse épület, óriási terek, fantasztikus elrendezés. Amikor megérkeztem, csak akkor jöttem rá, hogy miért is jött ez az 80's party style ötlet. A berendezés nagyobb része a nyolcvanas évekből származott. Lámpák, pultok, székek, bútorok. Sőt! Még egy óriási, még ma is tökéletesen üzemképes kommunista műtőlámpa is színesítette a környezetet ezernyi más kiegészítő mellett. A projektorból folyamatosan a nyolcvanas évek műsorai folytak. Szimat Szörény, Süsü, Szomszédok, Delta, Híradó, Torpedó Tibi bácsival és sok-sok retró reklámfilm. Mariann a szilveszteri menüt illetően is nagyon kitett magáért. Minden volt. Vodka Jelly, különböző előételek, egy számomra eddig ismeretlen sajtos tésztás főétel valamilyen szósszal, desszertnek pedig egy kis space cake került elő a sütőből. Gondolom nem szükséges ecsetelnem, hogy milyen hatást váltott ki a vodka jelly, a süti és más egyéb folyékony halmazállapotú alkoholok keverése. Tényleg jól éreztem magam.
Az egyetlen problémám az volt, hogy néhányan antiszociális, vagy nem éppen társasági emberként viselkedtek. Mindig volt olyan, aki éppen feljebb hordta az orrát. Amúgy meg istenigazából leszartam. Nem nagyon érdekelt, hogy kinek mekkora arca van. A beszélgetésre és az ismerkedésre mindenkinek megadtam a lehetőséget.
Ahogy éjfélt ütött az óra, a jókívánságokat követően felszaladtunk a warehouse tetejére néhány piával a kezünkben. Talán ezen az éjszakán tárult elém életem egyik legszebb látványa. Olyan tökéletes volt a rálátás a városra, hogy nem csak a Temzét és a Big Bent, de még a London Eye körvonalai is tökéletesen láthatóak voltak. Tűzben úszot a londoni éjszaka.
Az éjfélt követően azért sikerült megközelíteni a gatya-részegség állapotát, de hála a sok kajának, valahogy mindig tudtam kontrollálni az állapotom. Olyan négy óra magasságában indultunk haza, mikor már kezdett eluralkodni a világvége hangulat. Pontosabban csak indultunk volna, ha csak egy taxitársaság válaszolt volna a hívásunkra.
Most jutott csak eszembe, hogy világvége, vagy Hitchhiker's Guide to the Galaxy partyt kellett volna csinálni az új év tiszteletére. Az okosok szerint ha tényleg ez volt az emberiség utolsó szilvesztere, akkor most lett volna csak igazán aktuális. Na mindegy. Bízok benne, hogy a keményfejű Vogonok találnak majd valami kerülőutat és szanálják le a Föld bolygó.
Amikor az ezredik próbálkozásra sem tudtunk taxit rendelni, meguntuk a telefonálgatást. Eldöntöttük, hogy inkább tömegközlekedünk. A többieket még elkísértem a legközelebbi buszállomáshoz, mivel nem éppen egy előkelő negyedben voltunk. Ha többen vagyunk, akkor nagyobb a túlélés lehetősége is. Seven Sisters nem éppen egy Richmond és sokan emlegetik balhés és veszélyes környékként. Miután elköszöntem a többiektől, és Ők felszáltak a buszra, bennem akkor tudatosult igazán, hogy - hoppá bazdmeg. Egyedül maradtam London egyik Brooklynjában hajnali négy és öt óra között. Szaporára vettem a lépteimet, de még így is sikerült összefutottam néhány gázos arccal, mire megérkeztem az undergroundhoz. Onnan már csak három megálló és tíz perc séta választott el az ágyamtól. Hatalmas respect London városvezetésének, ugyanis egész éjszaka ingyenesen utazhattak az utasok egyes vonalakon. A többiek peche az volt, hogy amerre ők laknak, ott nincs metró csak busz vagy vonat.
Reggel hat órára sikeresen hazakúsztam és úgy estem az ágyba, mint egy marék szardarab. Miután lefeküdtem, folyamatosan kavarogtak a gondolatok a fejemben. Elevenen éltek bennem szilveszter éjszakájának emlékei. El sem akartam hinni, hogy én tényleg láttam azt, amit láttam és a szemem is rendben kibírta a megpróbáltatásokat. Aztán hirtelen elkalandoztam. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon mit csinálhatnak otthon a barátaim és az ismerőseim? Szerettem volna egy csettintéssel ott lenni, ahol ők.
Az alvás nem tartott sokáig. Délelőtt tizenegy órakor Mattia kopogására ébredtem. Mosolyogva közölte, hogy kezdődik az afterparty. Szuper! Végülis még hót részeg vagyok. Miért ne? Válaszoltam. Igaz, hogy már napokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy összehozunk egy Roommate New Year's Eve Afterpartyt, csak nem igazán vettem komolyan. Bíztam benne, hogy mindenki kellően szétcsapja magát az előző éjszaka. Hát tévedtem. Mint már oly sokszor. Dobtam egy gyors zuhanyt, utána magamhoz vettem a szobámban lapuló hazai pálinkám, majd az off licens boltból még beszereztem némi alkohol-utánpótlást - biztos ami biztos alapon. Ezt követően csak sodródtam tovább az árral. Valamikor január másodikán, reggel hét óra magasságában dőltünk ki. Erről az estéről igazából nem nagyon tudok többet mesélni. Kérem kapcsolja ki.
Egyszerűen nem is zárhatnám jobban ezt a fantasztikusan elbaszott évet, mint egy kiadós kötőhártya-gyulladással. Vagy mi a franc akar ez lenni. Az első tünet csütörtökön jelentkezett a jobb szemem mellett a halántékom környékén éles fejfájás formájában. Akkor még nem is nagyon izgatott a dolog, mivel úgy voltam vele, hogy biztosan a szokásos menetrendszerű migrénes fejfájásom jelentkezik. Másnap reggelre viszont a szemgödrömet és a szememet is éles fájdalom kezdte elborítani. Amikor a tükörbe néztem, nem igazán tetszett látvány. Úgy néztem ki, mint egy bokszoló a második menet után, aki nem képes védekezni. Szépen bedagadt jobb szem néhány könnycseppel fűszerezve. Úgy gondoltam, hogy ezt lehet nem ártana megmutatni egy orvosnak.
Pénteken délelőtt fel is kerestem a helyi dokit, aki nem igazán nyugtatott meg. Megkérdezte, hogy van e lázam, fáj e a torkom és persze hogy honnan jöttem. Amikor másodjára futottam neki tüneteim ismertetésének, csak mosolyogva bólogatott. Fasza. Gondoltam. A szokásos Budapest, és Puskás mellett felírt egy 500mg-os Paracetamol tablettát 3x2-es arányban és egy Chlorampenicol szemkrémet.
Az intenzív kezelést megkezdtem. Ma reggelre meglepve állapítottam meg, hogy javult a helyzet. Remélem, hogy a terápia némi alkohol hozzáadásával még hatásosabb lesz.
El sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok. Vége ért az idei Karácsony. Igazából már csak egy névnap és egy Szilveszter van hátra, amit nagyon remélek, hogy gyors lefolyású lesz és a lehető legkevesebb emlékkel fogok rendelkezni ezekről az éjszakáról január első napján.
Reminiscence
Szentestére hivatalos voltam T-hez, mivel egy kisebb összejövetelt szervezett Karácsony szent ünnepének alkalmából. A kollektív vacsorára és az azt követő csendes bebaszásra hét fő volt hivatalos, akik közül két embert ismertem T-n kívül. Nem sok kedvem volt a bájvigyorgáshoz, ezért nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy egyáltalán elmenjek-e. Az egyetlen probléma csupán csak az volt, hogy én kaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy elkészítsem az ünnepi gulyást a vendégek számára.
Csak tudnám, hogy miért kell mindent megígérni már hetekkel előre...
Még indulás előtt is olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy csak egy telefont kell megeresztenem és már nem is kell megjelennem. Majd azt mondom, hogy ment a hasam, vagy elkaptam valami vírust és éppen két hányás között vagyok. Kivitelezhető és hihető tervnek tűnt. Na nem mintha antiszociális lennék, csupán csak kurvára nem volt kedvem azt nézni, hogy a párok hogyan csorgatják egymásra a nyálukat. Na mindegy. Ha már megígértem, akkor nem kéne segget csinálnom a számból. Megcsinálom gyorsan a gulyást és már jövök is haza. Legközelebb pedig nem ígérek semmit előre. Volt még egy üveg hazai pálinkám, amit gyorsan magamhoz is vettem. Nem akartam üres kézzel beállítani. Olyan három órára magasságára sikerült teljes mértékben összekaparni magam, és kilépni a bejárati ajtón.
Útban a station irányába hasonló kép fogadott, mint otthon Szenteste napján. Teljes csendesség, és minden utca teljesen kiürült. Érezni, hogy ez a nap valamiért más. Hétköznapokon itt egymást érik az autók és versenyt dudálnak egymással. A nyugalmat csak egy-egy kósza gyermekkacaj zavarta meg, ahogyan apukájával fogócskázott az üres utcában. A kislány első ránézésre pont abban a korban járt, amikor a legkedvesebb ünnep számára a Karácsony.
- Apu biztosan megkapta a feladatot anyutól, hogy ameddig ő elkészíti az ünnepi vacsorát, addig foglalja le a kislányt, így egyikük sincs láb alatt. Anyu biztosan feszült egy picit, mert fél, hogy nem tudja időben befejezni. Gondoltam. -
Az állomásra érve tovább figyeltem az embereket. Látszott, hogy mindenki izgatott. Most a szerelmes párok is szorosabban fogják egymás kezét. Ezen a napon mindenki úgy tud szeretni, ahogyan mindig is szeretnünk kéne. Körülbelül tíz perc várakozás és elmélkedés után befutottt a vonatom. Szokás szerint az utolsó kocsiba szálltam, mivel attól még hogy Karácsony van, most sem fogom az oysterem lehúzni a kezelőn. Csak két megálló. Fölösleges.
A vonaton eszembe jutott, hogy reggel kaptam egy levelet, amit nem volt időm felbontani, ezért indulás közben csak besúvasztottam a táskámba. Ezért elő is kaptam gyorsan a küldeményt, ugyanis az a két megálló tökéletesen elegendő idő arra, hogy elolvassam. Itt jött az, amire nem számítottam. Képeslap jókívánságokkal otthonról. Ahogyan a sorokat olvastam, kedvem lett volna visszafordulni, de ezt a gondolatmenetet a claptoni megálló meg is szakította. Leszállás.
Az állomást elhagyva nem több mint tizenöt perc séta után megérkeztem T-hez. Én voltam az első "vendég". Egy kis zene, két pálinka és egy jó sör mellett nekiláttam az előkészületeknek, hogy minél hamarabb végezzek a főzéssel. Nem volt megfelelő méretű edény amiben elkészíthettem volna a levest, így kénytelen voltam párhuzamosan két lábasban főzni az ünnepi gulyást.
Nem sokkal utánam befutott a csapat többi tagja is, akik közül mint már említettem, csak két embert ismertem. Mariannt és Ágit. A másik két lánynak és a srácnak a nevét nem jegyeztem meg, ugyanis nem hagytak túl nagy nyomot bennem. A két lányról annyit tudok, hogy az egyik fodrász, a másik stylelist, a srác pedig Mariann barátja, aki valahonnan Vietnámból vagy Thaiföldről származik. Véleményem szerint elég furcsa teremtés, viszont jó zenéket hallgat.
Mire századjára is elmagyaráztam a hülye picsáknak, (kettőt leszámítva) hogy igen, valóban én főzöm a levest és igen, valóban nokedlit is fogok bele szaggatni, végre elkészült a magyaros leves. A vendégek szerint nagyon finom lett, továbbá az is visszaigazolás volt számomra, hogy az utolsó cseppig elfogyott. Feladat teljesítve és még csak éjfél. Gondoltam magamban. Néhány koccintást követően úgy éreztem, hogy itt az ideje távozni. A társaság egyik fele köztük a házigazda, ekkorra már amúgy is bealudt, a másik fele pedig a bor, sör, baileys, pálinka kombót nyomta. Ennek így nem sok értelme.
Tömegközlekedés híján kénytelen voltam taxit hívni, mivel ez az egy lehetőségem volt, hogy eljussak Stoke Newingtonból Walthamstowba. A könnyes búcsút követően tíz perc taxizás és tizenhét font kiperkálása után végre hazaértem.
Az ezt követő három napban nem történt semmi. Teljesen visszavonultam. Szombattól egészen kedd délutánig a napot sem láttam.
Ma hajnalban a tv csatornái között szörfözve futottam bele a BBC-n Kim Dzsongil halálhírébe. Először hihetetlennek tűnt számomra a bejelentés, ugyanis a kommunista diktátor egészségi állapotáról szinte sosem látott napvilágot hivatalos közlemény. Mattia, az olasz lakótársam félálomban csak annyit reagált a bréking nyúzra, hogy "még egy szararccal kevesebb". - Ha te mondod... Gondoltam. Ezt követően meghúzta a sörét, majd elment aludni.
A BBC hírei szerint legelőször az észak-koreai állami televízió jelentette be hétfőn a "Kedves Vezetőként" emlegetett Kim Dzsongil halálhírét. A "hivatalos" orvosi vizsgálatok szerint szívroham végzett a vezetővel. Egészsége már 2008 óta folyamatosan romlott, akkor állítólag agyvérzést is kapott, igaz ezt hivatalos források sohasem erősítették meg. Észak-Korea olyan, mint egy hermetikusan elzárt kabin, ahol egy teljesen elszigetelt életforma alakult ki. Zárójelben megjegyzem, hogy olyan beszámolókat is olvastam elismert külföldi hírportálokon, miszerint a diktátor már péntek óta halott volt, csupán csak most hozták nyilvánosságra. Semmi nem szivárog ki abból az országból, csak ha Ők akarják.
Kim Dzsongilről a médiában sohasem jelenhetett meg olyan fotó vagy videó, amin esetleg szembetűnő lehet, hogy a diktátor betegeskedik. Nagyon figyeltek arra, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vezetője mindig fitt legyen, így sokszor hamis képekkel próbálták az egészséges Kim Dzsongil látszatát kelteni. Személye nem csak vezetőként hagyott mély nyomot a történelemben, hanem a photoshop-huszárok is szívesen foglalkoztak a stílusikonnal. Később a Kim Jong Il Looking At Things projekt is nagy sikereket ért el az internetezők körében. Ą KCNA állami hírügynökség hivatalos közlése szerint a Kedves Vezető egy vonaton lett rosszul, mikor szokásos vidéki szemleútján „testi és szellemi kimerültség" okozta szívelégtelenség lépett fel nála. Még "megnézett néhány dolgot" utoljára... - Jó, ez paraszt volt.
A sztálinista vezér helyét több hírforrás szerint is legkisebb fia, a 27 más források szerint 28 éves Kim Dzsongun foglalja majd el. Egyesek úgy gondolják, hogy annak ellenére, hogy az észak-koreai vezető rendelkezett az utódlásról, nem lehetetlen, hogy hatalmi harcok kezdődnek az atomfegyver-programot folytató országban.
A 2011-es év nem a napszemüveges diktátorok éve volt, ugyanis alig temették el Kadhafit, most a 69 éves Kim Dzsongil halt meg.
Én ezzel a kis videóval emlékezem meg a legendás vezetőről és napszemüvegéről:
A francia lakótársaim 15-én végleg elhagyják Angliát, és hazaköltöznek szülővárosukba. Ebből kifolyólag jött az ötlet, hogy rendezni kéne valami búcsúbulit, ha már amúgy is hétvége van. Vincent gyorsan felhívott néhány embert, én pedig szóltam a ház többi lakójának, hogy este farewell party a földszinten. Vince egy fiatal, jófej srác, aki barátnőjével vágott neki a londoni tripnek kereken egy évvel ezelőtt tapasztalatszerzés és nyelvtanulás céljából.
A esti banzáj előtt még beugrottam T-hez Stoke Newingtonba egy gyors teára, majd hazafelé útba ejtettem az Asdát, hogy beszerezzem a szükséges party kellékeket. Hosszú agyalás után magamhoz vettem egy Smirnoff vodkát és egy narancs jucet a vodka narancsos középiskolás emlékekre, plusz még néhány sört és egy Doritos csipszet.
A házibuli valamikor nyolc és kilenc óra között startolt. Az elején inkább hasonlított egy délutáni teázásra, mintsem egy búcsúbulira. Többnyire a különféle akcentusokról, filmekről, zenékről és Vincent jövőjéről témázgattunk. Olyan éjfél magasságában történt valami. Hirtelen megőrült mindenki. Valószínű, hogy az alkoholnak ennyi időre volt szüksége, hogy a görcsös bájcsevegést mindenkinél felváltsa egy féktelen "szarok a világra" partira. A teljes létszám olyan tíz fő lehetett, amelynek egyik része a ház lakóiból, a másik pedig Vince néhány munkatársából és barátjából állt. Pontos létszámot igazából akkor tudnék mondani, ha látnám a fényképeket, ugyanis ekkor már én is kezdtem megcsúszni és az emberek is cserélődtek. A sör, a vodka narancs, a viszkikóla kombója igen veszélyes tud lenni.
Megismertem Szöszikét, Vince munkatársát, akit igazából fogalmam sincs, hogy hogyan hívnak. Csupán annyit tudok róla, hogy félig francia, félig olasz és ő lesz az új lakótársunk ha Vincent és a barátnője elutazik. Annyira tetszett neki a magyar nyelv, hogy szinte folyamatosan az anyanyelvemen kellett neki beszélnem és teljesen meg volt arról győződve, hogy a nyelvünk nagyon hasonlít az oroszra.
Ahogy telt az idő, az alkohol is egyre gyorsabban fogyott. Szépen lassan mindenki kezdett elég keményen szétcsúszni. Később arra lettem figyelmes, hogy egyre csak fogynak az emberek és lassan már csak a keménymag van jelen. Végül a bolgár lakótársam tette fel az i-re a pontot. Hogy teljes legyen az éjszaka, olyan három óra magasságában összeszedte a megfogyatkozott társaságot és meginvitálta egy spanglira. Természetesen mindenki benne volt a dologban. Tudtam, ha erre az alkoholmennyiségre rászívok, akkor több mint valószínű, hogy nekem meszeltek, így igyekeztem kimaradni a körökből. A többiek persze mohón szipkázták a jointot. Látszott, hogy sokan még sohasem szívtak, vagy ha mégis, azzal nem voltak tisztában, hogy piával párosítva mit képes művelni az emberrel.
Természetesen ezt közöltem a bolgár sráccal is, aki csak annyit mondott mosolyogva, hogy teljesen igazam van és ő is várja már a végeredményt. - Kis geci. Gondoltam magamban. Mi már javában buliztunk, amikor Ő megérkezett. A helyében még én is nagylegény lennék.
Ahogy elfogyott a joe, én még kint maradtam elszívni egy szál cigit Szöszikével. Piercingekről beszélgettünk, hiszen neki is volt kettő. Pontosabban csak kettőt láttam. Nem tudom, hogy mi történhetett, de néhány mondat után hirtelen nekipréselt a falnak és arra eszméltem, hogy egy félig olasz, félig francia csajjal (akivel most találkoztam először, továbbá még a nevét sem tudom) olyan vadul smárolok, hogy levegőt is alig kapok. A csók végén megkérdeztem tőle, hogy ez most mi volt? Erre Ő csak annyit válaszolt egy huncut mosoly mellett, hogy "sorry", majd arcon puszilt.
Hirtelen Vincent esett ki az ajtón két pezsgővel a kezében, és közölte velünk, hogy most azonnal be kell mennünk, mert eljött a francia pezsgő ideje. Jézusom.Itt a vég. Gondoltam. Három pohár után hirtelen úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Lelassúlt minden, szédültem, hányingerem volt és képtelen voltam koordinálni a mozdulataim. Éreztem, hogy csupán percek, vagy talán már csak másodpercek választanak el a mocskos részegség állapotától, ezért jobbnak láttam, ha angolosan távozok. - Képszakadás
