Vaknyugat

Ma van kereken egy hete, hogy semmit sem írtam. Hogy miért? Azért mert olyan üres vagyok belül, mint amilyen "üres" volt a blogom az elmúlt egy hétben.

Vajon mennyire képes kiürülni az emberi test? Az utolsó grammokat tényleg a lelkünk nyomja? Egyáltalán létezik lélek? Duncan MacDougall amerikai orvos volt az, aki egész karrierjét a lélek létezésének bebizonyítására áldozta. Elgondolása szerint, amennyiben az embereknek valóban van lelkük, az valamilyen anyag formájában van jelen a testben, és mint ilyen, tömege kell, hogy legyen.

A francia lakótársaim 15-én végleg elhagyják Angliát, és hazaköltöznek szülővárosukba. Ebből kifolyólag jött az ötlet, hogy rendezni kéne valami búcsúbulit, ha már amúgy is hétvége van. Vincent gyorsan felhívott néhány embert, én pedig szóltam a ház többi lakójának, hogy este farewell party a földszinten.
Vince egy fiatal, jófej srác, aki barátnőjével vágott neki a londoni tripnek kereken egy évvel ezelőtt tapasztalatszerzés és nyelvtanulás céljából.

A esti banzáj előtt még beugrottam T-hez Stoke Newingtonba egy gyors teára, majd hazafelé útba ejtettem az Asdát, hogy beszerezzem a szükséges party kellékeket. Hosszú agyalás után magamhoz vettem egy Smirnoff vodkát és egy narancs jucet a vodka narancsos középiskolás emlékekre, plusz még néhány sört és egy Doritos csipszet.

A házibuli valamikor nyolc és kilenc óra között startolt. Az elején inkább hasonlított egy délutáni teázásra, mintsem egy búcsúbulira. Többnyire a különféle akcentusokról, filmekről, zenékről és Vincent jövőjéről témázgattunk.
Olyan éjfél magasságában történt valami. Hirtelen megőrült mindenki. Valószínű, hogy az alkoholnak ennyi időre volt szüksége, hogy a görcsös bájcsevegést mindenkinél felváltsa egy féktelen "szarok a világra" partira.
A teljes létszám olyan tíz fő lehetett, amelynek egyik része a ház lakóiból, a másik pedig Vince néhány munkatársából és barátjából állt. Pontos létszámot igazából akkor tudnék mondani, ha látnám a fényképeket, ugyanis ekkor már én is kezdtem megcsúszni és az emberek is cserélődtek.
A sör, a vodka narancs, a viszkikóla kombója igen veszélyes tud lenni.

Megismertem Szöszikét, Vince munkatársát, akit igazából fogalmam sincs, hogy hogyan hívnak. Csupán annyit tudok róla, hogy félig francia, félig olasz és ő lesz az új lakótársunk ha Vincent és a barátnője elutazik.
Annyira tetszett neki a magyar nyelv, hogy szinte folyamatosan az anyanyelvemen kellett neki beszélnem és teljesen meg volt arról győződve, hogy a nyelvünk nagyon hasonlít az oroszra.

Ahogy telt az idő, az alkohol is egyre gyorsabban fogyott. Szépen lassan mindenki kezdett elég keményen szétcsúszni. Később arra lettem figyelmes, hogy egyre csak fogynak az emberek és lassan már csak a keménymag van jelen.
Végül a bolgár lakótársam tette fel az i-re a pontot. Hogy teljes legyen az éjszaka, olyan három óra magasságában összeszedte a megfogyatkozott társaságot és meginvitálta egy spanglira. Természetesen mindenki benne volt a dologban. Tudtam, ha erre az alkoholmennyiségre rászívok, akkor több mint valószínű, hogy nekem meszeltek, így igyekeztem kimaradni a körökből. A többiek persze mohón szipkázták a jointot. Látszott, hogy sokan még sohasem szívtak, vagy ha mégis, azzal nem voltak tisztában, hogy piával párosítva mit képes művelni az emberrel.

Természetesen ezt közöltem a bolgár sráccal is, aki csak annyit mondott mosolyogva, hogy teljesen igazam van és ő is várja már a végeredményt. - Kis geci. Gondoltam magamban.
Mi már javában buliztunk, amikor Ő megérkezett. A helyében még én is nagylegény lennék.

Ahogy elfogyott a joe, én még kint maradtam elszívni egy szál cigit Szöszikével. Piercingekről beszélgettünk, hiszen neki is volt kettő. Pontosabban csak kettőt láttam.
Nem tudom, hogy mi történhetett, de néhány mondat után hirtelen nekipréselt a falnak és arra eszméltem, hogy egy félig olasz, félig francia csajjal (akivel most találkoztam először, továbbá még a nevét sem tudom) olyan vadul smárolok, hogy levegőt is alig kapok. A csók végén megkérdeztem tőle, hogy ez most mi volt? Erre Ő csak annyit válaszolt egy huncut mosoly mellett, hogy "sorry", majd arcon puszilt.

Hirtelen Vincent esett ki az ajtón két pezsgővel a kezében, és közölte velünk, hogy most azonnal be kell mennünk, mert eljött a francia pezsgő ideje.
Jézusom. Itt a vég. Gondoltam.
Három pohár után hirtelen úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Lelassúlt minden, szédültem, hányingerem volt és képtelen voltam koordinálni a mozdulataim. Éreztem, hogy csupán percek, vagy talán már csak másodpercek választanak el a mocskos részegség állapotától, ezért jobbnak láttam, ha angolosan távozok.
- Képszakadás

Kulcsszavak: hányás, asdás szatyor, tusolás, délben ébredés