Az utóbbi napokban egyre inkább kezd a fa***om tele lenni ezzel az elcseszett világgal, de leginkább saját magammal. Több mint egy teljes hónapja dekkolok itt, és még csak egy lepattant melót sem sikerült találnom.
Komolyan kezdek azon elgondolkozni, hogy itt nem az országgal vannak problémák, (gondolok itt Magyarországra) hanem saját magammal.
Nem is olyan régen a társadalom hasznos emberének éreztem magam jó állással, normális fizetéssel jó úton az egzisztenciám megteremtése irányába. Azalatt a közel hét év alatt úgy gondoltam, hogy semmi és senki nem állhat az utamba. Emelt fővel osztottam azt a gondolatot, miszerint nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember.
Hittem azt, hogy azok a szakmai tapasztalatok és leküzdött akadályok a hátam mögött elegendőek lesznek arra, hogy szinte bárhol folytathassam azt, amit itt elkezdtem.
Körvonalazódik bennem az a tény, hogy igazából szarhoz sem értek, csupán csak akkor kaptam meg az élettől az a bizonyos "nagy dobást", amit más később, vagy soha nem kap meg.
Talán nem becsültem meg eléggé? Lehet.
Irigykedve néztem azokat az embereket, akik azidő alatt míg én már "tapostam a malmot", ők élték a felhőtlen főiskolás éveket és nem hagytak egy lehetőséget sem veszni hagyni. Sokszor feltettem magamnak azt a kérdést diákéveim alatt, hogy én miért nem tartok a többiekkel? Előadások után miért nem megyek valami korunkhoz illő dolgot csinálni? Mit keresek én ebben az irodában egy monitorral barnítva a fejem? Akkor mégis úgy voltam vele, hogy ennek egyszer meg kell térülnie.
Diploma után hirtelen úgy éreztem, hogy enyém a világ. Mindenem megvolt. Jócsaj, fulltimeos meló fasza fizetéssel, sok-sok barát és ismerős. Egyre inkább beletemetkeztem a munkámba és persze pótolni akartam mindent, amit addig elszalasztottam. Ezzel egyenesen arányosan felgyorsult a világ körülöttem, én pedig tartani akartam azt az életszínvonalat, amit eddig megszoktam.
Freedom, Dugs and Rock'n Roll.
Ez működött is egy darabig, elismerték a munkám és szinte párosával vettem a ranglétra fokait. Csupán azzal nem számoltam, hogy ezzel az életmóddal teljesen megfelejtkezem azokról a dolgokról, amik a legfontosabbak számomra. Görcsösen próbáltam bepótolni azt az elrepült időt, melyet úgy éreztem, hogy elveszítettem. A hosszú évek alatt annyira megváltoztak a dolgok körülöttem, hogy azon kaptam magam, lassan minden szétesik körülöttem. Belekényelmesedtem egy monoton életmódba, ami szépen lassan beszippantott. Mire észbe kaptam, teljesen elidegenítettem magam mellől Őt és a családom is. Makacs és önfejű fickó voltam, nem igazán tűrtem el, ha valaki befolyásolni próbálja az életem menetét még akkor sem, ha azzal csak jót akar. Azt hittem mindent kibírok a "buszok jönnek mennek" alapelven.
Mai napig emlékszem a napra, amikor végleg kilépett az ajtón és felszállt Budapest-Nyugati pályaudvarán arra a Rétköz InterCityre, ami 9:25 perces indulással elzötyögött Nyíregyháza irányába. Talán ezen az állomáson váltottam én is jegyet arra a hullámvasútra, ami azóta sem halad felfelé.
A történtek után néhány hónappal az állásom is befuccsolt a költségmegtakarításra és a válságra hivatkozva, az új helyeken pedig zárt ajtókat, vagy nevetségesen kevés fizetést találtam. Egy lettem azok közül, akik a Munkanélküli Hivatalban az állam tőgyét szopogatják. Hol szúrtam el? Talán ott, hogy egy önfejű, beképzelt makacs emberként éltem az életem, aki azt hitte, hogy az a bizonyos nagybetűs már nem tartogat számára semmi újat.
Ilyen helyzetekben tudjuk meg csak igazán értékelni azt a valamit vagy valakit, ami már nincs mellettünk. Egyre inkább kezdem magam egyedül érezni a világban, és meg kell hogy mondjam, kibaszottul ijestztő tud lenni.
Jelenleg itt ülök egy tíz négyzetméteres szobában a meleg indiai lakótársam törzsi táncának dübörgését áthallva a szomszéd szobából, és azon elmélkedek, hogy a hiba nagyon úgy néz ki, hogy bennem van, nem pedig a rendszerben. Ez lenne az én kibaszott nagybetűs életem.
Nem tudom, hogy merre haladok, igazából azt sem tudom, hogy egyáltalán haladok-e valamerre. Nem látom a jövőm, nem látom azt, ami még egy éve olyan élesen körvonalazódott előttem a karriert és legfőképpen a magánéletemet tekintve. Mostanra az önbecsülésem a béka segge alá sülyedt és nem érzem magamban azt az erőt, ami eddig hajtott a kitűzött célok megvalósításának irányába. Nem tudom, hogy miben és kiben higyjek, csupán azt tudom, hogy ezt az állapotot nem fogom elviselni.
Ha kell, akkor a szaros sors pofájába röhögve "fuckyout" mutatva kiszállok ebből az elhasznált ringispilből.
