Vaknyugat

Mondhatni csodásan indult a szombat reggelem. Arra ébredtem, hogy sokkal hidegebb van a megszokottnál. A fejem búbjáig be voltam takarózva, de még akkor is úgy éreztem, hogy teljesen le van fagyva az orrom, a radiátor pedig jég hideg volt. Mi a fene?

Kikászálódtam az ágyból hogy lecsekkoljam a bojlert, hátha csak a nyomás ment el, ugyanis volt már rá példa.
Első ránézésre a nyomás rendben volt, de a fűtés továbbra sem működött. Egy kicsi piros izzó villogott a kazánon, amit nem igazán tudtam, hogy mit jelent.
Miért is kellett volna tudnom? Nem vagyok én gázszerelő.

Gondoltam, hogy csinálok egy jó forró teát meg egy rántottát, aztán majd tüzetesebben megvizsgálom a szerkezetet.
Köntösben, csipás szemekkel begyújtottam a gázt, ami néhány másodperc pislákolás után szépen lassan kialudt.
Basszameg. Nincs gáz! Hát ezt jelenti a villogó piros fény. Eszméltem fel.
Na nem baj.
Egy frissítő meleg zuhany alatt majd kigondolom, hogy mit is tudnék tenni.

Ami ezután történt, azt nem kívánom senkinek. Beálltam a zuhany alá, majd koppig megnyitottam a meleg-vízcsapot. Körülbelül három másodperc alatt kihullott az összes csipa a szememből és a zuhanykabin oldalát kiszakítva ugrottam ki a jéghideg víz alól.
Basszus! Ennyire hülye én sem lehetek! Ha nincs fűtés és gáz, akkor szinte egyértelmű, hogy melegvíz sincs. Fuckme.

Két szentségelés között miután visszahoztam magam a hipotermia határáról, valami meleg helyre vágytam. Legjobbnak láttam, ha átugrok a sarki kávézóba egy forró kávéra, ahonnan írtok is egy mailt a Landlordnak. "Houston we got a problem"
A rapid melegedést követően gyorsan beszereztem a Sainsburrysben egy heatert, hogy legalább a szobában ne fagyjak meg. Ezt követően vonatra szálltam és elindultam Stoke Newingtonba T-hez, hogy egy meleg leves mellett véglegesítsük a cv-m.

A téma nem igazán érdemel már több karaktert, ezért nem is nagyon feszegetem. Ebből a bejegyzésből legfeljebb annyi hasznos információ derülhet ki, hogy hogyan NE küldjünk értékesebb levelet/csomagot külföldre.

Ahogy javasolták, a héten felkerestem a Magyar Nagykövetséget. A konzulátuson közölték velem, hogy a küldeményem érdekében ők sem tudnak többet tenni, mint amit eddig megtettem. Felvilágosítottak, hogy akármennyire dicsérik hetedhét országon (is) túl a Royal Mailt, semmilyen központi rendszerük nincs és nagy a fejetlenség.
Véleményük szerint nagy csoda lenne, hogyha előkerülne még a küldeményem, de ugye a remény hal meg utoljára. Azt javasolták, hogy várjam meg azt az 50 napot és ha a feladó címére addig sem érkezik vissza, akkor azonnal letiltják az útlevelem.

A srác akivel beszéltem a konzulátuson, megemlítette, hogy gyakran tűnnek el levelek rejtélyes módon. Nem is olyan régen ők is kipostáztak egy útlevelet, (országon belül) de sajnos az is felszívódott valahol köztük, a Royal Mail és a kézbesítő háromszögében. The Royal Mail Triangle. Ha-Ha. 
Ebből az a tanulság, hogy csakis kizárólag csomagküldő szolgálaton keresztül szabad értékesebb, vagy személyes okiratot tartalmazó küldeményt postázni. Drága tanulópénz volt, na de ez van. Ebbe a történetben nem csak a Magyar Posta és a Royal Mail volt a ludas, hanem én is.

T-vel már régebben is útba akartuk ejteni Stoke Newingtonban a The Jolly Butcherst, de mindig közbejött valami. Többnyire mindig full house volt, amit nem is csodálok, hiszen ez a különleges sörök egyik szentélye.
Igényes, igazi kis angol pub feelingje van a helynek a sörkínálatról nem is beszélve. Annyiszor szóba hoztuk már, hogy rendesen ki voltunk éhezve valami ütős 9%-os alkoholtartalmú nem mindennapi nedűre.

Egy gyors kaja után be is tértünk a helyre és betámadtuk a pultot. Az első kóstoló igazából nem is tudom hogy miből jött, de nem hagyott bennem mély nyomot.
Ami viszont azt követően érkezett, nos azt egy életre megjegyzem. Delerium Tremens és Chimay. Ennek a két sörnek olyan különleges ízvilága volt, amit még másnál nem éreztem.

Nem vagyok egy nagy szakértő a témában. Egyáltalán milyen söröket ittam eddig? Nézzük csak... Kőbányai, Soproni, Borsodi, Löwenbräu, Kozel, Amstel, HB, Stella Artois, Gosser, Pilsner Urquell, Becks, Coronita, Budweiser, Heineken, Guinness, Edelweiss, Leffe, Kwak és lassan be is fejezem a felsorolást, mert még engem is megrémiszt ez a check list, amihez most hozzájön a Delerium Tremens és a Chimay.

Négy pint sörtől olyan hangulatba kerültünk, mintha a hagyományos komlóból megittam volna dupla ennyit. Röpke három órát időztünk a The Jolly Butchersben, ami olyan gyorsan elrepült, mint múlt héten Z-nél az Old Streeten.
Egy szó mint száz, fasza kis hely, biztosan meglátogatom még, de akkor a kajákat is le kell tesztelni.

Szombaton késő délután futott be volt kollégám hívása, miszerint este halászléfőzés lesz Willesden Greenben és a megjelenés kötelező.
Nem kellett sokat győzködni, ugyanis már nagyon untam a helyi vegyeskonyhát a sok különleges zöldséggel és fűszerrel. Sosem voltam egy nagy halászlé fan, de már nagyon vágytam valami hazai ízre.

Útaban a metró felé beszereztem még néhány Cidert, majd irány az Underground. Negyven perc suhanó földalatti élet után meg is érkeztem a megbeszélt címre, ahol fincsi házipálinkával fogadtak. Jobbat nem is kívánhattam volna. Néhány kör pálesz után neki is láttunk a bajai halászlének és arra a felismerésre jutottam, hogy basszus, én igenis szeretem a halászlevet. Az sincs kizárva, hogy azért esett annyira jól, mert aznap keveset ettem és ahogy édesanyám mondaná; A legjobb szakács az éhség.
Lehet benne valami, viszont én akármennyire éhes vagyok, a Pho vietnámi leves minden alkalommal egyre szarabb a többi távol-keleti létyóval együtt.
Az indiai lakótársam szerint még néhány hónap és mindegyik egyforma lesz. Maximum egyformán fos.

A leves nagyon frankó volt, sőt mindezt még megfejelték egy jó kis pörkölttel. Igazán nem lehetett egy szavam sem. A bőséges "ünnepi" lakoma után beindult a szeszfogyasztás és az ezzel járó intenzív eszmecsere is. Mindenki egyre jobban szeretett mindenkit.
Pálinka-whisky-vodka-cider kombó. Egy ideig még vígan bírtam az iramot, mivel a kiadós vacsora védelmet nyújtott az idő előtti meghajlástól, de már a sokadik koccintás után én sem voltam olyan nagylegény. A totális kártól a metróindulásom mentett meg, mivel éjfélig közlekedik minden földalatti és nem szívesen aludtam volna Willesden Greenben. Ha mégis így alakult volna, az két dolgot jelentene.
Az egyik, hogy mocskosul berúgtunk, a másik, hogy másnap korán reggel gatya másnaposan még haza kellett volna zötyögnöm egy kiadós fejfájás társaságában. Ezt mindenki tudja, hogy mennyire szörnyű tud lenni. Ez most nem az az este volt.
A kapuig kikísért még egy fél pálinka, majd könnyes búcsú után célba vettem a metrót ami egy átszállással az összehugyozás határáig és Walthamstow állomásáig vitt.