Hónapok óta volt egy potya lakója a háznak. Ez a lakó nem más, mint egy apró kisegér. Többször találkoztunk már vele a konyhában, a nappaliban, sőt egyszer a szobámban is összefutottam vele. Én az első pillanattól kezdve el akartam távolítani a házból, mivel ha még sokáig itt marad, akkor nyárra egy egérfarmot nyithatunk. A kis kosztos végül akkor húzta ki a gyufát nálam, mikor egyik reggel félálomban pirítós készítés közben a pirítóból ugrott ki a kenyeret kifordítva a szerkezetből. A lakótársaim nem akarták megölni, így hogy kérésüknek eleget tegyek, kénytelen voltam keresni egy olyan módszert, amivel megfogom, ám de nem ölöm meg.
Íme, egy kipróbált és jól működő házilag készített humánus egércsapda. A következő kellékekre volt szükségem: - szemetes - újságpapír - egy papírtörlő üres tekercse - egy kevés ragasztószalag - sajt
A papírtörlő üres tekercsét a konyhapult szélén helyeztem el egy kevés ragasztószalaggal rögzítve úgy, hogy az könnyedén a kukába billenjen, ha az egér bemászik a végében elhelyezett sajtdarabért. Érdemes egy szemeteszsákot a kukában elhelyezni, majd néhány összegyűrt újságpapírt beledobni. Ezután nincs más dolgunk mint várni.
Ha az egérkénk besétált a csapdába, a zsákmányt igyekezzünk több mint egy kilóméteres távolságban szabadon engedni, ugyanis ha ezt közelebb tesszük meg, akkor könnyedén visszatalál a nem kívánatos vendég.
Először nem nagyon bíztam a csapda hatásosságában, de a lakótársakra való tekintettel megpróbáltam humánusan befogni az illegális bevándorlót. Nagy meglepetésemre nem kevesebb mint négy óra leforgása alatt be is sétált a csapdába. Gotcha! You bastard! Mostantól Waltham Forest parkjában folytatja tovább pályafutását. Kíváncsi lennék amúgy, hogy meddig húzza ki a "vadonban". Ugyanis amikor a csapdák után böngésztem a neten, akkor futottam bele egy cikkbe, miszerint ez a közönséges egér ha házban, vagy pincében él, akkor akár két évig is kihúzza. Ezzel ellentétben, ha kikerül a szabadba, nem több mint két hónap alatt elintézi a természet kegyetlen körforgása.
Alessia barátja Paulo, és annak haverja Valentino, a hétvégén érkezett meg Londonba, így újabb két fővel bővült az olasz szekció házunkban. Paulo tervei szerint legalább fél évet szeretne itt lehúzni, míg barátja Valentino, csak néhány hetet. Kicsit ciki a szitu, ugyanis két héttel ezelőtt töltöttem el néhány kellemes órát barátnőjével, amiről persze a velencei kedvese szart sem tud. Izgalmas napok elé nézek, úgy érzem.
A srácok érkezésének tiszteletére összerántottunk egy kisebb házibulit, aminek az volt a célja, hogy egy kicsit jobban megismerjék a régi lakók az új lakó(kat). A buli elég jól sikerült, viszont, a mélyenszántó beszélgetések és a komolyabb ismerkedés elmaradt. A srácok nem igazán beszélnek angolul. Akárhányszor társalgásba merültem Pauloval (pontosabban csak próbáltam), a harmadik angol szó után egyből olaszra váltott és heves mutogatásokkal fűszerezve próbálta tudomásomra hozni a fogalmam sincs hogy mit. Olyan természetesen osztotta az eszet nekem anyanyelvén, mintha csak perfekt itáliánó lennék. Paulo egyébként az a tipikus olasz dzsigoló. Élre vasalt nadrág, ing, olyan szinten kifényesített cipő, hogy még a légy is seggen csúszik rajta, szedett szemöldök, pöpecül belőtt séró. Nem is értem, hogy hol marad a napi egy kiló hajzselé. Ráadásul én ennek a majomnak a nőjét dugtam meg. Szóhoz sem jutok.
Valentino teljesen más figura. Ő sem beszél tökéletesen angolul, de folyamatosan próbálkozik és igyekszik kommunikálni, kivenni a részét a társasági életből. Otthon Velencében egy punk zenekarban basszusgitáros, három barátnője van, motorozik, szabadidejében pedig a kocsiját tuningolja szarrá. Rendesen bír inni és jó zenéket hallgat leszámítva dévidgettát és a többi hasonló értékelhetetlen fost.
Ahogyan telt-múlt az idő, az alkohol egyre gyorsabban fogyott. Persze, hogy a fogyasztásban az új "barátaink" voltak az éllovasok. Nem is kellett sokáig várni, Paulo hamar a budi ülőkéjét ölelgetve próbált könnyíteni önmagán. Ezalatt én elvonultam egy sör társaságában az udvarra és rágyújtottam egy cigire. Nyugalomra volt szükségem, ugyanis a nyelvek keveredése és a kurjongatás már kezdett az agyamra menni. A csillagokra bambulva azon agyaltam, hogy mi lesz a jövőben, és hogy egyáltalán jó irányba halad-e az életem. Nem igazán vagyok biztos abban még most sem, hogy ez a helyes irány. Nem tudom magam elképzelni ezen a világon nemhogy negyven évesen, de még egy-két év múlva sem. Úgy érzem, hogy rossz időben vagyok a lehető legrosszabb helyen. Az idő alatt nem arra az időre gondolok, amit mindenki ismer, hanem úgy globálisan a világegyetemet és az egész univerzumot nézve. Az gáz, ha az utóbbi időben egyre többet gondoltam öngyilkosságra? És az gáz, ha már kigugliztam a lehető legbiztosabb és legtisztább öngyilkossági módszereket? Nem tudom. Ilyenekről még nem beszélgettem senkivel.
Az elmélkedésem Alessia zavarta meg, aki kicsit ki volt akadva Paulo rapid lerészegedése miatt, majd teljesen kifakadt nekem. A problémája az, hogy igazából nem is szereti ezt a srácot és úgy érzi, hogy a kis dzsigolónak is van valaki más a láthatáron. Kérdezem én, hogy akkor mi a francot keres mellette? A legfontosabb kérdés pedig az, hogy akkor mi a fasznak hívtad ide? A válasza csak annyi volt, hogy kötelességének érezte. Hosszú évekkel ezelőtt mikor Alessia szülei elváltak és az Isten háta mögé kellett költöznie az édesapjához, ez a gyökér volt az egyetlen, aki minden nap elment hozzá. Erre igazából nem mondtam semmit, mivel semmi közöm hozzá. A legjobbnak láttam, ha csak csak megértően hallgatok és hűséges lelki szemeteslásaként viselkedek. Mondja csak, jobb ha kiadja magából a feszültséget. Később az is kiderült, hogy ez a nyomorék azt is elvárja, hogy Alessia főzzön, mossa a szaros gatyáit, vasaljon és takarítson. Nem akartam filozófiai mélységekig süllyedő okoskodásokba merülni, így csak annyit mondtam neki, hogy ezt nem vagy köteles elviselni és bármikor kiléphetsz. Még nem késő. Ezután megölelt, majd megcsókolt. "TonightI want tosleep inyour bed". - mondta. Ki van zárva. - válaszoltam. Nem hiányzik több bonyodalom és nem akarok feszültséget sem. Eddig történt ami megtörtént, de rendszert nem csinálhatunk belőle. Akármennyire gyökér a barátod én tisztelem őt és nem fogok titkos viszonyt folytatni egy olyan házban, ahol egy fedél alatt élek a pároddal, nem beszélve arról, hogy így is össze vagyok zavarodva. A februári hazalátogatásom alkalmával találkoztam egy lánnyal, akiről már meséltem neki is. Teljesen felborította minden számításom és a feje tetejére állt a világ körülöttem.
Az első igazi jóidő alkalmával hétvégén úgy döntöttünk, hogy kicsit kimozdulunk a hideg, esős és szeles hétköznapok után és kirándulunk egy nagyot. Hónapok óta szeretnénk elutazni Brightonba, vagy a Seven Sisters Nemzeti Parkba, de ezt most újra el kellett napolnunk, ugyanis nem sok kedvünk volt a több órás utazáshoz. Csak pihenni akartunk a szabadban és élvezni a jó időt. Választásunk így az Észak-Nyugat Londonban található Hampstead Heathre esett, ahol egy igen kellemes park, a Parliament Hill található. Érdekessége, hogy mint ahogyan az a nevéből is sejthető, egy dombon található, aminek tetejéről be lehet látni szinte egész Londont.
Ezalatt a kiruccanás alatt éreztem először, hogy egyre jobban összerázódik a társaság. Napról-napra jobban kedvelem ezt a kis csapatot. (Sarah, Mattia, Alessia) Jobb lakótársakat nem is kívánhattam volna főleg úgy, ahogyan idekeveredtem. Indulás előtt még megvártuk Sarah egyik barátnőjét Walthamstow egyik parkjában, majd egy kevés underground és overground után megérkeztünk Hampstead Heathbe. Első utunk a néhány méterre található Mark and Spencerbe vezetett, ugyanis be kellett szerezni a piknik kelléket. Narancs juice, ásványvíz, felvágott, sajt, kenyér, humusz, chips és még néhány gyümölcs. A bevásárlást követően a napsütés minden sugarát kiélvezve egy jó latte társaságában meg sem álltunk a Parliament Hillig. Érezhetően jó hatással volt mindenkire a séta és a napsütés, ugyanis megállás nélkül beszélgettünk, viccelődtünk.
A domb tetejére érve leterítettünk néhány pokrócot és nem csináltunk mást, csak ettünk, labdáztunk, feküdtünk, beszélgettünk és lazultunk. Miközben a fejünk felett alacsonyan elhúzó utasszállítókra bambultam, olyan érzésem támadt, mintha csak egy elcseszett amerikai nyálas családi vígjáték forgatásán ülnék. Túlságosan idilli volt. Jól éreztem magam. Egyre jobban eluralkodott rajtam az az érzés, hogy soha többé nem akarok hazamenni. Itt akarom megvetni a lábam és elmehet a büdös picsába a magyar valóság az összes elcseszett politikusával együtt. A baj csak az, hogy ez nem ilyen egyszerű. Hogy miért? Ebbe inkább most nem merülök bele. Talán majd egy másik bejegyzésben.
Sarah és Alessiah olyan volt, mint két óriási gyerek. Csak szaladgáltak, nevettek, miközben minden egyes fát el akartak foglalni. Úgy csüngtek az ágakon, mint a kismajmok. Én és Mattia csak feküdtünk, a fejünk felett alacsonyan elhúzó repülőkre és az elénk táruló város fantasztikus panorámájára bambultunk egészen addig, még le nem ment a nap.
A friss levegő és a sok mozgás mindenkit lefárasztott. Mire hazaértünk, a nap szinte teljesen eltűnt a horizont alatt. A szokásos esti filmnézés, kártyázás és főzőcske most elmaradt, ehelyett mindenki betámadta a zuhanyzót. Ameddig a soromra vártam, egy sodort cigi társaságában még végignéztem a kapuból, ahogy teljesen eltűnnek az utolsó napsugarak is, és a kíméletlen sötétség mindent beborít.
Újabb international meetingre került sor a Copeland Roadon, igaz nem abban az értelemben, amiben néhány napja történt. Z, a volt kollégám és néhány barátja lepett meg itthon néhány üveg piával, ugyanis névnapját ünnepelte. A magyar ember szeret mulatni és megragad minden kicsi lehetőséget, ha piálásról van szó. Lakótársaim nem igazán tudták, hogy mi is az a névnap, de tetszett nekik, ugyanis jó ok volt az alkoholfogyasztásra.
Az eredeti terv az volt, hogy Z és Mickey leugrik egy "házi" pizzára és megiszunk néhány piát a névnapos tiszteletére. Mint mindig, persze hogy most is változtak a tervek. Z már az állomásról megcsörgetett, hogy hozná két ismerősét is, így ha lehet, négy főre számítsak. Fasza, gondoltam. Két fővel több, mint ahogyan azt eredeti felállás szerint terveztem, továbbá fingom sincs, hogy ki is az a másik két arc. Névnap ide vagy oda, legszívesebben közöltem volna Z-vel, hogy hívja fel a kedves kis barátait és tájékoztassa őket arról a tényről, hogy ez nem az a parti, ahová Ők hivatalosak. Hogy miért csak a szám jár és miért nem tettem meg? Azért, mert kurvajó arc vagyok. Sosem tudom kimondani azt, ami éppen nem tetszik és nem akarok mással is kibaszni. Na mindegy. Ezzel az fantasztikus tulajdonságommal nekem kell kezdenem valamit, mivel így mindig én leszek szopóágon. Részemről teljesen természetes dolog, hogy nem állítok be az ismerősömhöz néhány ismeretlen arc társaságában. Ráadásul nem is egyedül lakok.
A srácok este tíz és tizenegy között ígérték magukat. Érkezésükig Mattiával, Alessiával és Sarahval főzőcskéztünk iszogattunk és beszélgettünk. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje elővenni a jó kis szabolcsi pálinkát, ugyanis ha megérkezik a siserehad, itt kő kövön nem marad. Mire felbontottam az üveget, Mattia is előkapott egy üveg Grappát, ami egy olyan nemzeti ital hazájukban, mint nálunk a pálesz. A hangulat folyamatosan oldódott és egyre gyakrabban találkozott a grappás és a pálinkás, majd a pálinkás és a grappás pohár, mivel egy kör valójában kettőből állt. Az egyik tradicionális nedű után koccintani kellett a másikkal is.
A sűrű pálinkák közepette gyorsan összedobtam egy pizzát, mivel egyre erősebben éreztette hatását a szesz. A grappa és a pálinka kombináció sörrel öblítve elég gyilkos tud lenni, ezen túl ha Mattia még hozzátesz "valamit" az estéhez, akkor elég hamar leesik az éjszakai járatról egy beginner versenyző.
Nem sokkal éjfél előtt beállított a "nagy" csapat és összeállt az olasz-francia-angol-indiai-magyar nemzetközi találkozó. Kétszer is bemutatkozott az új srác és a barátnője, de igazából olyan szinten szartam le őket, hogy amint kiejtették a nevük utolsó betűjét, már el is felejtettem azt. Nem volt egyik sem szimpatikus, csupán csak Z-re és Mickeyra való tekintettel próbáltam jó fej lenni. Szerencsére ekkorra a grappa és a pálinka már megtette a hatását, így nem igazán görcsöltem rá az eseményekre. Egyedül az dühített, hogy többszöri kérés után sem voltak képesek felfogni, hogy nem csak mi, magyarok szórakozunk ebben a házban, hanem más nemzetek fiai is, ezért tessék angolul kommunikálni. Teljesen át tudom érezni azt a szitut, amikor körülöttem számomra teljesen idegen nyelven beszél mindenki és szart sem értek. Piszkosúl idegesítő tud lenni. Teljesen azt hittem, hogy ma este én leszek a tolmács és nekem kell itt istápolni a társaságot. Óriási szerencsére és persze a sokadik kérésre később mindenki előásta nyelvtudását, majd elvegyültek. A sokadik pohár után már az is megkísérelt angolul beszélni, aki még józanul sem tudott igazán. Hatalmas respect a lakótársaimnak, ugyanis nagyon nyitottak voltak az új társaságra.
Hitennel az idegen arc tökéletesen elbeszélgetett (tudtam, hogy valami nem százas a gyerekkel), Z Saraht fűtötte Mickeyval felváltva, Mattia laptop dídzséskedett, én pedig Alessiával és a *Tucce gyerekkel lógtam. A csapat lerészegedésének folyamatát igazából nem áll szándékomban leírni. Mindenki tudja, hogy milyen az, mikor elveszti az uralmat saját maga felett és átadja magát a carpe diem érzésnek. A hajnali órákra szinte mindenki kidőlt, és már csak a magyar szekció zombijárása volt megfigyelhető a konyhában. A reggel közeledtével már csak arra vágytam, hogy mindenki hazahúzzon végre és ágyba bújhassak. A kívánság beteljesedése még sokáig váratott magára, mivel a két ismeretlen gyökér szó nélkül befoglalta az ágyam. Mickey egy babzsákon szenderült álomba, Z pedig hányni próbált az udvaron. Gyönyörűek vagytok. Gondoltam. És megint ki szopja meg? Hát persze hogy Én.
Hogy kicsit gyorsabban pörögjön az idő és a feszültségem is elnyomjam, megittam a maradék a maradék piákat, aztán nekiláttam takarítani. Mosogatás után felporszívóztam, porszívózás után pedig felmostam. Végül egy széken szenderültem álomba. A pofátlan páros valamikor délelőtt tíz óra magasságában húzta el a belét. A hülye picsa még búcsúzóul benyögte, hogy "Jaj bocsi, hogy kitúrtunk az ágyadból, de ugye te sem gondoltad, hogy még hajnalban útnak indulunk?" Azt hittem szájba vágom. Szinte már láttam magam előtt, ahogyan az orrából ömlő vér szétfröccsen az öklömön. Van bőr a pofádon te szutyok ribanc. Gondoltam.
UPDATE: A szomszéd felhívta a landlord, hogy túlságosan hangosak és kritikán aluli társaság szórakozott itt az előző este. Fuck. Kezdődhetett a magyarázkodás.
*Tucce: Mattia Észak-olaszországi haverja, aki néhány napja érkezett látogatóba.
Igen, megtörtént. Fogalmazzunk úgy, hogy életem első "nemzetközi találkozása" 2012.03.07-én éjszaka kettő órakor beteljesedett angol földön. Vivonoin Italia! Két különböző nemzet fia és lánya egy harmadik ország földjén... Tapasztalat: A hazai egyértelműen jobb. Nah de ezzel most nem azt akarom mondani, hogy szar volt, de igazán lenne még mit tanulnia.Fuck Yea.
A Loyds Banknak köszönhetően Té már vasárnap vissza tudott utazni Londonba és a fennmaradó négy hetet nem otthon kell eltöltenie. Nagy szerencséje volt, ugyanis pont egy hónapja szüntette meg a betegbiztosítását Magyarországon. A műtét közel négyszázezer forintos költségét, az elúszott repjegyét, sőt, még a visszautat is állta transzferestől együtt a Loyds. Így vasárnaptól már itt várja a csavarok eltávolítását a lábából, így meg is látogattam.
Fél év után újra bekapcsolódtam a 21. század mobiltársadalomának high-tech fogyasztói közé. Mint már említettem egy korábbi bejegyzésemben, egy a mai napig kérdőjelekkel teli éjszakán sikerült elhagynom a telefonom. Az sincs kizárva, hogy ellopták, ugyanis hasonló élményben volt részem, mint a bátyámnak. Képszakadás még a szórakozóhelyen, aztán ágyban ébredés telefon nélkül. Mai napig meg vagyok arról győződve, hogy kaptam valami extrát a piába. Na de most nem ez a lényeg. Hosszú agyalás után vettem egy HTC Sensation okostelefont még magyar földön. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy iPhone legyen, vagy valamilyen Android phone. Eddig csakis kizárólag Androidos készülékeket használtam, de most nagy volt a csábítás az Apple világába de végül a HTC győzött. Nincs semmi bajom az Apple termékekkel, ugyanis már régen MacBook felhasználó vagyok. Pont ezért tudtam nehezen dönteni, hiszen a laptopommal kompatibilisebb lenne az iPhone. Az egyetlen problémám csupán az, hogy már minden utolsó csövesnek iPhoneja van. Nem igazán csípem a tömegcuccokat, továbbá véleményem szerintem az Andriodos mobilok sokkal nagyobb szabadságot adnak a felhasználónak. Most nem fogok itt magasröptű technikai okoskodásokba, ugyanis millió blog foglalkozik ilyen és ehhez hasonló témákkal. Eddig sem írtam a webes fejlesztésekről a technikai újdonságokról, hát akkor most miért tenném?
Úgy terveztem, hogy amikor visszatérek Londonba, majd keresek egy boltot, ahol függetlenítik a készülékem, mivel a magyar szolgáltatónál vásárolt telefonokat nem nagyon lehet külföldi kártyával használni. Ha csak nem gyárilag kártyafüggetlen a készülék. Nem voltam hajlandó bárhol otthagyni, így a néhány négyzetméteres sufni mobil unlocking üzleteket egyből kikerültem, amik szinte egymás érik itt. Végül egy internetkávézó mellett döntöttem, ami szintén azt hírdette, hogy "Unlock all mobile phone". Azt kérték, hogy egy óra múlva menjek vissza, addigra megoldják 20 fontért cserébe. Jobbat nem is kívánhattam volna, így otthagytam. Nos, az egy órából először három óra lett, majd kérték, hogy másnap menjek vissza. Akkor már láttam a kis indiai eladó arcán, hogy valami nem százas. Kérte, hogy menjek vissza két nap múlva, mert még nem sikerült kisütni. Fasza. Gondoltam. Két nap múlva mikor visszamentem a végeredmény a következő volt; "Sorry my brother, but we can't unlocking your phone." Nagyokat pislogva kérdeztem, hogy de mégis mi a probléma? A válasz pedig az volt, hogy a magyar T-Mobile szolgáltató készülékeit nem tudják függetleníteni. Igazából nem értem, hogy mi lehet a probléma, ugyanis már hivatalosan is függetleníthetőek az európai HTC Sensation készülékek bootloadere. Ha ez már lehetséges, akkor nem igazán tudom, hogy mi lehet a probléma. Unlock all mobile phone mi? Hát ezt jól beszoptam.
Gondolom nem kell részleteznem, hogy ez a kilenc nap, amit otthon töltöttem, nem igazán volt kispálya. Előző posztjaimban már említettem, hogy tartottam kicsit a hazautazástól, mivel éreztem, hogy valami történni fog. Az előérzetem nem csalt, (mint ahogy többnyire sosem) szépen lassan beteljesedett minden. Volt GHB-s mérgezés, lábszártörés, szerelmi csalódás, verekedés és merev részegség. A meglepő csupán csak az, hogy mindez nem velem történt. Nah jó. Az utóbbi velem (is).Annyira nem akarok belemerülni a részletekbe, de a legjobb, ha az elején kezdem. Nem fogom leírni, hogy mikor és hol voltam húgyon, mivel úgysem emlékszem rá, akkor meg mit írjak. Meg az amúgysem lényeges.
A gép 17-én pénteken reggel indult Lutonról 08:15-kor. Ahhoz, hogy kényelmesen elérjem a járatot, már éjszaka el kellett indulnom Walthamstowból. A buszom 3:25-kor indult a Central Station-ről, amivel nem kevesebb mint egy óra utazás után eljutottam a Victoria Station-re. Stoke Newingtonnál Té is felpattant a buszra, így valamivel elviselhetőbb volt az éjszakai trip. Néhány félálomban elfogyasztott szendvics után, mikor megérkeztünk a Victoriára, húsz percünk volt, hogy elérjük azt a Green Line buszjáratot ami elvisz minket a lutoni reptérig. Újabb másfél órára utazás következett. A busz lágy zötykölődése és az elsuhanó éjszakai fények néha álomba ringattak, de ez az alvás csak annyira volt elég, hogy még nagyobb mosott szar legyek, ugyanis azon az este már le sem feküdtem aludni.
A reptérre érkezésünk után első utunk a check-inhez vezetett, ahol közölték, hogy túl nagy a kézi poggyászom és fel kell adnom amiért plusz 25 fontocskát kellett leperkálnom. Miért is ne? Miért menne minden zökkenőmentesen? Nem nagyon túráztattam magam a dolgon, ugyanis szart sem tudok tenni ellene, továbbá pedig ha ez az ára annak, hogy végre a gépen üljek, hát legyen. Csak induljunk már. Gondoltam. Amikor azt hittem, hogy miután leadtam a csomagom, átvilágítottak, átmotoztak (mert persze hogy becsipogatm) még további négy spontán ellenőrzésen kellett átesnünk, ami normális esetben nincs. Az újabb ellenörző pontokon fegyveres őrök és kommandósok társaságában újra elkérték az útlevelünket és közben arra voltak kíváncsiak, hogy milyen céllal voltunk Angliában, mikor szándékozunk visszatérni, továbbá mennyi pénz van nálunk. Már nagyon közel voltam ahhoz a szinthez, hogy megkérdezem tőlük; - ugyan mi a fasz közöd van hozzá? Nem igazán tudtuk mire vélni ezeket a kérdéseket. Már nagyon nyűgös voltam, de azért félig csipásan, kajla vigyorral az arcomon mindenre kérdésre próbáltam értelmes választ adni. Már csak az hiányzott volna, hogy valamiért gyanús legyek, és jöhet a gumikesztyűs seggbeturi vizsgálat egy masszív "ügynöktől", aki zavarba ejtően hasonlít Csubakkára. Jáj! Még belegondolni is rossz. Nem akartam mást, csak a a repülőn ülni végre pihenni.
Később arra a következtetésere jutottunk Tével, hogy valószínűleg az angol barátaink már most rá vannak parázva az Olimpiára, ami érthető is. Ha valaki el akar valamit követni, (márpedig véleményem szerintem el is fogják követni azt a valamit) akkor már most be kell csempészgetni a szükséges alkatrészeket. A "B" betűs szót nem mondjuk ki, vagy írjuk le, de ettől függetlenül mindenki tudja, hogy miről beszélek. Egy jó fél órás késés után végre megnyitották a kapukat és végre elindulhattunk a gépünkhöz. A kis rózsaszín A-320-as az Izrael Airlines egyik járata mellől indult közvetlen. Kicsit elgondolkodtam. Talán ezért (is) ellenőriztek minket annyira? Áh. Hagyjuk inkább. Ebbe a gondolatmenetbe most inkább nem megyek bele.
A szokásos "balesetvédelmi oktatás" után, mikor mindenki megtudja, hogy mit kell tennünk egy esetleges repülőgép katasztrófánál, végre már a kifutót szaggattuk padló gázzal. Igazából sosem értettem ezeket a kiselőadásokat, mivel ha gáz van, nem sok szart érek az oxigénmaszkkal, a mentőmellénnyel pedig egyenesen kitörölhetem a seggem. Akkor már nincs más hátra, mit a jószerencsére bízni magunkat és serényen bűnbocsánatért imádkozni. 10.000 méter magasságból ha zuhanni kell, szerintem nem egy szaros öv, vagy oxigénmaszk fogja megmenteni az életem, hanem a pilóta rutinja. Már ha egyáltalán nem szakad szét a gép még a levegőben. Jah bocs. Akkor ott a mentőmellény. Hátha üzemel ejtőernyőkén is.
A szokásos 1 óra 50 perces repülést sikerült megtoldanunk még háromnegyed órával, mivel a ferihegyi, jaj elnézést! Akarom mondani a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér kifutóját olyan hó borította, hogy senkit nem engedtek sem fel, sem pedig leszállni. Előttünk még legalább négy gép várakozott landolásra. Kicsit már kezdtem szarul lenni, mivel a gép szárnyán kívül nem sok szart láttam a nagy tejfölszerű masszán kívül. Holdingoltunk egy jót, ahogy ezt a szakmabeliek mondják.
Mondhatni, hogy szerencsénk volt, ugyanis később a hírekben is bemondták, hogy az utánunk érkező gépeket már átirányították más repterekre. A döntés előtt is már csak azok a pilóták merték bevállalni a landolást, akiknek volt vér a pucájukba. Ezek szerint a mi pilótánk sem szarral gurigázott kiskorában.
Akkora hó fogadott minket, hogy a busz, amivel a géptől szállítottak a terminálba, néhány percre elakadt. Kibaszott hideg volt. A londoni 4-5 fokos hőmérséklet után a kemény mínuszok csontig hatoltak. Mindegy, lényeg hogy Ferihegy! Még a reptéren váltottunk egy menetjegyet a nagy becsben tartott MÁV egyik Intercityjére, ugyanis Nyíregyházát csak így tudtuk a leggyorsabban megközelíteni. A 13:40-es IC-n már Laci barátunk várt, akinek a társaságában folytattuk tovább az utazást a büfékocsiban, ahol néhány sör társaságában jól kibeszéltünk mindent. A "nyíregyházi napok" abban a pillanatban kezdetét vette.
Tizennégy óra kemény utazás és megpróbáltatások sorozata után végre megérkeztünk. Azt ezt követő napok nem szóltak másról, mint a családról és a barátokról, a hatalmas kajálásokról, beszélgetésekről és piálásokról. Ezalatt a kilenc nap alatt fel is kaptam 3kg-ot. Ez is azt bizonyítja, hogy a magyar kajánál, sőt, helyesbítek. "Anya főztjénél" nincs jobb a világon. Másnap nagyim is meglátogattam, ugyanis az utóbbi időkben elég rossz érzések bolyongnak bennem vele kapcsolatban. Igazából tudom, hogy hamarosan bekövetkezik, de nem szívesen beszélek erről. Nos, most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy meglátogattam a kedvenc kis falumban Mádon, ahonnan édesanyám is származik. Imádom azt a környéket. Számomra Mád olyan, mint egy kis ékszerdoboz. Sosem felejtem el, hogy először el sem akarta hinni, hogy ott vagyok.
Az első nyíregyi éjszakán egy Robot Rock bulinak csúfolt "zenés mulatságra" látogattunk el az Y2K-ba, ahol még jobban egyértelműbbé vált számomra, hogy kibaszottúl kezdünk öregedni. A sok tizenéves tini leányka úgy vedelte a házit, mint a fater fénykorában. Igazából nem zavart a dolog, mivel jókat derültünk ezeken a kis kakaskodó gimiseken. Olyan keményre tudták inni magukat, hogy legszívesebben még Chuck Norrist is kiütötték volna a cipőjéből aznap az este. A zene fos volt, a társaság öt csillagos, a vendégkör egy nagy büdös nulla kétszer áthúzva. Mikor elhagytuk a helyet, teljesen azt hittem, hogy egy rendőrségi nyílt napon vagyunk, ugyanis az egész rendőrörs ott állomásozott az Y előtt. Ide inkább bébiszitter kéne, nem rendőr. Gondoltam. Másnap meg is jelent a sajtóban egy olvasói levél egy tini tollából a informtól már jól megszokott hatásvadász stílusban.
Nem tudom mit kell ezen annyira parázni. Amikor én voltam annyi idős, mint ez a srác, minden héten elcsattant egy-két maflás. Ez az utcai hierarchiai besoroláshoz elengedhetetlen eszköz volt akkoriban, ami minden héten változott. Ha véletlenül mi maradtunk alul, akkor nem hívtuk egyből a rendőrséget és nem vertük a nyákunk a sajtóban. Fontosabb volt a büszkeségünk. Ez egy íratlan szabály volt akkoriban. Na de mindegy. Változnak az idők.
A szédületes tini buliból tanulva a hátralévő éjszakákat inkább a Bluesban és az Unicumban töltöttük, vagy ha nem volt kedv a csavargáshoz, inkább összerántottunk egy jó kis házibulit lángossal, rakott krumplival, pálinkával és sörrel fűszerezve. Életem legjobb rakott krumpliját hoztuk össze Fera barátommal.
Annak ellenére, hogy kerültük a tömeget és a nagyobb társaságokat, még így is utolért a baj. Tének sikerült egy elég keményet perecelnie, miközben hazafelé tartottunk a közeli benzinkútról az éjészaki piavásárlásból. Először nem is akartam elhinni, hogy nagy a baj, ugyanis láttam az egész esést és nem tűnt nagynak. Részegek sem voltunk (annyira) és a Té kezében lévő pezsgő sem tört el mikor elesett. Néhány lépés után mégis úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a balesetire, ugyanis Tének elég nagy fájdalmai voltak. Miután a PARASZT röntgenes elkészítette a felvételt a sérült lábról kiderült, hogy két helyen is eltört Té lábszára. Egyből be is gipszelték és már haza sem engedték, másnap délutánra pedig már meg is műtötték. Szegény, jól beszopta. Az orvos repülni sem engedte a tronbózis para miatt, így nem hogy Pestre, de még Londonba sem tudott velem visszarepülni. A turnét "egyedül" folytattam. A fent említett paraszt jelzőt most nem fogom kifejteni, de szerintem mindenki képeben van a magyar egészségüggyel és az ott dolgozó csőcselékkel.
A baleset után kicsit felborult a program. Az eredeti terv az volt, hogy csütörtöktől bevesszük Budapestet, de így picit változott a terv. Akikkel találkozni szerettem volna, ők hazajöttek Nyíregyházára, így teljesen fölöslegesnek láttam négy napot Pesten tölteni. Amúgy sem nagyon csipázom azt a várost. A négy napos budapesti turnét először teljesen le akartam fújni, de végül úgy döntöttem, hogy egy éjszakát mégis csak ott töltök. Gabro barátomat szó szerint kibaszta a skizofrén karrierista hülye picsa barátnője, aki már egyszer eljátszott valami hasonlót, csak két éve rájött, hogy ő mennyire szereti Gabrót és fogadja vissza. Nekem már itt bűzlött az egész, na de Ők tudják. Gondoltam. Gabrovics ameddig a kiköltözését intézte, mert ugye a csaj javaslatára össze is költöztek, addig beszereztem néhány italt az estére, továbbá némi reggelinek valót. Úgy gondoltam, ha már ott vagyok a Pannónia utca közelében, akkor ott veszek meg mindent és egyúttal csekkolom a régi kéróm is, ahol közel egy évet húztam le.
Estére még Csabi barátom is csatlakozott hozzánk, majd egy csendes sörözgetés, pálinkázás és egy kevés bólózás kíséretében kisétáltunk a rakpartra. Kicsit furcsa helyzetben éreztem magam, ugyanis Gabro tőlem várt valamilyen lelki támaszt. Pont tőlem, aki ebben a témában szintén nem áll a helyzet magaslatán, de azért megpróbáltam és ezzel le is zártam a "Nyíregyházi és Budapesti Napok" elnevezésű programsorozatot és másnap meg sem álltam Walthamstowig.
Eközben Nyíregyházán sem állt meg az élet. Szombaton éjszaka egy koncertre volt hivatalos a bátyám, ahol több mint valószínű (az orvos szerint is) GHB-t kevertek a piájába. Nem is nagyon értette, hogy hogyan a picsába tudott berúgni három üveg sörtől. Teljes képszakadás. Csupán annyira emlékszik, hogy kikérte a harmadik sörét, majd másnap a nappaliban ébredt kabátban és cipőben enyhén összetört arccal.
Most két lehetőség van. Az egyik az, hogy megverték, a másik eshetőség pedig az, hogy többször elesett. A kabáton található horzsolások mindkét teóriát alátámasztanák, de ugye nincs semmi emlék. Másnap az ilyen mérgezéssel járó mellékhatások egytől egyig jelentkeztek. Szédülés, hányinger, durva kedélyingadozás és részleges emlékezetvesztés, amihez még társult egy jó kis agyrázkódás. Annyira szívesen találkoznék azzal az emberrel aki ezt a fost borongatja a piákba, mert legszívesebben a szart is kiverném az elbaszott hülye fejéből. Már csak azért is, mert valami hasonlón mentem át én is még 2011. októberében. Olyan szinten megmérgeztek (szerintem), hogy még a telefonom is elhagytam/ellopták. Hasonló tapasztalatokról és mellékhatásokról tudtam én is beszámolni másnap mint a bátyám, csupán csak az esés vagy verés maradt el. Azóta nem iszok szórakozóhelyen csakis kizárólag dobozos, vagy üveges piákat.
Igen, már megint elhanyagoltam az írást. Hogy miért? Azért mert kurvára nem volt kedvem egy sort sem írni, erőltetni pedig semmi értelme. Utolsó bejegyzésem óta nem sok szar történt. Túl vagyunk Whitney Houston gyászdömpingjén, halála okainak latolgatásán és a szerelmesek ünnepén, a Valentín Napon. Most pedig pakolászok, mivel 17 óra múlva irány a repülőtér.
Vegyes érzelmekkel készülök az útra, mivel egy kicsit tartok attól a bizonyos magyar valóságtól. Na nem az aktuális politikai helyzetre célzok, (amúgy is szarok a politikára) hanem azokra a dolgokra, amiket otthon hagytam négy hónappal ezelőtt. Nem hiszem, hogy bármi is megváltozott volna. Más normális ember örülne, hogy két hónap híján fél év után újra láthatja a családját, barátait, de én valamiért nem tudok még örülni. Hogy egészen pontosan fogalmazzak, jó lesz látni azokat az embereket, akik fontosak számomra, de attól tartok, hogy a régi emlékek a megérkezésemmel párhuzamosan visszatérnek. Azok az emlékek és kellemetlen szituációk, amiért négy hónapja Londonig meg sem álltam.
***
Túl vagyok egy Valentín Napon, vagy Bálint-napon, kinek hogyan tetszik. Hát igen. Nem egészen kellemes "ünnep" azok számára, akiknek erről az eseményről csupán csak emlékek ugranak be. Olyan emlékek, melyeket vagy kitörölne örökre, vagy éppen ellenkezőleg. Annyiszor élné újra, amennyiszer csak tehetné. Nem nagyon szeretem ezt az Amerikából importált flancos ünnepet, hisz van nekünk egy május elsejénk, ami szintén a szerelmesek ünnepe, és még magyar is. Elvtársaim, meg ne haragudjanak, tudom, hogy Önöknek ez a nap inkább a munka ünnepe, a munkavállalók szolidaritási napja 1882 óta, de ezt most úgy istenigazából leszarom. Nekem csak annyit jelent a február tizennegyedike, hogy költsük pénzünket a véget nem érő szívecskés bazárok végeláthatatlan sorai között. A véleményem ellenére, minden éven kivettem a részem ebből az ünnepből. Marketingfogás ide vagy oda, jól esett kedveskedni annak az embernek, akit szeretek. Hívhatjuk Valentin napnak, de hívhatjuk akár csak egy szinpla keddi napnak, egy napnak a hétből, mikor egy kicsit jobban kimutatjuk az érzelmeinket. Meg amúgy is. Nem csak ezen az egy napon kell kimutatnunk érzelmeinket. Fúbazdmeg. Miket írok én? A lényeg, hogy még most sem sikerült tovább lépnem. Lehet, hogy valóban meg kéne látogatnom egy pszichológust, mivel nem teljesen normális dolog, ha nyolc hónap után is még mindig a "múltban élek".
A lehetőségem meglenne mindezt lezárni, de ehhez egy új kapcsolatba kéne belelépnem. Ennek a lehetősége meg is lenne egy olyan lánnyal, aki kedves, okos és még csinos is. Valljunk be, hogy a mai világban azért ezt a hármast egy nőben megtalálni elég nehéz. Talán pont ez a válasz a miértre, hogy miért nem akarok tőle semmit. Érzem, hogy én még máshol vagyok. Nem tartanám helyesnek azt a lépést, ha őt használnám fel arra, hogy felejtsek. Mert mi van akkor, ha nem megy? Benne van a pakliban. Akkor persze, hogy én vagyok megint a nagy geci. Ez nem az én formám. Ennek a típusnak nem rám, hanem egy normális épelméjű srácra van szüksége. Nem olyan fiúra, aki még mindig egy régmúlt szerelmet hajkurász. Jó, azt hiszem ebből a Valentín napi maszlagból ennyi elég is volt. Bassza meg a kis Valentin a bisexuális Kupidót.
***
Most kanyarodjunk kicsit vissza az utazásra. Nézzük, hogy mit felejtettem el. Indulás előtt mindenképpen le akartam még dobni az önéletrajzom két helyen, amit sikeresen el is intéztem még hétfőn. Bíztatóak a visszajelzések. Bank elintézve, mivel jeleznem kellett a Barclaysnál, hogy külföldön szándékozok használni az angol bankkártyám. Kisebb utazótáska beszerezve, mert csak egy kézipoggyásszal tervezek hazalátogatni. Minek fizessek még pluszban a csomagokért is, ha csak kilenc napra megyek. Bőven elférek egy kisebb táskában is. Ruhák kimosva, már lassan meg is száradnak. Buszjegy megvásárolva, mellyel a Victoria Stationről utazok a reptérre. A járatra való online check-inn megtörtént, beszállókártya kinyomtatva. Már csak néhány angol édességet és teát kell beszereznem, amit az otthoniak ígértem. Igen Zsófi, nem felejtettem el a Doritos chipset. Azt hiszem ez minden. Azt hiszem... Remélem, hogy nem fogják törölni a járatot havazás vagy bármilyen szélsőséges időjárási tényező miatt, ugyanis Magyarországon ahogy elnézem, elég fasza az idő mostanában.
A Grammy-díjas énekesnő és színésznő, Whitney Houston szombaton életének 48. évben elhunyt. - adta hírül a Reuters Kristen Foster újságíró információira hivatkozva. Egyenlőre nem tudni részleteket halálának körülményeiről, viszont az köztudott volt, hogy az utóbbi időkben az énekesnő többet járt elvonóra mint stúdióba.
A TMZ forrásai szerint Houston stábjának egyik embere talált rá az énekesnőre Beverly Hills-i hotelszobájában. A helyszínre érkező orvosok már nem tudta újraéleszteni az énekesnőt. Helyi idő szerint szombat délután 15 óra 55 perckor mondták ki a halál beálltát. A rendőrség tájékoztatása szerint kizárták az idegenkezűség lehetőségét.
Túlságosan szigorú lesz az új magyar drogtörvény, ezt mondják jogvédők. Nagyobb büntetést kapnak a fogyasztók is, azokat pedig börtönbe vihetik, akik fiatalokat próbálnak rávenni a drogozásra. Magyarországon az elmúlt években egyre többen kábítószereznek, egy felmérés szerint minden negyedik ember már drogozott. - olvasható a TV2 Tények csatornáján.
Véleményem szerint ettől most van sokkal égetőbb probléma is az országban mint az, hogy azon törje a kis fejét a kedves kormányunk, hogy ugyan hogyan szopathatná meg még jobban a "drogos" népet. Drog. Mi is az a drog? Drog az alkohol, a cigaretta, a különböző nyugtatók, amelyek nem csak lelki, de fizikai függősséget is okozhatnak. Kérdezem én, hogy akkor ki is a drogos? Az, aki a kocsmából hazafelé botorkál hol két lábon, hol négykézláb összeszart és/vagy összehugyozott nadrággal a hét napból hatszor? Vagy talán az, aki minden este még a családot is kipofozza a cipőjéből, miután keményre itta magát a sarki krimóban? Nem. Ők nem drogosok, csak szinplán alkoholisták.
Egy 2011-es felmérés szerint Magyarország nem kevesebb mint 38%-a rendszeresen dohányzik. Ez a drogféle mára már bizonyítottan 90%-ban felel a tüdő rák kialakulásáért, amiben országunk persze hogy világelső. Végre valamiben mi vagyunk a legjobbak. Mesterfokon tudjuk kinyírni önmagunkat.
Hogy is vannak ezek a nyugtatók, altatók és a többi antidepresszánsok? Ha jól tudom, itt megkülönböztetünk recept nélküli, "természetes" alapanyagokból készült bogyókat, és vényköteles, szintetikus gyógyszereket. Ennek mindkét fajtájától évszázadok óta vígan bódul a magyar nép. Lassan már kezd az az érzésem támadni, hogy az egész ország, sőt, az egész világ legálisan drogozik. A társadalom és a törvény ezeket az embereket sem tekinti kábítószereseknek.
Drogos akkor vagy, ha elszívsz egy szál füves cigit, vagy éppen továbbadják neked egy slukk erejéig. Vigyázz! A társad ebben az esetben már dílernek számít. Nevetséges. Ezekért a tettekért akár az egész életedet vakvágányra terelheted. Nem azt mondom, hogy nem büntessék a kábítószereseket, de ideje lenne felismerni, hogy van különbség drogos és kábszeres között. Nem ártana helyén kezelni azt a tényt, hogy a marihuána fogyasztók (legyen az alkalmi vagy rendszeres) nem hozható egy fedél alá azokkal az emberekkel, akik naponta bombázzák magukat valamilyen szintetikus cuccal, vagy legális kemikáliákkal. Én még nem hallottam olyan esetről, hogy valaki THC túladagolásban halt volna meg, vagy bármilyen bűncselekményt követett volna el azon az egy bűnön kívül, hogy betépett. Arról viszont elég gyakran adnak hírt, hogy húgy részegen balesetet okozott, agyonverte, szétverte, megerőszakolta, kirabolta, vagy egyéb más bűncselekményt követett el. Ezekben az esetekben az alkoholt néha vegyítik egy kis szintetikával is, biztos ami biztos alapon. Ezt a réteget büntessék is, nem bánom.
Most mindenki elgondolkozhat azon, hogy miről akar leszokni, illetve mire akar rászokni
Tehát, most az a helyzet, hogy a jelenlegi kormány börtönnel büntetné azt a fiatalt is, aki például egy iskolai buliban elszív egy füves cigit, miközben a drogprevencióval és kezeléssel foglalkozó szervezetek költségvetési támogatását minimálisra csökkentette. Nem igazán értem, hogy miért jó az, ha egy szaros füves cigiért akár már tizenhét éves korban sittre lehet vágni egy tinédzsert. Ez a környezet a legalkalmasabb arra, hogy igazi bűnöző váljon a gyerekből, vagy vérbeli narkós. Nem ismerek konkrét számokat, de úgy tudom, hogy a börtönbe került fiatalok 20-30 százaléka szabadulása után rövid időn belül visszakerül, immár keményebb bűnök elkövetése miatt.
"Nem, ez most nem az a pont, amelyiknél vitát akarunk kezdeni a drogfogyasztásról. Csupán arra akarjuk nyomatékkal fölhívni a figyelmet, hogy ennek semmi köze sincs a kábítószer elleni harchoz. Semmi sem indokolja ugyanis az unortodox utat, a kábítószer-használat visszaszorításának vannak nemzetközi példái. Pontosan tudható, hogy mi vezet eredményre, és mi nem. Ez nem. A BTK-szigorítás megint csak arra jó, hogy a híveknek fölmutatható legyen: a kormány a gonosszal harcol." - Egymillióan a magyar sajtószabadságért
...a kormány nem a gonosz ellen harcol, hanem ő maga a gonosz.
Ha a kávé, a cigi, az alkohol és az egyéb nyugtatók nem számítanak kábítószernek, akkor a marijuana sem. Legjobban tenné állambácsi és a kedves képviselőtársak, ha legalizálnák a fű fogyasztását Magyarországon. A befolyt adókból pedig ha nem is teljesen, de részben kihúzhatnánk magunkat abból a nagy szarból, ami már régen ellepte a fejünket. Üdv Európa
Európában eddig is a legkeményebb drogjogi szabályozások közé tartozott a magyar, a nemrégiben elkészült nemzeti drogstratégia tervezet azonban további szigorításokat tervez és javasol. Isten hozott a birka politikusok és a buta kormányzók országában, ahol bármit meg lehet tenni az emberekkel. Magyarország, én így "szeretlek".
Hamarosan itt a tavasz. dagad a fasz. Ezt érzik a fesztiválok is, ugyanis elkezdték kicsorgatni az első neveket. Nézzük csak az eddigi kínálatot szépen sorjában. Ez nem egy promo cikk a fesztiválokról, csupán csak meg akarom találni azt a nyári közel egy hetes rendezvényt, ahol szétcsaphatom magam.
A kezdetek kezdetén egy igen jó fesztiválnak indult a Balaton Sound. Nem telet el úgy nyár, hogy ne ütemeztem volna be a balatoni fesztivált. Idén ez másképpen lesz. Három éve szívom magam, hogy soha a büdös életbe be nem teszem a lábam, mivel elég rossz irányba kanyarodott el ez az egész rendezvény. Az elmúlt három évben elszaporodtak a köcsögök és pózerek azon fajtái, akik a Q7-es Audival fehér atlétában pózolva a színpad elé parkolva ünnepelik Dévid Guettát. Ahogyan az első neveket olvastam, úgy gondolom, hogy ez idén sem lesz másképpen. Elveszítette a varázsát, így hat év után elválnak útjaink. Nem is értem, hogy mi fenét keres ott Björk?!
Számításba jöhet még a Volt és a Sziget. Volt fesztiválon igazából még soha nem voltam. Valahogy mindig kiesett az a találkozó. A Balatontól távolabb nem voltam hajlandó tovább utazni egy fesztiválért sem. Idén a Volt azt ígéri, hogy élő legendákkal és a toplisták éllovasaival várja a bulizni vágyókat immár huszadik alkalommal. Az első nevek itt valamivel bíztatóbbak, de ez sem az, amire idén vágyok. Mondjuk Iggy Poppot, a Children of Bodomot, és még talán a Snow Patrolt is megnézném, de ez egyenlőre még kevés arra, hogy átutazzam az országot.
Van nekünk még egy Sziget Fesztiválunk is, ami tavaly óriási kellemes meglepetést okozott. Nagyon jól éreztem magam annak ellenére, hogy csak két napot tudtam ott tölteni. A Sziget idén elég sanszos, ugyanis olyan neveket közöltek, amelyek közül már szívesebben csemegéznék. Placebo, Subways, Friendly Fires, vagy akár a Hurtst. Az egyetlen probléma csak az, hogy eddig elég indie a felhozatal.
Ha a három fesztivál közül kéne választanom, akkor egyértelmű, hogy a Szigetre esne a választásom. Szerencsére van még más lehetőségem is, ugyanis még lehetőségként felmerülhet a sárdagasztós, hősmetálos Hegyalja, vagy akár elmehetnék egy psychedelic fesztiválra és egy teljes hétre beköltözök Alíz mellé Csodaországba. Mérlegelve az eddigi lehetőségeket és a fesztiválokon előforduló emberek összetételét, úgy érzem, hogy eddig az Ozorát választanám és a sok proli pöcs elmehet a picsába. Az sincs kizárva, hogy még néhány nap Sziget is beleférne. Eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy itt helyeben kéne fesztiválozni. Évekkel ezelőtt már kinéztem a Glastonbury Festivált, erre idén nem elmarad? Lehet, hogy félnek a nagy konkurens, egész világra kiterjedő "Világvége 2012 Fesztiváltól".
Már régebben is meg akartam tanulni normális pizzát sütni. Na de nem azt a vastag házi szart, hanem az igazi vékony tésztás olasz pizzát. Ezért megkértem Mattiát, hogy avasson be a pizzakészítés rejtelmeibe. Elmondása szerinte minden valamire való olasz ember tud pizzát sütni, így a lehető legjobb embertől kértem segítséget.
Mattiáról tudni kell, hogy fantasztikusan jól főz. Az egyetlen probléma, hogy két éve vegetáriánus. Mamma Mia! A sok frankó olasz kaja hús nélkül? Őrület. Sokszor láttam már "akcióban", úgyhogy nagyjából képben voltam a pizzatészta elkészítésével. Az egyetlen problémát az arányok okozták. Miből mennyit? Egy gyors bevásárlás során beszereztem a szükséges hozzávalókat és neki is láttam a recept elsajátításához.
Tésztához: - 30-40 dkg önmagától megkelő liszt (Self Raising Flour) - 1-1,5 dl meleg víz - 1 evőkanál olívaolaj - só
Az én lisztem egy picit darabos volt, így jobbnak láttam átszitálni egy nagyobb keverőtálba. Ezt követően hozzáöntöttem a meleg vizet, majd jól összegyúrtam. Ezután kis cipó formát készítve meleg helyen kb. 30 percig kelni hagytam. Fél óra után hozzáadtam az olajat és a sót, és újra átgyúrtam jó alaposan. Ezt követően egy előre belisztezett gyúródeszkán pizza formára nyújtottam. Pontosabban csak próbáltam.
Feltét: - Egy kevés olivaolaj - Pizzaszósz (én paradicsompürét használtam) - Sonka - Sajt - Kukorica - Ananász
Olajjal és pizzaszósszal megkentem a tésztát, ráreszeltem a sajtot, majd rátettem a sonka csíkokat és a kukoricát. Mielőtt felkerültek volna az ananász kockák is, előtte még egyszer vékonyan megszórtam egy kevés sajttal. Sütési idő: 8-13 percig.
Az első próbálkozás után a pizzám leginkább a régi nagy Magyarország körvonalait idézte. El is neveztem Hungarista Pizzának. Mint ahogy a képen is látható, a második próbálkozásom már sikeresebb volt. Igaz, még ez sem tökéletes, de már közelít egy normális pizzához. Bízok benne, hogy a harmadik próbálkozásom sikeresebb lesz. Szerencsére csak esztétikailag kell javulnom, ugyanis az íze tökéletes lett amire garanciát vállaltak az eredeti olasz és francia izlelőbimbók is.
De csak azért must see, mert Hunter S. Thompson, az egyik kedvenc íróm regénye alapján készült. Amúgy a film egy marék fos. Ajánlom a könyvet. The Rum Diary (Rumnapló)
Ha már az egész ország erről a két elbaszott szerencsétlen balfaszról beszél, akkor én is megemlékezek róluk egy posztban. Szép volt srácok. A további kreatív munkák itt megtekinthetőek.
Éjszaka a flightradar24 segítségével teljesen véletlenül sikerült nyomon kísérnem a nemzeti légitársaság fekete seregét. HA-LOP "hazaért". Az utolsó Malév-gép is landolt az írországi Shannonba, a lízingcég telephelyén. Ha valaki nem tudná, csődbe ment a Malév.
Pénteken megvolt az első koncertem, amióta Londonban vagyok. Igaz, nem ez a stílus áll a legközelebb a szívemhez, de legalább élő koncert volt és ez a lényeg. Nincs semmi bajom a reggae zenével, csupán nem bírom hosszú távon azt a határtalan békét és szeretet ami ezekből a muzsikákból árad. Szerencsére egy kicsit rendhagyó volt a koncert, ugyanis egy kevés dubos hangzást is belecsempésztek az éjszakába.
Indulás előtt, hogy kicsit megalapozzuk a hangulatot, legurítottunk néhány cidert egy kevés bor kíséretében. A kis csapat négy főből állt; Alessia, jómagam, Mattia, és bolgár barátnőkezdeménye. A lánnyal a central station előtt találkoztunk Walthamstowban, majd felpattantunk az első metróra. Közel egy óra földalatti félspicces utazás után megérkeztünk a brixtoni állomásra. A bejáratánál meglepve olvastam, hogy ezen a hétvégén karbantartás miatt nem üzemel a Victoria line. Fasza. Buszozhatunk majd hajnalban a város egyik végéből a másikba mínusz kétszáz fokban. Már alig várom. Gondoltam.
Az állomáson még találkoztunk két olasz csajszival, akik Mattia haverjai voltak, így a négy fős társaság hat főre duzzadt. Hogy kik voltak ők? Igazából halvány lila gőzöm sincs. Az egyikkel már találkoztam egyszer, de nem igazán volt szimpatikus a csaj. Tipic nagypofájú szőke picsa. Ignor. A másik leányzó teljesen ismeretlen volt számomra, csupán csak annyit tudtam meg róla, hogy francia. Engem azokra a kurvákra emlékeztetett, aki Magyarországról egy jobb jövő reményében Amszterdamig meg sem álltak, hogy profi ribanc legyen belőlük. Már a nevét is elfelejtettem. Legyen mondjuk Gina a szutyok, a másik pedig VV Éva. Mert hasonlít rá. Szerintem.
A Jamm pubig tartó séta alatt pont kitartott az a kevés borocska is, amit "melegítőnek" hoztunk magunkkal az útra. Érkezésünk után tovább kellett adnunk még néhány jegyen, ugyanis a két szájhős, akik állítólag az egész bulit kitalálták, nem tudtak velünk tartani. Hamar akadt is vevő a két "kedvezményes" belépőre. Egy perui párnak sikeresen értékesítettük a beugrókat, majd néhány sör és cigi társaságában élveztük a koncertet szépen lötyögősen. Gyorsan alkalmazkodtam a környezethez.
Éjfél után nem sokkal érkezett el az a holtpontot, amikor éreztem, hogy ha most iszok még egy kanyart, akkor vége a dalnak. Alessia mintha csak olvasott volna a gondolataimban, ugyanis felajánlotta, hogy ha nekem okés, akkor elindulhatunk kettesben haza. Mattia úgyis szét van, Ő még maradni akar. Útban a buszállomás felé éreztem először igazán, hogy tél van. Talán most süllyedt először a hőmérő higanyszála nulla fok alá. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy otthon most még hidegebb van. Ez semmi ahhoz képest. (Olaszország -15°C, Magyarország -20°C)
Ale megint jó arc volt, sokat hülyéskedtünk. Kicsit be volt parázva, hogy el fogunk tévedni, de sikerült megnyugtatnom, hogy Londonban lehetetlenség eltévedni. Nincs olyan, hogy nem találunk haza. Ennek ellenére sokszor fingom sem volt arról, hogy hol járunk. A tervezett két buszból három lett, de a nyugalom érdekében a magabiztos ember látszatát keltettem. Sokat nevettünk. A harmadik, immár megfelelő buszra való átszállás után éreztem, hogy megnyugodott Alessia. Ahogy leültünk, belém karolt, hozzám bújt és elaludt.
Mint mondtam, nem volt rossz a koncert, de ha tehetem, akkor következő alkalommal elkanyarodnék a saját stílusom felé is. Például Massive Attack, Shadow, Krush, Justice, Portishead, Death in Vegas, The National, Artic Monkeys, Duft Punk és még sorolhatnám. Mostanában a réges-régen feledésbe merült technós korszakom is kezd újra felszínre törni. Richie Hawtin, Sven Väth, Naga, Tiga... Mi lesz itt?