Vaknyugat

Egy igazi csemegére bukkantam, amikor tovább kutattam a régi, vagy forgalmon kívülre helyezett metróállomásokra való bejutási lehetőségeket. Gondoltam, kicsit elkalandozok a budapesti földalattik irányába is, hiszen a már-már közlekedési múzeumba való metrószerelvényeivel a fővárosi metróhálózat is különleges feelinget nyújt. Nehéz elhinni, hogy fővárosunk azok közé a városok közé tartozik, ahol a világon az elsők között építették ki ezt a tömegközlekedési formát.

Egy 2005-ös cikktalálat szerint, Budapesten már négy év múlva futhat az 5-ös metró, továbbá az Olimpia megrendezéséhez is elengedhetetlen.
Mertünk nagyon álmodni. Milyen aranyos.

Az utóbbi napokban egyre inkább kezd a fa***om tele lenni ezzel az elcseszett világgal, de leginkább saját magammal. Több mint egy teljes hónapja dekkolok itt, és még csak egy lepattant melót sem sikerült találnom.
Komolyan kezdek azon elgondolkozni, hogy itt nem az országgal vannak problémák, (gondolok itt Magyarországra) hanem saját magammal.

Nem is olyan régen a társadalom hasznos emberének éreztem magam jó állással, normális fizetéssel jó úton az egzisztenciám megteremtése irányába. Azalatt a közel hét év alatt úgy gondoltam, hogy semmi és senki nem állhat az utamba. Emelt fővel osztottam azt a gondolatot, miszerint nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember.
Hittem azt, hogy azok a szakmai tapasztalatok és leküzdött akadályok a hátam mögött elegendőek lesznek arra, hogy szinte bárhol folytathassam azt, amit itt elkezdtem.
Körvonalazódik bennem az a tény, hogy igazából szarhoz sem értek, csupán csak akkor kaptam meg az élettől az a bizonyos "nagy dobást", amit más később, vagy soha nem kap meg.
Talán nem becsültem meg eléggé? Lehet.

Irigykedve néztem azokat az embereket, akik azidő alatt míg én már "tapostam a malmot", ők élték a felhőtlen főiskolás éveket és nem hagytak egy lehetőséget sem veszni hagyni. Sokszor feltettem magamnak azt a kérdést diákéveim alatt, hogy én miért nem tartok a többiekkel? Előadások után miért nem megyek valami korunkhoz illő dolgot csinálni? Mit keresek én ebben az irodában egy monitorral barnítva a fejem? Akkor mégis úgy voltam vele, hogy ennek egyszer meg kell térülnie.

Diploma után hirtelen úgy éreztem, hogy enyém a világ. Mindenem megvolt. Jócsaj, fulltimeos meló fasza fizetéssel, sok-sok barát és ismerős. Egyre inkább beletemetkeztem a munkámba és persze pótolni akartam mindent, amit addig elszalasztottam. Ezzel egyenesen arányosan felgyorsult a világ körülöttem, én pedig tartani akartam azt az életszínvonalat, amit eddig megszoktam.
Freedom, Dugs and Rock'n Roll.

Ez működött is egy darabig, elismerték a munkám és szinte párosával vettem a ranglétra fokait. Csupán azzal nem számoltam, hogy ezzel az életmóddal teljesen megfelejtkezem azokról a dolgokról, amik a legfontosabbak számomra. Görcsösen próbáltam bepótolni azt az elrepült időt, melyet úgy éreztem, hogy elveszítettem. A hosszú évek alatt annyira megváltoztak a dolgok körülöttem, hogy azon kaptam magam, lassan minden szétesik körülöttem. Belekényelmesedtem egy monoton életmódba, ami szépen lassan beszippantott. Mire észbe kaptam, teljesen elidegenítettem magam mellől Őt és a családom is. Makacs és önfejű fickó voltam, nem igazán tűrtem el, ha valaki befolyásolni próbálja az életem menetét még akkor sem, ha azzal csak jót akar. Azt hittem mindent kibírok a "buszok jönnek mennek" alapelven.

Mai napig emlékszem a napra, amikor végleg kilépett az ajtón és felszállt Budapest-Nyugati pályaudvarán arra a Rétköz InterCityre, ami 9:25 perces indulással elzötyögött Nyíregyháza irányába. Talán ezen az állomáson váltottam én is jegyet arra a hullámvasútra, ami azóta sem halad felfelé.
A történtek után néhány hónappal az állásom is befuccsolt a költségmegtakarításra és a válságra hivatkozva, az új helyeken pedig zárt ajtókat, vagy nevetségesen kevés fizetést találtam. Egy lettem azok közül, akik a Munkanélküli Hivatalban az állam tőgyét szopogatják. Hol szúrtam el? Talán ott, hogy egy önfejű, beképzelt makacs emberként éltem az életem, aki azt hitte, hogy az a bizonyos nagybetűs már nem tartogat számára semmi újat.
Ilyen helyzetekben tudjuk meg csak igazán értékelni azt a valamit vagy valakit, ami már nincs mellettünk. Egyre inkább kezdem magam egyedül érezni a világban, és meg kell hogy mondjam, kibaszottul ijestztő tud lenni.

Jelenleg itt ülök egy tíz négyzetméteres szobában a meleg indiai lakótársam törzsi táncának dübörgését áthallva a szomszéd szobából, és azon elmélkedek, hogy a hiba nagyon úgy néz ki, hogy bennem van, nem pedig a rendszerben. Ez lenne az én kibaszott nagybetűs életem.
Nem tudom, hogy merre haladok, igazából azt sem tudom, hogy egyáltalán haladok-e valamerre. Nem látom a jövőm, nem látom azt, ami még egy éve olyan élesen körvonalazódott előttem a karriert és legfőképpen a magánéletemet tekintve. Mostanra az önbecsülésem a béka segge alá sülyedt és nem érzem magamban azt az erőt, ami eddig hajtott a kitűzött célok megvalósításának irányába. Nem tudom, hogy miben és kiben higyjek, csupán azt tudom, hogy ezt az állapotot nem fogom elviselni.
Ha kell, akkor a szaros sors pofájába röhögve "fuckyout" mutatva kiszállok ebből az elhasznált ringispilből.

Hamarosan itt a Karácsony. Úgy döntöttem, hogy valamivel meglepem Őt, ha már ezt az ünnepet nem tölthetjük együtt. Rengeteget gondolkoztam, hogy ugyan mi is lehetne az az apróság, amivel kifejezhetném érzésem az iránt a valaki iránt, akit már fél éve elveszítettem.
A fészbuknak hála, a sok agyalást követően megkaptam a választ, ugyanis a közösségi portálon sikerült kilesnem egy kívánságát.

Fel is vettem a kapcsolatot a Lucával, (aki az ékszereket is készíti) hogy milyen módon tudnám neki eljuttatni Karácsonyra ezt a kis apróságot úgy, hogy én jelenleg Londonban tartózkodok. Mit ad Isten, néhány levélváltás után kiderült, hogy jelenleg Ő is itt él, így a legokosabb az lenne, ha egy személyes találkozó kereteiben egy forrócsoki mellett megbeszélnénk a részleteket.
Így is tettünk, és még a héten összehoztuk a találkát a Piccadillyn a Costa kávézóban. Nem tudtam eldönteni, hogy helyes-e ha tudatom vele, hogy tőlem származik az ajándék, ezért úgy döntöttem, inkognítóban maradok. Nem az a lényeg, hogy tudja kitől származik ez a figyelmesség, csupán csak az számít, hogy örömet okozzak neki.

Luca megkérdezte tőlem, hogy mit is várok ettől a lépéstől, ugyanis kifaggatott, (persze jó értelemben) hogy ki is a címzett és hogy miért nem vagyok vele a szeretet ünnepén. A válasz nagyon egyszerű. Csupán annyit, hogy egy pici örömet csempésszek némi titokzatossággal a Karácsonyába. Ha ki kell derülnie annak, hogy az ajándék tőlem származik az úgyis ki fog, (vagy csak szinplán érezni fogja) ha meg nem, az sem baj. A lényeg az, hogy örömet tudjak neki okozni.
Tudom, hogy a nagy önzetlenség közepedte szinte már csorog, sőt inkább folyik a nyál és a sorok között, de igazából leszarom. Nem érdekel másnak a véleménye. Szeretem, és ez a legfontosabb még akkor is, ha ez a szerelem az utóbbi hónapokban már csak plátói.

Luca egyébként szimpatikus csajszi, aki kb. kétszáz százalékon pörög. Igazából nem nagyon volt olyan téma, amiről ne tudtunk volna beszélni. Közvetlen, jófej leányzó. Ő most tölti második hónapját Londonban, ezelőtt pedig Párizsban élt, ahová eltökélt szándéka visszaköltözni. Őt oda köti szerelem, barátok és minden más, ami itt nincs meg számára.
Közel két óra beszélgetés után magunk mögött hagyva a kávézót (ahol nem igazán jó a latte és a forrócsoki) metróra szálltunk, majd a második megállónál elbúcsúztunk ismétlést fogadva.  
 

Érdekes témára bukkantam a weben, miközben elhagyatott, elfeledett, vagy be nem fejezett metróvonalak után nyomoztam. Számomra mindig egy különös érzést nyújtott az Underground-lét, mivel egy szavakkal ki nem fejezhető érzés tölt el minden egyes alkalommal, ahányszor leereszkedek a mélybe, különösen a régebbi vonalakon. Eredeti célom az, hogy ezeket a különösen régi vagy forgalmon kívülre helyezett metróállomásokat személyesen is felfedezzem. 

A londoni metrókat egy nap több ezer ember használja, hogy eljusson a metropolisz különböző pontjaira. A fővárosban közel 150 éve beszélünk metrózásról, ugyanis 1863. január 10-én indult el az első szerelvény Metropolitan Railway néven mindössze két vonallal. Ennek egy része még ma is a Hammersmith & City line részét képezi. A dupla vonal mára tizenegyre dúzzadt, amely összesen 408 kilómétert tesz ki 268 megállóval, így ez a világ legidősebb földalattija, és a legnagyobb a vonalak összhosszúságát tekintve.

A régi vonalakkal kapcsolatban sikerült találtam is egy oldalt, ami nem a legjobb, de egyenlőre a célnak megfelel. Ahogyan a bejutás lehetőségét kutattam ezekre az állomásokra, teljesen véletlenül rábukkantam egy igen érdekes cikkre; Kísértetek a londoni metróvonalak mélyén

A szemem egyből megakadt, hiszen érdekelnek az ilyen és ehhez hasonló természetfeletti dolgok. Egyáltalán nem vagyok az a kuruzslóhoz járó típus, nem jósoltatok, nem idézek szellemet és még csak poharat sem táncoltatok, csupán csak érdekel a téma.

Az Undergroundhoz köthető szellem észlelések és történetek kezdete egészen a 17. századig nyúlik vissza. Ekkor tombolt Londonban a bubópestis, melynek áldozatait hatalmas mély gödrökbe temették, hogy a járványt megfékezzék. Ekkor még nem gondolták, hogy a ma is közlekedő metróvonalak több ilyen gödrön át fognak haladni. Amikor az új metróvonal terveit készítették, ugyan tudtak ezekről a mély gödrökről, csak azt nem tudták, hogy pontosan hol helyezkednek el.

1960-ban a Victoria vonalának építésénél az alagút fúrói egy ilyen pestis gödörbe futottak bele a Green Parknál, amely nem kis galibát okozott a kivitelezésben.
Egy másik példa erre a gyűjtőhelyre a Bakerloo vonalán található. A déli végén két alagút fekszik, melynek egyik kijárati vonala az Elephant & Castle, a másik oldala zsákutca. Ez a befalazott útszakasz arra szolgál, hogy az elszabaduló szerelvényeket megállítsa. A "fékezőfal" mögött London egyik legnagyobb, úgynevezett sok csapásos gödre bukkantak. Szemtanuk több megmagyarázhatatlan jelenségről is beszámoltak, továbbá a személyzet nagy része a fal mögött található pincébe sem hajlandó lemenni. Valamitől nagyon félnek.

A kiemelt szellemjárta állomások közé tartozik az Aldwych Station, melyet 1907-ben nyitottak meg, melyet a Royal Strand Theatre helyén építettek fel. A színház épületét az East Strand átalakítása, az Aldwych, valamint a Kingsway utak megépítése miatt az 1890-es években teljesen lerombolták. Így kapott helyett Aldwych állomása.

A második világháború idejére ezt a vonalat bezárták, mivel ezt az alagutat használták óvóhelyként légitámadások idején, továbbá itt tárolták a British Museum nemzeti kincseit is. A háború befejeztével újra üzembe helyezték egészen 1994-ig, amikor a felújítást már nem látták kifizetődőnek és végleg bezárták a stationt.
Ma már csak nyilt napok során tekinthetik meg az érdeklődők, továbbá filmforgatásoknak és rendhagyó partiknak ad helyet.

Számos látogató és alkalmazott állítja, hogy a mai napig kísérti egy szellem az Aldwych állomást. Úgy gondolják, hogy a kísértet egy színésznő, akinek nem igazán tetszett, hogy a Royal Strand Theatre végleg lehúzta a függönyt.
A Most Haunted (Rém-képek) stábja is készített egy dokumentumfilmet, hogy ők is meggyőződjenek ezekről a mendemondákról. Egy teljes napot töltöttek el az állomás mélyén hogy találkozhassanak a művésznővel. Derek Achorah a stáb egyik tagja elmondása szerint felvette a kapcsolatot egy Margaret nevű nővel, aki nincs kizárva, hogy az a színésznő, akiről többen is beszámoltak. Yvette Fielding a sráb másik tagja pedig az alagútban látott valakit vagy valamit, de nem tudott pontosabb információval szolgálni.

Ilyen szellemjárta elhagyatott vagy még ma is aktív állomásoknak tartják a South Kensington Stationt, a Farringdon Stationt, a Bank Stationt, a British Museum Stationt, a Covent Garden Stationt, az Elephant & Castle Stationt, az Aldgate Stationt, a South Kensington Stationt és a Highgate Stationt. Mindegyik állomáshoz tartozik valamilyen furcsa, ésszel fel nem fogható történet. 

"Legközelebb ha metrózunk, véssük az eszünkbe, hogy ameddig a digitális kijelzőn az érkező vonatok információit olvassuk, nem láthatjuk, hogy ki áll mögöttünk. Mind the Ghosts." Spooky.

Amióta itt vagyok, talán ez a hétvége repült el a leggyorsabban. Igazából nem történt semmi azon kívül, hogy szétfagytam és T-nél kellett megmelegednem. Mikrós porleves még sosem esett annyira jól, mint amit a Brooke roadon csináltunk egy kis húsos rizottóval (vagy mivel) kiegészítve. Éljen a huszonegyedik század egyik legegészségtelenebb kajája és persze a mikrohullámú sütő, ami nélkül nem jöhetett volna létre a "bőséges vacsora".

A cv véglegesítése után meglátogattuk a The Drop nevezetű klubot, ahol néhány Hobgoblin sör társaságában kicsit nosztalgiáztunk, majd átcsaptunk a jövőt illető tervek vesézésébe.

A gázt illetően egyre nagyobb a gáz, ugyanis továbbra sincs fűtés és ezzel együtt meleg víz sem. A tusolást mikróban felmelegített vízzel voltam kénytelen megoldani ami úgy érzem, hogy egy darabig így is marad. Éljen a nomád életmód harmadik napja. Fuck ya!