Pénteken megvolt az első koncertem, amióta Londonban vagyok. Igaz, nem ez a stílus áll a legközelebb a szívemhez, de legalább élő koncert volt és ez a lényeg. Nincs semmi bajom a reggae zenével, csupán nem bírom hosszú távon azt a határtalan békét és szeretet ami ezekből a muzsikákból árad. Szerencsére egy kicsit rendhagyó volt a koncert, ugyanis egy kevés dubos hangzást is belecsempésztek az éjszakába.
Indulás előtt, hogy kicsit megalapozzuk a hangulatot, legurítottunk néhány cidert egy kevés bor kíséretében. A kis csapat négy főből állt; Alessia, jómagam, Mattia, és bolgár barátnőkezdeménye. A lánnyal a central station előtt találkoztunk Walthamstowban, majd felpattantunk az első metróra.
Közel egy óra földalatti félspicces utazás után megérkeztünk a brixtoni állomásra. A bejáratánál meglepve olvastam, hogy ezen a hétvégén karbantartás miatt nem üzemel a Victoria line. Fasza. Buszozhatunk majd hajnalban a város egyik végéből a másikba mínusz kétszáz fokban. Már alig várom. Gondoltam.
Az állomáson még találkoztunk két olasz csajszival, akik Mattia haverjai voltak, így a négy fős társaság hat főre duzzadt. Hogy kik voltak ők? Igazából halvány lila gőzöm sincs. Az egyikkel már találkoztam egyszer, de nem igazán volt szimpatikus a csaj. Tipic nagypofájú szőke picsa. Ignor. A másik leányzó teljesen ismeretlen volt számomra, csupán csak annyit tudtam meg róla, hogy francia. Engem azokra a kurvákra emlékeztetett, aki Magyarországról egy jobb jövő reményében Amszterdamig meg sem álltak, hogy profi ribanc legyen belőlük. Már a nevét is elfelejtettem. Legyen mondjuk Gina a szutyok, a másik pedig VV Éva. Mert hasonlít rá. Szerintem.
A Jamm pubig tartó séta alatt pont kitartott az a kevés borocska is, amit "melegítőnek" hoztunk magunkkal az útra. Érkezésünk után tovább kellett adnunk még néhány jegyen, ugyanis a két szájhős, akik állítólag az egész bulit kitalálták, nem tudtak velünk tartani. Hamar akadt is vevő a két "kedvezményes" belépőre. Egy perui párnak sikeresen értékesítettük a beugrókat, majd néhány sör és cigi társaságában élveztük a koncertet szépen lötyögősen. Gyorsan alkalmazkodtam a környezethez.
Éjfél után nem sokkal érkezett el az a holtpontot, amikor éreztem, hogy ha most iszok még egy kanyart, akkor vége a dalnak. Alessia mintha csak olvasott volna a gondolataimban, ugyanis felajánlotta, hogy ha nekem okés, akkor elindulhatunk kettesben haza. Mattia úgyis szét van, Ő még maradni akar.
Útban a buszállomás felé éreztem először igazán, hogy tél van. Talán most süllyedt először a hőmérő higanyszála nulla fok alá. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy otthon most még hidegebb van. Ez semmi ahhoz képest. (Olaszország -15°C, Magyarország -20°C)
Ale megint jó arc volt, sokat hülyéskedtünk. Kicsit be volt parázva, hogy el fogunk tévedni, de sikerült megnyugtatnom, hogy Londonban lehetetlenség eltévedni. Nincs olyan, hogy nem találunk haza. Ennek ellenére sokszor fingom sem volt arról, hogy hol járunk. A tervezett két buszból három lett, de a nyugalom érdekében a magabiztos ember látszatát keltettem. Sokat nevettünk. A harmadik, immár megfelelő buszra való átszállás után éreztem, hogy megnyugodott Alessia. Ahogy leültünk, belém karolt, hozzám bújt és elaludt.
Mint mondtam, nem volt rossz a koncert, de ha tehetem, akkor következő alkalommal elkanyarodnék a saját stílusom felé is. Például Massive Attack, Shadow, Krush, Justice, Portishead, Death in Vegas, The National, Artic Monkeys, Duft Punk és még sorolhatnám. Mostanában a réges-régen feledésbe merült technós korszakom is kezd újra felszínre törni. Richie Hawtin, Sven Väth, Naga, Tiga... Mi lesz itt?
